Sziklatorony-öböl

Túl nagy volt az áramlat, a légmozgás.. szinte majdnem elsodort. A tenger hullámzó kedvében volt. Kitámolyogtam a partra, éreztem, ahogy belesüppedek a homokba. A hajamba belekapott a szél, a sós tenger illata beleúszott az orromba.
Néha kell egy kis magány... el kell távolodnom a szüleimtől. Meg az erdőtől...
Reggel amikor felkeltem, Anyát sehol nem találtam, Apa pedig még mindig aludt, úgyhogy csendben kilopakodtam. Remélem nem veszik észre, hogy eljöttem.
Leültem a homokban és becsuktam a szememet.

Lassan lélegeztem, teljesen magamba szívva a tenger sós aromáját. Különleges orrom volt, minden illat elkülönült a fejemben, így szeretek időt szánni a megtisztulásra.
Az agyam viszont nem nyugszik, egyszer csak fura illatot sodor elém a szél: rózsa. Még hozzá friss rózsa, a vágott fajta... amelyikkel a szerelmes férfi lepi meg szíve választottját. Csukott szemmel ülök tovább és nagyot szippantok a levegőbe. Az illat egyre édesebbé válik.
Amikor kinyitom a szemem, a legnagyobb meglepetésemre a velem szemközt lévő szikláról zuhan egy lány a vízbe. Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy az Ő illatát éreztem. Sötét haj, zöld szempár.
A sziklák körül elég sekély a víz, hogy ki tudjon úszni, de ahhoz is elég mély, hogy túlélje az esést. Lassan felkelek, fehér ruhámat meglobogtatja a szél, majd végigkúszik a vállamon és megcsiklandozza a szőke tincseimet.

Keményen csapódtam a vízbe, nem volt olyan puha, mint amilyenre számítottam. A víz hideg volt és mély, aminek örültem. Amikor alámerültem, és a fények megcsillatak a felszínén... ahhoz foghatót sosem láttam. A pillanatot lefényképeztem az agyammal, ha esetleg valami gyönyörűre akarnék emlékezni, ez jusson eszembe.
Nagy levegőt vettem amikor a felszínre értem és elkezdtem úszni. Öt-hat perc múlva már le tudtam tenni a lábam de még mindig sok volt a partig. Leheveredtem a homokba, nagyokat lélegeztem, hogy lassuljon a pulzusom.

Nagy csobbanással zuhant a vízbe. Miután alámerült, hamar ki is úszott.. vagy inkább kidőlt a partra. Én még mindig ott ácsorogtam, a szél kezdett enyhülni és átvette a helyét a cirógató napsugár. Odasétáltam a lányhoz, bár eléggé riadtnak tűnt így is, nem akartam jobban ráijeszteni. Megálltam felette, pont úgy, hogy eltakarjam a napot az arca elől.
-Öhm.. minden rendben? -néztem rá, nagyokat pislogva. Ilyen közelről már abszolút biztos voltam benne, hogy Tőle jött a rózsa illat.

A nap kegyetlenül tűzött, amikor egyszer csak valami eltakarta. Amikor kinyitottam a szemem, láttam hogy valaki, olyan volt mint egy angyal.
- Igen, csak.. leestem - mondtam szándékosan nem lihegve. Eszembe jutott, hogy valószínűleg látta a jelenetet. Nagyon hülyen kezdtem érezni magam.
- Sophia vagyok. Téged hogy hívnak? - kérdezem, és felülök, felhúzom a lábaim a tegnerrel szembe, és remélem hogy a lány leül mellém.

A lány csak pihegett a homokban. A hangomra összerezzent. Egyenesen rám meredt, aztán felült a homokban.
-Azt láttam. -erre muszáj volt elmosolyodnom. Behajtogattam magam alá a szoknyámat és leültem Sophia mellé. -Brielle vagyok. Hogy kerülsz ide? Gyakran járkálsz ide sziklaugrósdit játszani? -próbáltam vicces lenni, de nem sikerült. Inkább a homokot piszkálgattam. -Azt hiszem a táskámban van egy váltóruha. Kéred? Csak amíg a tiéd megszárad, tudod.

Rámosolyogtam a kedves ajánlattól.
- Köszi Brielle, de nincs rá szükségem. A nap majd megszárít. -feleltem, a másik kérdésre nem akartam elmondani egész életem történetét. - Csak úgy járom a világot, őszintén. Talán veszek egy házat magamnak a szigeten, vagy a belvárosban. - Nem szándékoztam visszameni a külvárosba, mégha messze is megyek a várostól ahonnan jöttem. - És te? Itt laksz a part közelébe?

-Egyáltalán nem. Sajnos. -néztem vágyakozva a vízre. Milyen csodálatos lenne itt lakni. Persze, mi is a tenger mellett lakunk... de az nem a homokos tengerpart. Felcsillant a szemem, amikor Sophie az utazást emlegette.
-Hú, az csodálatos lehet. Biztosan sok érdekes dolgot láttál már. Honnan jöttél? -fordultam felé kíváncsian. Engem maximum a külvárosig engedtek a szüleim idáig. És ha Te vagy az egyetlen akinek nincs szárnya a családban, akkor megszívtad.

Ez felkeltette a figyelmem és arra gondoltam, milyen érdekes lehet ez a lány, aki csak úgy mellém ült.
- Hogy érte.. - nem tudtam belejezni a mondatom, egyszercsak egy golyó találta el a vállam. És mégegy érkezett. - Brie.. víz! - mutattam a tenger felé, hogy ha lemerül nem tudják bántani. A fájdalom elhomályosítja a gondolataim. Patakokban folynak a könnyeim, égető és tehetetlenül szúró érzés terjedt a mellkasomon végig. Úgy érzem meghalok, elvérzem itt és most.
Amint elterülök, nem jön több golyó. Alig kapok levegőt, a könnyem a fülembe folyik. Elzáródnak a légútjaim, nem tudok lélegezni, csak amennyire muszáj.

Kíváncsian hallgattam amit Sophie mondott, amikor felszisszent. A repülő golyót alig vettem észre, olyan gyorsan érkezett. Körbekémleltem, de a tettes szinte másodpercek alatt eltűnhetett a helyszínről.
-Lélegezz. -suttogom Sophianak.
Igazából fogalmam sincs mit mondjak, soha nem lőttek még le mellettem embert... Az egyértelmű, hogy itt semmiképp sem maradhatunk. Orvos kell neki. Anya meg tudná gyógyítani, de túl messze van... na meg ezek után szerintem az utcára sem engednének ki... nem. Ezt egyedül kell megoldanom.
-Itt nem maradhatunk, orvos kell neked. -nézek a lányra, de kerülöm a szemkontaktust. Nem bírom a fájdalom látványát. Óvatosan a karomba veszem, igazából meglepődök rajta, hogy mennyire könnyű. A szigeten pár kilométerrel arrébb van egy kastély: Saphire hercegnő kastélya. Apa ismerte a családját, száz évre visszamenőleg... Talán ők segítenek nekünk.
Sophieval a karomban, nagy léptekkel indulok neki a homokos partnak, remélem az erőm kitart odáig.
(ZÁRVA)

Páncélomat kénytelen voltam Orfeusz hátára helyezni, hiszen ebben a hőségben kibírhatatlan a páncél alatt. A lány, akit a császár bízott rám, könyedden sétált előttem. Irigylésre méltó a könnyed életstílusa és bátorsága. Kitudja miért is segít a császárnak megszerezni Electis karpántját, talán nem tudja, hogy ezzel mekkora erőt ad annak a kuraf.... férfinek a kezébe. Kínzó ez az érzés, hogy sehogy se sérthetem meg őt, se fizikailag, se lelkileg, de még a gondolataimban sem. Utálatos ez az átok, vagy mi. Nagyot sóhajtok, majd a lány feltevésére válaszolok. - Biztos! - rázom meg a fejemet, az álmodozó lánykán. A napra tekintek fel, az állásából arra következtetek, hogy már bőven elmúlt dél, olyan egy óra körül lehet. A legnagyobb hőségbe botorkálunk a tengerparton, könnyen kapp ilyenkor az ember hőgutát, vagy napszúrást. - Van kalapja? - kérdem meg a lányt. - A nap túl magasan áll, ha így folytatjuk a céltalan lézengést, könnyen kaphat egy enyhe napszúrást, ezzel hátraltatva a kutatást. Ha nincs kalapja, akkor is megkéne állnunk és inkább a délutáni órákban kéne folytatnunk tovább utunkat. Addig is kereshetnénk egy hűvösebb helyet, ahol kicsit meghúzhatjuk magunkat, és ha már úgy is kíváncsi rá, milyen a hely éjszaka, akár egész éjjel is folytathatjuk a gyalogtúránkat.

Felnevetek magázo hangjára, majd rápillantok, miközben megfordulok s úgy nevetek rá.
- Kérlek ne magázz, s nincs, de hűtő mágiát alkalmaztam a fejemen az előbb.
Érzem, hogy nincs rá szüksége, mégis oda lepek elé, s bár magas vagyok, a legalább 20 cm-rel felém tornyosuló férfi fejére teszem a kezemet, s épp csak magamban mormolom az igét. Jégkék szemeim kíváncsian lesik, mikor előttem áll, majd egyből osszerezzenve hátrébb lépek.
Nem értem még férfihoz, ez is csak a hálámat jelenti, s azt is, hogy nem hagyok senkit sem szenvedni. Na nem, mintha szent lennék. Lassan több az elf bennem, mint a mágus, ráadásul a sötét elfek olyanok, akikkel semelyik lény nem meri kihúzni a gyufát, kedvenc mondásaik közé tartozik pl. Hogy amit megejtesz egy sötét elfen, az brutálisan, mocskosan és kegyetlenül hajtja rajtad be.
- Megállunk éjszakára? Elvileg az első sugara s holdnak, világítja meg a kincs helyét úgy is, s nem messze van egy szabad barlang.
Lassan elindulok a barlang felé, de az, most ténylegesen tiszta.

Lábujjhegyre emelkedve ugyan, de a lány a fejemre helyezi kezét. Én kérdően tekintek rá, nem értve mit is akar, aztán érezni kezdem a hűsítő érzést a kobakomon. Ekkor pillantom meg, hogy talán ő jobban meglepődött a varázslata után, mint én. Megrázom alig láthatóan a fejem, majd kérdésére válaszolok. - Megállhatunk, ha ön.. szerinted meg kell állnunk. - A közelbe felfedezünk egy barlangot, amit önkényesen magunkévá teszünk. A barlang hőmérséklete megfelelő, sőt a nedvessége miatt talán hűvösebb is egy cseppet a kellemesnél. Orfeuszhoz lépek, hogy kulacsomat elővegyem, hiszen hiába a szellemi lét, a testemet ugyam úgy kell asználnom, akár egy élőét, táplálni és erősíteni kell. Nagy levegőt veszek, hogy már kijavítva szólítsam meg a lányt. - Ö.. Te kérsz? - emelem felé a kulacsot, még mielőtt innék belőle. Ez a szituáció kellemetlen számomra, hogy egy hölgyet magázás helyet tegezzek, nem vagyunk közeli ismerősök, sem barátok, s még szeretők sem, hogy ilyen közvetlenül álljak hozzá... De ha ő ezt kéri tőlem, kénytelen vagyok behódolni. - Neked minek kell a császár segítsége? - szólalok meg, hiszen úgy is tömérdek időnk lesz még sötétedésig.. Valamivel el kell ütnünk az időt, ez a kérdés pedig tökéletes arra, hogy megismerjem a nő szándékait és felmérhessem, hogy mennyire jó vagy éppen rossz is az amire megbíztak, s talán segítségemre lehet az átok megtörésében és a császár... a császár ellen.

Halvány, számító félmosollyal nézek rá, miközben gondoltam és finnyázás nélkül ülök le a hűs homokba.
- Nem kötöm az orrodra, hogy kiért vívom a saját harcomat, de biztosíthatlak, semmi dolgom a császároddal. Csak az kell, amit ezért cserébe kaphatok. Ellenszenves és nem százas a pasi. Értem én, hogy nem vagyok rossz látvány - mutatok végig magamon - de azért első találkozásnál ágyasnak kérni azért túlzás!

Tipikus nő, de legalább a császárral ő sem szimpatizál, ami ezek után érthető. - Úgy mutogatsz magadra,mintha csak egy szelet hús lennél, amit eladásra kínálnak. Talán ezért gondolta a császár is nyílt kapunak a felkínálást. - mosolyostam el gúnyosan. - De igaz, hogy nem száz... franc. Szóval a császárról mondott megállapításod szinte tökéletes. Viszont még mindig nem válaszoltál! Kérsz vizet? Vagy talán ezt sem kötöd az orromra? - vigyorodom el. Még pár csepp izzadság lohol végig orcámon, amit alkarommal elsöprök, aztán furcsa hangok ütik meg a fülemet. Mintha valami, vagy valakik morognának. - Te is hallod? - suttogok a lány felé és intek neki, hogy füleljen ő is. - Szerintem ezek homoki lidérc farkasok! - folytatom tovább a suttogást.

Gúnyos megjegyzésére csak elnézően mosolygok, utolsó mondatára egyből felpattanok.
- Tudsz fedezni amíg előveszem a fegyveremet? - egyre közelebbről hallottam a morgást, ami inkább ahhoz hasonlított, mintha egy farkas homokot nyeltem volna és éppen a halál tusáját vívná.
Elővettem a tokot a hátamról, közben a háta mögött térdeltem le. Hegedűm egyszerűnek látszik, mégsem az, mágiámmal ittatam át, s így pompás fegyverré vált.
A farkasok közben előjöttek fedezékükből, s meg sem kell mondanom, hogy nem igazán kellemes látványok.
- Egyébként... Sok fajtámbélihez képest túl öltözött vagyok. Ráadásul nomádként szerencséthoz.

Halkan bólintottam a fedezés felkérésére, majd végig néztem, ahogy táskájából egy hegedűt húz elő. Micsoda hangszer, ám abszurd gondolat, hogy fegyverként használják. Megjegyzésére, csak elmosolyodtam. Hát igen... a nomádok. - Talán inkább a harcra kéne felkészülnöd, nem pedig kimagyaráznod magad! - suttogva piszkáltam kicsit őt, ám ez nem sokáig tartott, hiszen a homoki lidérc farkasok támadásba lendültek. Előkaptam íjjamat és a barlang bejárata felé szegeztem. Megjelentek a farkasok, 4-en törtek be a barlangba. Elsütöttem az első nyilamat, ami az egyik farkas fejében landolt, ám az állat nem adta könnyen magát. Megvdulva futni kezdett. Előrántottam kardomat, s azzal kezdtem sebesen suhintani az állat felé. Lendülettel suhintottam nyakára, ami célját elérve elválasztotta a fejet a testtől. A valaha farkasnak nevezett állat, fejetlenül esett a barlang nedves földjére.

Rámosolyogtam a piszkálódásra, tetszett, hogy nem olvadozott tőlem, és hogy semlegesen kezelt. Hagyom hadd harcoljon, majd elkezdek jatszani a hangszeren. Kék mágiafolyam indul ki, s abból pillangók szálltak ki. Szemeim hirtelen kezdek ugyan ebbe a kék színbe világítani, a pillangó bármihez érnek hozzá, elkezdik lebontani azt, s azok most a farkasokat vették célba. Egy nagyobb mágikusállat állt meg ellőttünk, s szárnyaival szüntelenül csapkodott, míg a többi körülvett egy farkast, s elkezdték "lebontani".

A lány hangszere, egy gyönyörű szinte kristály szerű kék fényt bocsátott ki magából, amelyből pillangók tűntek elő. Olyan volt az egész, mintha az éjjeli hold bábot öltött volna, amiből pillangók bújjtak volna elő. A támadása bizarr volt. Egyszerre volt gyönyörű, de meghökkentő a látvány. Nem hagyva, hogy egyedül végezze el a piszkos munkát én is belendültem, s a következő farkast is megszabadítottam nyakát nehezítő fejétől. Már csak egy farkas maradt talpon a barlang szívében. - Ez a tiéd! - hagytam az utolsót a lányra, de harcra készen vártam, hogy mi is történik majd.

Fogaimat összeszorítva küzdöttem a vér okozta révűlet ellen, sajnos sötét elfként el örököltem ezt a tulajdonságot, hiába csak félvér vagyok. Vágytam arra, hogy puszta kézzel okozzák kínt, s miközben az áldozat a kínok kínját éli meg, én csak még több vágyat érezzék a vér látványa, íze iránt, s a kéjvágytól felnyögve fokozzák brutálitásomat... Csak hogy, én nem vagyok olyan, mint a többiek, ezért küzdök kiskorom óta, ezt próbálom eltüntetni magamból.
Megrázva fejemet rámutatok a vonóval az utolsó lidércre, s még a légkör is megváltozik. Hajamat tépi a szél, a szemeim még erősebben ragyognak, akár az ékkővek, s én csak komoly arcot vágva nézem, hogy a pillangó elindulnak felé gyorsan, majd mint a kés, átsiklanak a testén, s kék pengék, bár inkább kristályok állnak ki a lényből, mélyen a talajba vájva.
- Köszönöm a megtiszteltetést. - kecsesen meghajolok, majd elrakom a hegedűt a tokjába. A varázslat megszakad, s a tetemek is homokká válnak, amit a szél magával visz. Még egy árva vérszag sem árulkodik a harcról.

Úgy érztem magam, akár egy előadáson, a lány kecsesen meghajolt "műve" után. Belső késztetésem lett, úgy éreztem, mintha hiányozna valami.... a taps. Egy jó előadó kenyere a taps. Kettő finom kézösszeütéssel fejeztem ki tiszteletemet. - Egész ügyes! - rázom meg a fejem. - Bár ez nem tűnt nekem nomád harci stílusnak. - köszörülöm meg a torkomat, majd lassan a barlang kijárata felé indulok, s határán megállva kilesek. - Tiszta! - jegyzem meg, majd az égre pillantok. Érdekesen telik itt az idő, a nap állásából megitélve, már vagy 3 óra eltelt, amióta megálltunk. Hogy is tartja a mondás? Jó társaságban... Kuncogom el magam. Repül az idő... - Lassan 4 óra körül lesz, még úgy 4 óra és esteledni kezd, ha szerencsénk van akkor csak három. - pillantok hátra a lányra. - Van ötleted, hogy addig mivel üssük el az időt?

- Félig sötét elf vagyok - ez sokmindent megmagyarázhatatlan neki is - a mágusok kasztját birtoklom, s mivel nem volt kedvem őket szolgálni, ezért saját magam lettem nomád és vándor.
A világosságért vágyakozva sétálok ki, majd mellette állok fel. Rámosolygok őszintén, ami nálam szintén ritka, hálásan nézek rá, ahogy értékelte a "művészetemet", ritkán kapok tapsot, inkább sokan félnek és rettegnek tőlem.
- Nem tudom, hogy hogy vagy vele, de én szerzek vacsorának valót, te meg ha gondolod szerezhetsz tűzifát.