Folyóparti sétány

-Tudom, hogy soha nem tudnál bántani. -ezt őszintén így is gondoltam. -Jól hangzik! -bólintottam, majd játékosan meglöktem a vállát.
Csendben lépkedtünk egymás mellett, egyikünk sem akart megszólalni. Vagy nem tudott.
Kezdett beesteledni, a nap játékosan elbújt a folyó mellett húzódó épületek mögött, arany csíkokat húzva maga után a kék égbolton.
-Mikor találkozunk újra? -kérdeztem mosolyogva Niku-ra. Tudtam, hogy a tanulmányaim is fontosak, de legszívesebben minden időt vele töltenék. Tőle sokkal többet tanulok, mint bárhol máshol.

Váll lökésére csak lágyan tekintettem rá és megnyugodtam a mosolyát látva. Imádtam, ha mosolyog, mert akkor olyan jó érzés öntött el. Lassan bújt el a Nap előlünk, mi pedig még mindig még csak a folyó partnál voltunk. Ki tudja miért, de véleményem szerint roppantul lassan haladtunk. A csendet, Brielle kérdése űzte el. - Remek kérdés! - vakartam meg a fejemet, hiszen én se tudtam, hogy mikor lesz megint szabad napom. - Figyelj, majd megbeszéljük! Maximum, ha nagyon hiányzom, akkor eljössz hozzám, de csak késő délután leszek otthon. - simogattam meg a fejét.

-Rendben. -bólintottam és belesimultam a fejsimogatásba. Bár ettől mindig kislánynak éreztem magam, azért jól esett az érintése.
Mostanában sokszor eszembe szokott jutni a találkozásunk napja. Bár kislány voltam még, néhány jelenet eléggé határozottan beleégett az agyamba. Régebben sokat kértem Nikut, hogy meséljen róla, de egy ideje már nem került szóba. Neki nem jutott eszébe szerintem, én meg... igen csak zárkózott lettem mostanában. Mégis mindig pontosan tudja, hogy mire gondolok.
Bár elég lassan haladtunk, azért elértük az erdő szélét, innen pedig már vehetjük úgy, hogy hazaértem. Anya egyből megérzi, ha belépek az erdőbe, az az Ő területe. Apa pedig... nos, csodálkoznék, ha nem lesne valamelyik bokorból.

Oda értünk hát az erdőhöz. Csak megsimogattam a fejét, mint általában mindig. - Vigyázz magadra! - néztem körül még egyszer, hogy biztos, ami biztos egyedül vagyunk-e. Nem is értem magamat miért vigyázok ennyire rá, hiszen már szinte felnőtt. Megdörzsöltem a homlokomat és egy nagy levegőt fújtam ki. - Na, majd találkozunk! Légy jó! - mosolyodtam el, majd a zsebembe túrva elővettem a pipámat és megtömtem azt. Szépen megvártam míg haza indul, s csak ezek után indultam én is az utamra.
(Zárva)