Folyóparti sétány

Kicsit zavarban voltam, amikor Niku megfogta a kezemet és amikor a folyóparti sétányhoz értünk, sem engedte el.
-Őőő.. nem tudják. Még mielőtt felkeltek, kiosontam. -oldalra sandítottam. -De hé, már 16 vagyok! Kell egy kis szórakozás... nem maradhatok örökre a kalitkájukban. -büszke voltam magamra, hogy ki tudtam mondani és hirtelen hatalmas önelégültség töltött el. -Egy olyan családban felnőni, ahol Te vagy az egyetlen aki képtelen repülni... nos... szívás.
A nap lemenőben volt, bevilágította a folyópartot. Egészen romantikus hangulatot teremtett.
-Te sosem érezted magad kívülállónak? -szegeztem Nikunak a kérdést.

- Annyira tudtam, hogy nem mondtál nekik semmit! - mosolyodtam el és lassan ráztam meg a fejem. - Te kis lázadó! - vigyorodtam el, majd kérdésére elgondolkodtam. - Talán régebben éreztem magam kívülállónak, itt az emberek között. Tudod jól, hogy nem vagyok az érzelmek embere! - vakartam meg a fejemet és így elengedtem a kezét. - Talán akkor éreztem először valamit, amikor megláttalak kislányként az erdőben. Lehet az anyai ösztöneim indultak be! - nevettem el magam. - Azóta pedig egyre több érzelmet tapasztalok meg. Meglátod, majd te is így fogod érezni magad. Most még kívülállóként látod a világot, aztán szépen lassan megtalálod a helyedet. Szárnyakkal, vagy anélkül. - tettem kezemet a fejére. - Mihez lenne kedved Brielle? Éhes vagy?

Elmosolyodtam. Én lázadó? Csak szeretnék lenni.
Elmélyülten hallgattam Nikut, felnevettem az anyai hasonlatra. Jól estek a szavai, de azért voltak kétségeim magammal szemben. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mit érzett amikor meglátott kislányként az erdőben... Számomra mostanában egyre zavarosabbak az érzések. Főleg a sajátjaim. Tudom, hogy nem szabadna gondolnom bizonyos dolgokra, de... nem tudom megállni.
-Én? Éhes? Mindig! -helyeseltem a kérdésre és próbáltam továbbra is mosolyogni. Mintha minden rendben lenne. Mintha az agytekervényeim nem egy összetekeredett gombolyagfonal halmaza lenne.

Válaszára elmosolyodtam. - Tudom.. Te mindig! - majd jobban megnéztem az arcát. Valami nem volt rendben vele. Tudtam, hiszen már elég régóta ismertem őt. - Valami nyomja a szívedet ezen kívül, igaz? - néztem rá fürkésző tekintettel. - Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod? - karoltam át és magamhoz húztam. - Anyádnak se mondom el! - kacsintottam rá és elindultunk egy kis fogadó féleség felé.

-Neeeem, nincs semmi. -hazudtam. -Csak megviselt ez a tengeralatti-istenes ügy. Kitudja mit történik, ha nem lépsz közbe. -felnéztem rá és nagyokat pislogtam. Megnyugtatott, hogy ha megosztanám vele a titkaimat, nem mondaná el anyának. Bár szerintem ő már tudja. Mindig olyan furcsán néz rám amikor Niku szóbakerül.
-Mit gondolsz ki lehetett az a férfi? Látszólag elég nagy ereje van. Mármint, tudod. A vízben. -nevettem kínosan és próbáltam valami értelmeset kihozni a mondandómból. Közben megláttam pár méterre egy perecárust és vidáman odaszaladtam. Kértem kettőt és ki is fizettem. Szerencsére a pénz megszáradt a zsebemben.

Csak mosolyogva néztem rá. - Gondolom a víz istene volt a fickó. - nevettem vele, amikor ő a közelben lévő perecárushoz szaladt. - Elég éhes lehetsz, ha két perecet is kértél! - vigyorodtam el. - Csak óvatosan, nehogy az alakod bánja a kis falánkságodat! - paskoltam meg a fejét. - Na gyere! Igyunk egy kis teát, haspók! - húztam az egyik kezemmel magamhoz és átkaroltam. - Valahol ott van egy remek teázó, ahol még pipa dohányt is lehet kapni! - közben a zsebemből kivettem az elázott pipadohányomat és egy kukához érve kidobtam azt. - Utálom, ha kárba megy valami, főleg, ha az a dohányom... - sóhajtottam fel és végre megérkeztünk a teázóhoz. Elsőnek én léptem be, mint ahogy azt az illem is megköveteli. - Gyere, gyere Brielle! - szóltam oda neki és az egyik sarokban lévő üres asztalhoz siettem. - Tökéletes! - húztam ki a székemet és leültem.

-Nem kérsz belőle? -kérdeztem, miközben az egyik perecet már teljesen el is tüntettem a számban. Szinte hihetetlen, hogy mostanában mennyit eszek... pár hónapja még csak 160 cm volt a magasságom, de erre a hétre elértem a 170-et. Nem tudom hova növök még...
-Te meg a dohányod. -nevettem rá, tudtam, hogy Nikunak mennyire szívügye ez a dolog. Befaltam a maradék perecemet és odasiettem az asztalhoz. A ruháimat megszárította a meleg és most napfény illatúak voltak. -Én csak egy kávét szeretnék Niku. -mosolyogtam rá és felhúztam a lábaimat a székre.
-Ó és egy pohár vizet. Mutatni szeretnék valamit. -néztem rá kissé huncut módon.

- Mutatni? - néztem rá érdeklődve, majd elvigyorodtam. Eszembe jutottak a régi emlékek, amikor ugyan ezt a mondatot mondta. A "mutatni szeretnék valamit", aminek a vége mindig egy vicces szituáció lett. - Csak óvatosan mutasd! - tettem le a pipámat az asztalra és a pincért magunkhoz hívtam. Brielle rendelését leadtam, illetve a sajátomat is. - És siessen a dohánnyal! - jegyeztem még meg utolsó mondatként ezt. - Ma elég kevesen vannak! - néztem körbe és végül újra Briellere tévedt a tekintetem. Egyre szebb nő lesz. Majd mennyi gondjuk lesz Reyesnek és Nilelanak a fiúkkal, akik Briellet fogják környékezni.

Nagyon izgatott voltam, amikor a pincér kihozta a rendeléseket, különös tekintettel Niku dohányára. Figyeltem, ahogy felcsillan a szeme, amikor meglátja.
-Anyáéknak még nem beszéltem róla. -mondtam sejtelmesen, majd arra gondoltam milyen vicces, hogy a ma történtek után csak most rukkolok elő vele. Kicsit kételkedtem magamban, eddig mindig elbaltáztam az ilyeneket. Erősen koncentráltam a pohár vízre. Éreztem minden cseppjét, a hullámzást, az energiát. Pár másodperc elteltével egy apró vízgömb emelkedett ki a pohárból, először egy csillag alakját felvéve, majd egy szívecskéét. Lopva Niku arcára néztem, vártam, hogy mi a reakciója.

Ahogy megkaptam a dohányomat, már tömtem is bele a pipámba és meggyújtva azt, emeltem is a számhoz. - Végre! - fújtam ki a füstöt. - Na mutasd! - néztem Briellere és a füstöt is elfelejtettem kifújni, ahogy megláttam mit csinál. - Hát ezt nem hiszem el! - néztem rá meglepetten. - Végre egy dolog, amit megtudtál csinálni anélkül, hogy nem rontottál el semmit! - vigyorodtam el gonoszan. - Majd mutasd meg azért apádéknak! Büszkék lesznek! - mondtam neki, ám ekkor a szemem Brielle mellé vontam. Egy pincérnő állt mögötte, aki valószínűleg új lehetett, hiszen még nem láttam itt. Szemeimet megpihentettem formás idomain. Talán kicsit túl hosszú ideig figyelhettem a pincérnőt és kicsit elkalandozhattam, mert nem igazán értettem Brielle kérdését. - Tessék? - kérdeztem vissza.

-Hát köszi. -nevettem el magam Niku gonosz hozzászólásán. Kicsit azért én is büszke voltam magamra, egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy Niku egyáltalán nem figyel rám. Az önbizalmam megint a nullára esett, amikor észrevettem, hogy egy pincérnőt bámul. Itt, mellettem!
Dühös voltam és csalódott, bár nem tudom miért... Gondolkodás nélkül kiirányítottam az összes vizet a pohárból, bele a pincérnő nyakába.
-Jaj bocsánat. -mondtam gúnyosan. -Te is kérsz egy adagot? -fordultam sértődötten Niku felé. Mielőtt válaszolhatott volna, felpattantam és kisétáltam az étteremből, vissza a sétányra. Mérhetetlenül csalódott voltam, nem akartam vele szóba állni.

Nem értettem Brielle hirtelen felindulását. - Brie..! - szólaltam meg, amire ő már ki is szaladt. - Fenébe! - keltem fel és elindultam az ajtó felé. Az egyik jól ismert pincérnek még oda szóltam. - Írd a többihez! Majd kifizetem! - és már kint is voltam az utcán. - Brielle! - kiáltottam fel és aggódva keresgéltem őt. - Ez a lány! - sóhajtottam egyet és lesütöttem a szememet, mikor kinyitottam megláttam őt. Nem haboztam, egyből oda siettem hozzá és hátulról a vállainál fogtam meg. - Mi bajod? - kérdeztem meg halkan. - Ez így nem okés, hogy elfutsz, ha bajod van... - néztem rá mérgesen. - Nekem bármit elmondhatsz!

Legszívesebben könnyekben törtem volna ki, de nem vagyok már gyerek, nem sírhatok mindenért... főleg nem Niku miatt. Hiszen meg sem érdemli! Egyik pillanatban mintha én lennék számára a legfontosabb, aztán képes lecserélni egy pincérnőre.
-Igen, neked bármit elmondhatok? -kérdeztem vissza gúnyosan, amikor már éreztem, hogy elég közel áll hozzám. Már jóval előbb megéreztem, hogy jön, mint ahogy odaért. Leráztam a kezeimet a vállamról és szembe fordultam vele.
-Látod azt a folyót? -mutattam a mellettünk robajló vízzuhatagra. -Legszívesebben belefojtanálak! -kiabáltam, a folyó pedig egyre vadabbul kezdett hullámzani. -Neked minden fontosabb mint én!

Furcsállva néztem rá, amikor gúnyosan kérdezett vissza és felém fordult. - Igen látom! - mondtam, majd következő mondata eléggé meglepett. - Mi? - néztem értetlenül rá. - Mi az, hogy fontosabb? Ez nem igaz! - mondtam mély hangon és szigorúan. - Még az életemnél is fontosabb vagy! -mondtam halkan és a földre tekintettem. - Az zavar, hogy nem figyeltem rád? - néztem vissza a szemeibe. - Sajnálom! - sóhajtottam fel. - Nem tudtam, hogy így kiborulsz, ha egy pillanatra nem nézek rád. Csak régen ezzel nem volt bajod... - emeltem az egyik kezemet a tarkómhoz és megnyomogattam azt.

Láttam rajta, hogy nem érti mi a bajom, de túl durcás voltam hozzá, hogy elmagyarázzam. Karba tett kézzel álltam előtte, legszívesebben tényleg behajítottam volna a folyóba. Nem tudom miért, de valahogy már nem tudok rá úgy tekinteni mint régebben...
-Régen nem ilyen voltam. -kifújtam a levegőt és inkább a víz sodrására koncentráltam. Régen nem ilyen voltam... Régen csak kislány voltam. Hihetetlen, hogy Ő az egyetlen, aki nem tudja észrevenni, hogy felnőttem. Hihetetlen, hogy Ő az egyetlen, aki nem érti, hogy mit érzek iránta.

- Vettem észre, hogy nem ilyen voltál... - sóhajtottam fel. Nem értem én, amíg kislány volt, addig könnyen lehetett kezelni, most meg minden baja van. Bárcsak sose nőne fel, könnyebb lenne. - Fura vagy mostanában. Van valami baj? A szüleid csináltak valamit? Vagy szerelmi bánatod van? Hiszen már abban a korban vagy, vagy nem? Nem baj, ha nem ilyen jellegű a bajod! Sőt, örülnék, ha még nem lennének udvarlóid! - pedig egyszer az is eljön, amikor nem én leszek számára a hős, hanem valami fiatal ficsúr, aki ki tudja, hogy mennyire lesz erős, és hogy fogja megvédeni Briellet. Belegondolni is fájdalmas, hogy akkor már nem védhetem meg őt. Nagyokat sóhajtva dörzsöltem a homlokomat. - Gyere, te kis hisztis! - mosolyogtam rá és átöleltem. Kitudja, hogy még meddig ölelhetem meg őt...

-Nincs is udvarlóm. -durcáskodtam tovább. Bár lenne. -De olyan jellegű a dolog, azt hiszem... -a hajamat birizgáltam, majd eltűrtem a fülem mögé és hatalmas szemeket meresztve néztem Nikura. Mielőtt megszólalhattam volna, elmosolyodott és átölelt:
-Gyere, Te kis hisztis! -mindig jól esett a gúnyolódása, tudtam, hogy soha nem bántani akar vele. Hagytam, hogy átöleljen, elbújtam a nyakában és átkaroltam a derekát. Megnyugtatott az illata. Valamiért elkezdtek potyogni a könnyeim, de gyorsan letörölgettem, hogy ne vegye észre.
-Azt hiszem jobb lenne, ha hazamennék. Elkísérsz? -néztem rá, kibújva az ölelésből.

Jó volt, hogy érezhettem a leheletét a mellkasomon. Megnyugtató érzés. Lassan szétváltunk és a kérdésére elvigyorodtam. - Mondhatnék én neked nemet? - nevettem el magam. - Persze, hogy elkísérlek! - simítottam meg a feje búbját, majd el is indultunk. Útközben egy két gondolat keringett a fejemben. Ha azt mondta, hogy nincs udvarlója, akkor hogy lehet neki szerelmi bánata? Nem értem... Sóhajtva pillantottam rá, aztán csak megszólaltam. - Brielle! Neked van valaki, aki tetszik, vagy legalább is nagyon kedvelsz? Tudod, úgy szerelmileg? - tettem fel a kérdéseimet, ami számomra kellemetlen volt, hiszen semmi közöm hozzá, de... még is... érdekel. - Ha nem akarsz, persze nem kell elmondanod! - mondtam zavartan neki, még mielőtt kellemetlenül érezhetné magát.

Megkönnyebbültem indultam meg a bal oldalán, örültem, hogy úgy döntött, elkísér. A kérdésére viszont lefagytam és megpróbáltam terelni a témát. Mit is mondhatnék neki? Én magam sem tudom, hogy mit érzek pontosan... és nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb pillanat bevallani neki.
-Őőőő. -a hajamat piszkáltam és a földre szegeztem a tekintetem. -Úgy is mondhatjuk, de... nem is tudom. Nem tudom pontosan mit érzek.
Nem akartam, hogy firtassa a dolgot, úgyhogy gyorsan hozzátettem:
-És neked van... tudod, valaki aki tetszik?

Figyeltem válaszát és nem értettem. Mi az, hogy nem tudja? Azt hittem az emberek biztosak az érzelmeikben. - Nekem? Nekem senki sincs! Tudod jól, hogy nem vagyok az érzelmek embere és az ilyesfajta szerelmi kötelékeket kifejezetten nem értem, sőt... talán feleslegesnek is gondolom és amúgy is.. Minek nekem szerelemi kötelék, ha te itt vagy nekem, az egyetlen élőlény, akit szeretek. Te bőven elég, sőt még néha sok is vagy! - mosolyogtam rá és megsimogattam a fejét. Minek nekem nő az életembe? Csak a baj van velük... Mondjuk Brielle más, ő nem is tudom. Olyan törékeny, egyszerűen, úgy érzem, hogy mellette kell lennem, mint egy testőr, hiszen olyan kis törékeny, de semmi több.

A szavai villámcsapásként értek... ennyire félreértettem volna a jeleket?! Ezek szerint még csak nem is vonzódik hozzám, sőt. Kisgyereknek tart, akivel összetalálkozott az erdőben... Hiába én vagyok az egyetlen élőlény akit szeret, ha csak barátként szeret...
-Komolyan... komolyan mondod, hogy szerinted felesleges a szerelem? -újra rám akart törni a sírás, a gombóc gonoszul fojtogatott a torkomban. -Soha nem is voltál szerelmes? -próbáltam faggatni. Alig mesél nekem a múltjáról, harapófogóval kell belőle kihúzni a szavakat.

Láttam a lányon, hogy eléggé meglepték a szavaim. - Brielle! Tudod jól, hogy én nem evilágnak vagyok a szülöttje... - néztem újra a lányra. - Ahol én nevelkedtem, ott nem neveltek belénk érzelmeket, sőt akin az érzelmek cseppnyi jeleit is látták, az olyan feladatot kapott, amitől biztos, hogy örökre elszálltak, még a gondolatai is az érzelmekről. - sóhajtottam fel. - Nekem is egy időben bűntudatom volt, hogy így a szívemhez nőttél, hiszen ott ha ezt megtudták volna, akkor parancsba adták volna már régen, hogy öljelek meg téged és a családodat, egy szó nélkül és én akkoriban meg is tettem volna... sajnos. - tekintetemet a lábaimra szegeztem. - Még soha nem voltam szerelmes és nem is óhajtok az lenni. Bőven elég nekem a testi gyönyör! De miért is érdekel ez téged? - néztem furcsállva rá. - Hiszen most nem én vagyok a fontos, hanem te! Nekem már nem lesznek érzelmeim, de neked, ahogy ismerlek már rengeteg van és pont ezért vagyok melletted, hogy megtudjalak védeni! Nem csak fizikailag, de így lelkileg is, hiszen talán így, hogy nincsenek befolyásoló érzéseim, könnyebben bele látok a dolgokba. - köszörültem meg a torkomat. - Persze, ha nem akarod, hogy melletted legyek, akkor csak szólj!

Elképedve hallgattam Nikut. Nem is nagyon tudtam mit felelni... az agyamban milliónyi gondolat cikázott keresztbe-kasul, mintha apró vonatok lennének egy hatalmas úthálózatban. Hogyan lehetne bárki ennyire kegyetlen? És hogyan nevelhetnek valakit ennyire kegyetlenül?! Ép ésszel nem sikerül felfognom.
Egyre inkább kezdem megérteni, hogy Nikuval szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Bennem annyi érzelem kavarog, hogy néha attól félek, felrobbanok. Ő pedig mindig annyira nyugodt, mindig annyira... semmilyen. Ez kiborított.
Emlékszem, gyerekkoromban is sokszor csak azért viselkedtem rosszul, hogy lássak rajta valamilyen érzelmet. Bármit. Talán ezért bonyolódok olyan dolgokban, mint a mai...
Amikor a testi gyönyört emlegette, azért kicsit zavarba jöttem. Sokszor gondoltam rá, vajon milyen lehet, ha megcsókolna valaki, de soha nem akadt olyan fiú, akivel megtehettem volna.
-Nem tudom mit mondjak. -sóhajtottam. Azt sem igazán tudom, hogy most pontosan mit érzek. Csak csendben lépkedtem Niku mellett.

Válaszára elmosolyodtam. - Nem kell semmit mondanod, hiszen minden kiült az arcodra, az összes gondolatod. - néztem rá. - Csak annyit kérek, hogy érts meg és ne félj tőlem, hiszen az már nagyon régen volt, hogy így gondolkodtam és amúgy is, soha nem tudnálak bántani, inkább szembeszállnék a világgal, mint hogy téged bántsalak. - simogattam a fejét. - És azt nem ígérhetem, hogy érzelmes ember leszek, de majd megpróbálok fejlődni ebben. Mit szólsz? - néztem kérdően a szemeibe.