Külvárosi átjáró

Nem válaszoltam Sophie kérdésére, igazából meg sem tudtam szólalni. Csak hagytam, hogy sodorjanak magukkal az események. Fogalmam sincs, hogy mi lelte ezt a lányt, de megszorította a kezem és futni kezdett.. mint akit üldöznek. Magamon kívüli állapotban követtem, próbáltam lépést tartani vele. Minden egyes lépésnél keményen csapódtak a talajhoz a lábaim, úgy éreztem, hogy kitörik a bokám. Hátranéztem, de csak az üresség volt. Nem követett minket senki.
Csak a lépteink visszhangzottak, amikor feltűnt előttünk az átjáró. Lihegve megálltunk, térdre rogytam. Muszáj volt visszanyernem az erőmet. Beledugtam a kezemet a vízbe... hűs volt és megnyugtató. Olyan érzés mint Anya keze a lázas homlokomon. Anya. Görcsbe rándult a gyomrom. Jelen pillanatban azt sem tudom, hogy ki az anyám...
Ittam egy kicsit a folyóvízből, Sophie pedig feltöltötte a kulacsát. Csendben ültünk egymás mellett, egyikünk sem igazán akart megszólalni.
-Mi.. -köszörültem meg a torkom. -Mi a franc történt az erdőben? -böktem ki végre. -Rémlátomásaim voltak... olyanok, amiknek semmi értelme. Például azt láttam, hogy... meghalt az apám. -kicsit megremegett a hangom. -De ez biztosan nem igaz. -jelentettem ki olyan határozottan, hogy még talán én is elhittem volna, ha nem látom a saját szememmel.

Amikor odaérünk a mohával és indákkal borított kapuhoz, a görcs lassan feloldódik a gyomromban. Én még pár percig a térdemen támaszkodva zihálok, míg Brielle összerogyva leül. Remegnek a lábai. Leülök mellé, amíg iszik a vízből és én is feltöltöm tartalékaim. 
 - Én is hazugságokat láttam, ne aggódj. - amint kimondtam, zaj jött abból az irányból, ahonnan futottunk. Léptek, nagyon, nagyon sok lépés, gyors ütemben. Brielle már előbb felfigyelt a hangra, és ebből rájövök, hogy sokkal jobb a hallása. - Gyerünk a fal mögé - hadarom halkan. Befutunk a fal mögé és lihegve várunk, majd kilesek, ekkor látom a tisztáson áthaladó tömeget, harcosokat állig fegyverkezve, rutinosan és sebesen mozogva. Szerencsére elhaladnak, amíg már egyikünk sem látja vagy hallja őket. 
 - Uramisten - habogom -, ez megint nagyon közel volt. Túl közel. Induljunk most azonnal, nem maradhatunk, mert vissza jönnek majd, biztos vagyok benne. Maradjunk a város külső részén. Keressünk egy piacot, ahol szerezhetünk enni, de előtte mondd el, mit láttál az erdőben. Fontos lehet, mert, Brie, téged keresnek. És rá kell jönnünk, miért.

Alig maradt már erő bennem, a fal mögé rejtőzve csak leültem a fűben. Nem akartam már semmit, csak pihenni...
-Én... nem tudom. -tépkedtem magam mellett a fűszálakat, mintha ennél érdekesebbet nem is csinálhatnék. -Ott volt az apám halála, ami biztosan nem történt meg... egy angyal ölte meg. Aztán... kiderült, hogy volt egy Brielle nevű szerelme, aki kiköpött olyan mint én. -fakadtam ki. -Vagyis ezt láttam. De lehet, hogy ez sem igaz... én nem tudom. Nem hiszem, hogy ez lenne az ok, amiért üldöznek. Vagy... talán apámat akarják megölni. -hangosan gondolkodtam, de egyik válasz sem bizonyult hihetőnek. Ha őt akarják, akkor miért engem üldöznek? Ennek semmi értelme. Régen angyal volt, de annak már legalább 20 éve... azóta egyszerű halandó. Ha akarnák, simán megölhetnék.
-És... te nem láttál semmi érdekeset? -fordultam Sophie felé, hátha eltereli a figyelmemet.

Igazán csak ekkor éreztem, hogy az a görcs feloldódik bennem. Azt hiszem biztonságban vagyunk.
Elképedve hallgatom amit Brielle mond, de örülök is neki. Végre van miből kiindulnunk. Csak tudnám, hogy a másik Brielle-nek mi köze van ahhoz, hogy meghal az édesapja. Az ismeretlen szóra a vér is megfagy bennem.
- Hogy.. hogy egy angyal? Mi? Hogy keverednek ide az angyalok? És, biztosan a szerelme volt? Nem lehet hogy te voltál? - Amilyen érthetetlenek és ködösek voltak az én képzeteim is, könnyen meglehet, hogy Brielle nem látta tökéletesen. Én is láttam magam és alig akartam felismerni. - Én.. - A szavak a torkomon akadnak. Sose beszélek senkinek Sethről, mintha a képzeleti barátom lenne, akit titokban kell tartanom. Mintha attól félnék, hogy, ha elmondom, az átok megtörik, és felébredek a szobámban, ott van, újra megölelhetem, beszélhetek hozzá, és tudom, hogy jól van. De én választottam ezt, hogy elszökünk. Én választottam azt, hogy nem választom őt egy életre.
- Én láttam múltat, igazat, megtörténtet. Aztán láttam jövőt is, kétfélét. Nem tudom még, hogy mit jelenthetnek, de úgy érzem, az erdő segéd kezet nyújtott nekünk. - Oldalra pillantottam Brielle-re és felé fordultam. - Biztosan nem véletlenül mutatta ezeket. Legalábbis neked. Tudták a neved azok a fickók, nem? És ha azt a nőt keresték? Ha most is őt keresik? Beszélnünk kell az édesapáddal, meg kell tudnunk, mit jelentsen mindez, amit láttál.

Csendben hallgattam Sophie elmélkedését, és akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen hiába vagyunk együtt már legalább 2 napja, semmit nem tudok róla. És ő se rólam. Azt hiszem itt az ideje ezen változtatni...
-Öhm, igen, lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem. Az apám egy angyal. Volt. Illetve most is az. A szárnyai megmaradtak, de nem birtokol már angyali erőt, sem angyali címet. De erről nem szívesen beszélt nekem soha... -mindig büszkeséggel töltött el, ha Apáról beszélhettem. Hiába nem hivatalos angyal, még mindig emlékszem az óvodában, a többi gyerek arcára, amikor meglátták a hatalmas szárnyú férfit mögöttem. Nagyot sóhajtottam.
-Hidd el, az a Brielle biztosan nem én voltam. Talán csak egy rémkép... fogalmam sincs. Kizárt dolog, hogy beszéljek erről Apával... nem akarom bajba sodorni. -Nem akarom valóságnak látni azt, amit ott láttam. -Sophie! -ragadtam meg a karját. -Támadt egy kissé merész ötletem. Mit szólnál ha megfordítanánk a dolgot és mi vadásznánk le őket? Jó, tudom... nem vagyunk valami nagy harcosok. De talán mégis kitalálhatunk valamit.

Kicsit nehezemre esik felfogni, hogy valaki apja egy ex angyal. És azt is hogy félti őt, de azt valahogy jobban meg tudom érteni, ha az ő helyében lennék, azt hiszem, ugyan ezt tenném. 
 - Één tényleg  nem vagyok harcos, mármint, oké, a te apád angyal, az se lepne meg, ha az anyád isten lenne, de én egyszerű halandók gyermeke vagyok, és semmit nem tudok a harcról. Brie, még fegyverünk sincs! - Aztán elgondolkodom, de nincs más ötletem. - De a belvárosban szerezhetnénk. Viszont előbb szálljunk meg valahol, mire beérünk beesteledik, és ha nem akarjuk megöletni magunk, akkor nem este akarunk lecsapni rájuk.
 Összeszedjük magunk és elindulunk, a belváros csak pár kilométer. 
 - Brie, szerinted honnan tudták, hogy nem haltunk meg? Nyilván azért voltunk csak mi az egész szerelvényen, hogy velünk végezzenek, de honnan tudták? Gondolod, hogy be volt kamerázva és nézték, ahogy a vesztünkbe ugrunk? De ha mégis, honnan tudták, hogy az esésbe nem haltunk bele? És ha már itt tartunk, miért nem öltek meg, amikor egyedül voltál? - gondolkodom hangosan, ahogy a belvárosi zaj egyre erőteljesebb lesz.

Elnevettem magam azon, amit Sophie mondott. Jól esett végre egy kicsit kiadni a feszültséget és önfeledten felnevetni.
-Hát, ha ez vigasztal... -néztem rá mosolyogva, miközben felkeltem a sáros földről. -Az anyukám erdőtündér, nem istennő. És hidd el, elég szívás egy olyan családban felnőni ahol egyedül Te vagy a földhöz ragadva. -tovább nevetgéltem és lassan elkezdtünk a belváros irányába sétálni. Alig volt már erő bennem, de csábított a gondolat, hogy ledőlhetek valahol aludni... egy kényelmes ágyban.
-Fogalmam sincs, de elég ha csak a vonatot figyelték, nem? Láthatták, hogy kiugrunk. -megrántottam a vállamat és folytattam. -Hallottam, hogy arról beszélgetnek, hogy élve kellek. Nem tudom mire és kinek, de ki fogjuk deríteni. -újabb gombóc növekedett a gyomromban. Útközben fontolgattam a gondolatot, hogy miután megszálltunk valahol, éjszaka kiszökök és egyedül folytatom. Ez nem Sophie harca... és hallottam amit mondtak a sziklánál. Megölik, ha újra meglátják.
Nem tudom mikor léptük át a belváros határát, de hirtelen a fényes főutcán találtuk magunkat. Fülsüketítő zajok, szmog és reflektorok egyvelege. Az utcákon bolyongva feltűnt egy viszonylag szerénynek mondható szálloda.
-Mit szólsz? -mutattam a hatalmas neoncsövekből kirajzolódó névre: Babylon Hotel. -Az embereink biztos nem ilyen flancos helyeken várnak. -próbáltam nevetgélni, miközben beléptünk a fényes hallba, ahol minden szem ránk szegeződött.
(Zárva)

-Nézd... Sophie. -bámultam előre az ismerős tekintetet pásztázva. -Bár annak ellenére, hogy még mindig nem tudtam elfelejteni a csalódást... az érzéseim nem változtak. Tudom, hogy akkor nem jöttél el az ösvényhez, és meg is értem, hogy miért.. -dadogtam. Folyton összebicsaklott a nyelvem, mintha hirtelen több lenne belőle és elesne a saját lábában. A szemek egyre megvetőbben pillantottak rám. -Szóval, én eljöttem, most. Remélem nem túl késő.
Elhalgattam valami megnyugtató ovációt várva, de csend volt. Neki támasztottam a homlokom a velem szemben álló tükörnek és felsóhajtottam. Seth, olyan röhejes vagy. Brielle is megmondta ma délelőtt.
-Nem értem, Nektek férfiaknak mi bajotok van az érzésekkel! -nevetett de nem tűnt viccesnek a szitu. Egyre közelebb bámult az arcomba, én pedig elkerültem a tekintetét. -Amint éreztek valamit, fogjátok magatokat és felszívódtok. A pokolba, vagy ki tudja, hova...
-Mi? -kérdeztem vissza, de csak megrándította a vállát.
Megvakartam a tarkóm és elindultam a dzsekimért. Sétáltam még körbe-körbe a szobába, de úgy érzem, hogy a szánalom létráján ereszkedek egyre lejjebb.
Na, jó, elég ebből! Elhatároztam: megmondom neki.
Leszáguldottam a lépcsőn, az utcán pedig már futottam. Valahonnan megtámadt ez az őrült adrenalin, amit legutoljára a küzdőtéren éreztem.

Brielle a szobába lépve idegesnek tűnt, de nem tudtam miért. Gondoltam megkérdezem, de amikor nagy levegőt vett hogy mondjon valamit, mégis elhallgatott, és rájöttem hogy szeretné ő de még nincs itt az ideje.
Már sötétedni kezdett de a távolban még nem gyúltak fel a város fényei. A csend volt, tökéletes, csak az erdő suttogott körülöttünk.
- Minden oké? - kérdeztem Brie-t, mert még mindig kicsit feszültnek láttam. Ez az erdő, a természet annyira nyugatató, azinte én is elfelejtettem Sethet.. és most hogy eszembe jutott, mintha gyomron vágott volna a gondolat. Mintha ez az érzés az ellenfelem lenne egy harcban, a ring másik végén áll, azt várja, hogy valamennyire összeszedjem magam, hogy újra üthessen.
Brielle előbb állt meg, mint én, de néhány másodperccel később én is hallottam a lépteket. Gyorsak voltak, futott valaki. Hátra akartunk fordulni, de egy hatalmas fénycsóva csapódott közénk, és mi a földre kerültünk, néhány méterrel odébb, a kis ösvény két oldalára. Brielle már félig talpon volt amikor felültem, egy fához nyomta a hátát. Azt mutogatta, hogy ellentétesen menjünk, mindketten be az erdőbe messze ettől az ösvénytől. Bólogattam de a fejem iszonyúan elkezdett fájni és felnyögtem. Halk volt de nem elég ahhoz hogy a támadóm ne hallja meg. Hallottam a lépteket és számítottam a lövésre de Brielle elkezdett kiabálni.
- Hagyd őt. Ez a kettőnk dolga -mondta, de egy szavát se értettem.Megfogtam a fejem, és a kezem nedves lett. Márcsak ez hiányzott.
Brie.. - Kiabálni akartam de az nem ment annyira ezért egy hangos felszólítás lett. Felálltam, de a fekete hajú nő nem nézett rám, hátat fordított nekem. - Te ribanc, nézz ide. Őt hagyd békén. Én voltam aki levágta a kezed.. emlékszel? A csarnokban.. sok meccsed volt, Briellel sokszor küzdöttél azt hallottam. Aznap is játszottatok. Emlékszem rá aznapról. Rövid volt a haja. - Megfordult amíg beszéltem. - Utána velem mérkőztél. Emlékszel? Nem? Tudom, emlékezet kiesésed volt. Nem hallottam rólad a meccs után, de azonnal tudtam, amikor megláttalak a bárban napokkal ezelőtt, mert nem engem néztél. - Kihúztam a fényes kardom és megforgattam párszor. - Ezzel vágtam le a kezedet, tökéletes vágás a könyököd után. A fájdalomtól összeestél és be is verted a fejed. Mi az? Min vagy meglepődve? Brie mivel vágta volna le a kezed, tőrje sincs?! Gyere és rendezzük le.
A keze fényleni kezdett, Briell pedig zavarodottan és elképedve állt mögötte.

Pislogtam, de a fejem továbbra is zúgott. Sophie meredten fürkészte az arcomat, Seth pedig kivehetetlen arckifejezéssel állt mellette. Várjunk csak... Seth?!
Nem tudtam összetenni a történteket, úgyhogy inkább csak felültem és sóhajtottam egyet. Megvakartam a fejem, de nem esett túl jól. Elfintorodtam. Kicsit úgy éreztem magam, mint akit tele nyomtak altatóval.
Sophie és Seth váltottak néhány szót, láttam a tellegetést, de inkább elméláztam a fűszálakon magam mellett. Fel akartam emelni a kezem hogy a fa mögött megbújó Tatiana-ra mutassak, de a bágyadtságom győzött és eldőltem mint egy krumpliszsák. A következő jelenetet csak féloldalasan láttam, nem is volt túl tiszta az egész...
Tatiana mint egy sebzett vad, előhúzott egy hatalmas tőrt és azonnal Seth nyakához nyomta. Illetve úgy pattant rá, mint egy ninja. A kék szemek kikerekedtek, látszólag tényleg meglepődött. Ez előtt nem láttam még a meglepődött Seth arcot. Memorizálom.
Sophie megadóan felemelte a kezét, mozgott a szájuk. Ment a hadonászás, hadakozás, affektálás, aztán Tatiana elkezdett kilépdelni a fák mögé Seth-el, Sophie pedig csak állt. Miért viszi el?! És miért nem tesz semmit? Mi a fene történik?
Sötét alakok lépdeltek a látóterembe, valódi ninja gyorsasággal mozdultak. Sophie hirtelen a földre rogyott, én pedig egy indát kezdtem köré csavarni, amíg el nem sötétedett minden.


Amikor újra felébredtem, már eltűnt a kóma. Sötét volt. Egy hatalmas növény-burokban voltunk, amin keresztül csak itt-ott szűrődött be egy kis fény. Sophie ott feküdt mellettem, eszméletlenül.
-Sophie. -ráztam meg egy kicsit. Hallgatóztam egy kicsit, hogy egyedül vagyunk-e. Az környék csendesnek tűntéreztem senkit magunk körül. Sem távol... Seth! Hova a francba vitte az őrült nő?!
Lebontottam az indákat magunk körül, hirtelen csapott meg a napfény. A kezemmel eltakartam az arcom és megdörzsöltem a szemeim, mint aki a legszebb álmából kelt fel éppen.

A semmiből Tatiana Seth-re vetette magát, én pedig felemeltem a kezeim, mert a másik kezében egy hatalmas pisztolyt tartott, ami felém nézett. A fejem felé pontosan. Nem érdekelt volna, ha eltalál, de Seth életét nem kockáztathattam. Inkább lőjjenek le. Nem voltam benne biztos, hogy meghalok-e, ha az agyam károsodik. De ha Seth-ről volt szó.
 - Tatiana, engedd el! Veled megyek - mondtam, nyeltem egyet. Mintha meg sem hallott volna, hátrálni kezdett Seth-tel. - Tatiana! Engedd el Sethet! Veled megyek! - kiabáltam neki, de azonnal le is halkultam. - Én kellek neked. Én vágtam le a kezed, rám haragszol, vigyél engem. - Így olyan mintha Seth fontos lenne nekem - az is -, de ezt Tatianának nem szabad kimutatnom, mert visszaél vele. - Te is tudod, hogy felesleges elvinned, mert utánad megyek. Nem fogom hagyni hogy ártatlanokat rabolj el, megkereslek, és akkor elfoghatsz. Vagy most elengeded, és veled megyek. - A hangom komoly volt és határozott, de halk. Elég volt halkan mondanom, tudja hogy igazam van. Az kiabál, aki érzelemből beszél.
 Azonban a racionális érveléseim ellenére ő meghúzta a ravaszt, én időben elhajoltam, futni kezdtem Seth felé, de az Tatiana eltalált kétszer. Összecsuklottam, de fel akartam kelni és harcolni ezzel a mocskos nővel, aki el akar minket szakítani, mikor ő odalépett, Sethtel az oldalán. A fájdalom végigcikázott bennem, felnyögtem.
 - Tévedsz. Nem kellesz. Te itt meghalsz, nekem ő kell, élve. Te pedig innen nem mész sehova, nem hogy utánunk gyere. - köpte a szavakat Tatiana.
 Seth szeme könnyel és félelemmel volt teli. És féltéssel. Ekkor jutott eszembe, hogy ő nem tud az erőmről, miszerint majdnem bármely sérelülésemet kis idő alatt képes vagyok megygyógyítani. Ezek szerint ő azt hiszi hogy meg fogok halni. De Tatiana is ezt hiszi. Hogy hitessem el vele úgy, hogy Seth-nek elmondjam, túl fogom élni?
 - Seth - Felnyúltam, hogy megfogjam a kezét. Rászorított. -, bízz bennem és ne halj meg. - Reméltem ez megteszi. Meglepődött kicsit, a könnyeit visszanyelte. Miután Tatiana még egy lövést eresztett belém, láttam megremegni a száját, majd eltűntek a sötétben.  Még halottam Tatianát kiabál valakivel más nyelven. Sok lépést hallottam, mielőtt ágak recsegésében elvesztem, és a sötét fizikai börtönbe zárt.
 Arra keltem, hogy túl sok a fényesség, és a fizikai börtön elereszt. Lassan nyitottam ki a szemem, Brielle ott volt mellettem, hirtelen nem tudtam hol vagyok. Aztán eszembe jutott a tegnap este, folytak a könnyeim, megfogtam Brie kezét.
 - Elvitték - motyogtam neki - Elvitték Sethet. 
Ahogy megmozdultam, a fájdalom újra, hirtelen fehér, izzó fénnyel sújtott le. Lenéztem a sebekre. Még nem gyógyultak meg teljesen, pedig aludhattam vagy hat órát. 
 - Már biztos messze járnak - sírástól karcos volt a hangom, és nem tudtam másra gondolni, mint hogy vajon mit csinálhatnak vele.
 - Nyugodj meg - csitított Brielle, megölelt. - Megtaláljuk. Vajon merre mehettek - gondolkodott hangosan. Megkapaszkodtam a karjaiban, abbahagytam a sírást és rá figyeltem. 
 - Mit csinálunk?
 - Utánuk megyünk és visszahozzuk Sethet.
 Kétségbe voltam esve, az agyam használhatatlannak éreztem.
 - De nem tudjuk hol vannak.
 - Biztos hagytak valamiféle nyomokat - gondolkodott hangosan Brie. Határozott volt mint mindig, de a homlokáról nem tűntek el az aggodalmas ráncok.
 - Igazad van, lehet.  - A kézfejemmel letöröltem az arcomról a könnyeim. Lassan feltápászkodtam, kezem a derekamon lévő halovány sebre téve. Tényleg voltak nyomok, és messziről kocsikerék nyomokat is észrevettem.
 - Érzem még a szagukat a levegőben - mondta -, de az alapján nem tudom megtalálni őket.
 - Nem baj - mutattam a földre - kocsival mentek. 
 Brielle száján halvány, sanda mosoly jelent meg, én pedig a szememmel azt üzentem neki: ideje legyőzni ezt az őrültet.

A sok dohányzás miatt egy ideje már nem vagyok túl jó kondiban. Három háztömbönként muszáj volt szusszannom egyet, de nem akartam, hogy alább hagyjon a bátorságom, amiért húzom az időt. A fejemben milliószor végig játszottam a jelenetet, elképzelve a legfájdalmasabb és röhejesebb végkimeneteleket: Sophie az arcomba nevet, hogy mégis mi a francot képzelek magamról, vagy Briellel együtt nevetnek ki... vagy újra visszautasít, mondván nem tartjuk a kapcsolatot évek óta és már rég összejött valaki mással. Egyre idegesebb lettem és egyre nagyobbra nőtt a gyomromban a gombóc.
A lépteim lelassultak, talán meg is álltam egy pillanatra, nem tudom.
Megteszem, megteszem -hajtogattam magamban, egyre kevesebb magabiztossággal. Az átjáró széléhez érve hangokat hallottam. Nem.. inkább kiabálást. Brielle? Néha fel nem foghatom, hogy lehet egy lány ennyire hangos.
Bárgyú mosollyal indultam el a hang irányába, de Sophie megelőzött. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy végre elmondjak neki mindent, ami hosszú évek óta megnyomorítja a lelkemet...
-Itt van.
-Ki? -böktem ki a csalódottságtól keserű szájízzel.
-Tatiana. -levert a víz. A legjobbkor...
Szó nélkül előre siettem, de az őrült nőszemélyt már nem láttam sehol, csak Brielle feküdt a földön. Bár nyitogatta a szemeit, de eléggé ködösnek tűnt a tekintete. Ha Tatiana itt volt, akkor a legjobb lesz eltűnnünk...
Szinte a semmiből, egy másodperc alatt megvillant a penge éle és már a torkomhoz szorította a kését. Mi a fene folyik itt?!
A női kiabálás közé ragadtam, jobbnak láttam, ha inkább meg sem szólalok. Sophie teljesen kiborult, Tatiana úgyszintén, túlkiabálták egymást.
Csak akkor kaptam észbe, amikor eldördült az első lövés. Aztán a második. Ledermedtem. Soha nem gondoltam magam cselekvőképtelen férfinak, de most az lettem. Teljesen úrrá lett rajtam a félelem. Nem, nem Tatianatól.. vagy attól, hogy megöl... Rettegtem, hogy elveszítem Sophiet.

***

Seth önkívületi állapotba került, a szemei kéken világítottak. Nem reagált már Sophie -talán- utolsó szavaira, csak csendben meredt maga elé. Tatiana tudta milyen erővel rendelkezik, kihasználta a vihar előtti csendet és riasztotta az embereit. Besűrűsödött az égbolt, szürkeség vette körül őket. Apró villámok cikáztak Seth önkéntelenül remegő ujjai között, az ég dörögni kezdett. Tatiana kissé megrémült a felizzó tetoválásoktól, azonnal intett az embereinek, akik lefogták a dühtől remegő férfit és nyugtatót fecskendeztek a karjába. A mennydörgés felerősödött, egy hatalmas villám csapott be közvetlenül melléjük. A lány fülében dobogott a vér, egy pillanatra átfutott az agyán, hogy jó ötlet volt-e kivégezni a kis csajt...
A nyugtató kezdte megtenni a hatását, az ég elcsendesedett, a felhők elvonultak, Seth izzó tetoválása is elhalványult. A szeme lecsukódott, a teste pedig elernyedt. Tatiana elmosolyodott.
-Hozzátok.

Közben, pár méterrel arrébb, egy apró lány, öntudatlanul, vastag indákkal kezdte körbefonni magát és barátnőjét, miután közvetlenül mellettük csapódott be egy hatalmas villám.

Az aréna jó kezdőpont lesz, gondolta Sophia. A hely ilyenkor, jóval mielőtt a nap az ég tetejére ért volna, zárva volt. Brielle-nek egyetlen rúgás elég volt hogy kitárja előttük kapuit. Meglepően tágas most, hogy nem szorul be ide száz ember, jegyezte meg magának Sophia, miután leértek a lépcsőn.
Brielle előre ment, megkerülte a ringet, ráfordult egy szűk folyosóra, aminek a kiépítése természetellenesen hatott. Valószínűleg ezt később építették ki, gondolta Sophie, és egybekötötték ezzel a hátsó résszel, amit külön vettek meg. Figyelmes lett puffogó hangokra, a folyosó két elágazásából neki jobb oldalról. Mintha valaki boxzsákot ütne. Valószínűleg egy edzőrész volt arra, de Brie ösztönösen a másik folyosóra fordult, Sophia pedig követte.
Egyetlen iroda szerű szoba volt az elágazás végén. Brielle bekopogott, de Sophia azzal a lendülettel kinyitotta az ajtót.
Az a férfi volt ott, akivel múltkor találkoztak, mikor Seth iránt érdeklődtek, íróasztala mögött telefonált vezetékes telefonról. Rájuk nézett, Brielle-re mosolygott és tovább beszélt valakihez. Még 10 másodpercet várt, aztán Sophia kirángatta a falból a vezetéket.
- Üdv - mosolyogott rá és hozzávágta a férfihoz a kábelt. - Tatiana, itt szokott harcolni?
- Ki? - Értetlen arcot vágott és a vezeték miatt csúnyán nézett a lányra.
- Tatiana, a keze helyén fémfegyver van, nem lehet összekeverni. Hol van?! - Kissé megemelte a hangját a kelleténél. Kellettek a válaszok, az idő pedig sürgette. "Tévedsz. Nem kellesz. Te itt meghalsz, nekem ő kell, élve." Ezt mondta Tatiana mielőtt elvitte Seth-et.
Görcsbe rándult a gyomra.
- Brielle szólj a barátnődre! - Nézett át a válla felett Brielle-re. - Felforgatja az irodámat.
- Rosszabbat teszünk, mint felforgatjuk az irodáját, ha nem válaszol most azonnal - mormolta haragosan Sophia, karjait keresztbe fonta.
Brielle előrelépett, Sophia mellé, ő nyugodtan beszélt.
- Kellenek azok az adatok, érted? Szükségünk van rá, azt hisszük Tatianának baja esett. El kellene mennünk a lakására hogy megnézzük jól van e.
- Nem segíthetek - felelte egy perc gondolkodás után. - Nem adott meg címet.
- Mindketten tudjuk hogy ez nem igaz - hajolt közelebb Brielle. - Minden esetben meg kell adnod egy címet ha esetleg tartozásod van az arénának. KELL hogy legyen címe.
Izgatottan léptünk ki az aréna hátsó bejáratán, szedve a lábunk a cél felé: Tatiana közeli házához.
(Zárva!)

Brielle arccal a fűben feküdt, a fűszálak csiklandozták a száját. Köhögött a portól és csak most vette észre, hogy még mindig nála van a szobanövény, cserepestül. Elmosolyodott. Ha az anyja ezt látná, hogy képes kimenteni egy virágot a leomló pincéből...
Apropó pince... Tatiana...
Sophie éppen a szájából szedegette a fűszálakat, amikor felpillantott Briere. Körbenéztek, de csendes volt a terület. Hogy lehet, hogy ilyen hamar eltűntek innen?! Becsukta a szemét és megpróbálta érzékelni a körülötte fekvő területet... A kapu mögött, a folyóparton feküdt Seth teste. Elég gyengén dobogott a szíve.
-Arra, menjünk. -mutatott a kapu túloldalára, felpattant majd felhúzta Sophiet is, aki rögtön előrántotta a kardját. Brielle elgondolkodott, vajon mikor kaphatta fel a földről, a pincében..
Tatiana a tóparton állt Seth felett. Természetesen érezte a lányok közeledését, ezért előkapott egy hatalmas tőrt és a férfi vállába döfte. Seth teste megremegett, a vére befestette a köveket, a fűszálakat, majd belecsorgott a folyóba. A szeme még kékebben izzott, az ég pedig fenyegetően dörögni kezdett. Sophie minden szó nélkül rántott neki a lánynak, a kardját egyenesen neki szegezve. Tatiana könnyedén kivédte a támadást, úgy mozgott mint egy kötéltáncos.

Sophia sorozta a nőt, nem védekezett, de Tatiana nem is támadott. Csak hátrállt, ahogy Sophia ment előre és lengette a kardot, minden kardos fortélyt bevetve, és abban reménykedbe, hátha lecsaphatja fejét. Sose gondolt arra hogy öl, nem volt erőszakos sosem, de most mégis, mindent megtett volna hogy többet ne nyúlhasson a szeretteihez.
Tatiana aztán megunta és támadásba kezdett. Sophia precízen kivédte az összeset - kivéve egyet, ami a karján találta. Nem törődve a sebbel folytatta, egyre gyorsaságra és pontosságra intve magát, de érezte, hogy a nő jobb harcos.
Az ég egyre dörgött, egyre hangosabban és sötéten. Egyszer csak indák fogták le Tatiana karját és lábait. Sophia elvette a tőrt tőle, és keményen fejbe verte, hogy egy darabig ne legyen vele gond. Seth-hez sietett, a férfi halványan ragyogó szemei félig csukva voltak, a vállából csordogált a vér.
Fogalma se volt, mit tett. Csak úgy megtörtént. Könyörgött valakinek, hogy mentse meg, csak úgy a semminek, rászorította a kezét Seth sebre és reménykedett. A következő pillanatban meg semmi baja nem volt a vállának. Nem értette.
Valaki hatalmas lendülettel a arcul csapta, ettől oldalra esett. Tatiana ököllel küzdött Brie-vel. Sophia se nézte tétlenül, felpattant, de akkor a nő lelökte Brie-t, hallotta, hogy a folyóig gurult. Nekivetette magát Tatiana-nak, magával rántotta Brielle után. Mikor kiemelkedett a vízből, kisimította fekete tincseit az arcából, szeme Briellet kereste. Mást talàlt. Egy férfit aki nagyon ismerős volt neki.

A nő hirtelen és fuldokolva bukott ki a vízből, mint aki majdnem vízbe fúlt. Ezt terveztem, de a nyaka kicsúszott a kezeim közül. Én is kiemelkedtem lendületesen, meg sem érezve az átfutott kilómétereket, amiket idáig tettem. Nile éppen időben szólt.
A  villámokat követtem néhány kilóméterrel ezelőtt, mert tudtam, hogy Seth itt lesz: ugyanilyen villámok voltak a házam felett egyik éjjel, mikor befogadtam, és ő rosszat álmodott, kiabált és sírt, az ég pedig az ő mintájára zengett. És a lányok pedig őt keresték, szóval nekik is itt kellett lenniük - Brielle-ék itt is vannak, de Sethet nem láttam.
- Natsil!  - kiált fel a keresztlányom, az arcán meglepődöttség és cseppnyi rémület.
- Majd később elmagyarázom, Brie. - lihegtem oda, miközben a vizes cipőmet a nő nyakának nyomtam, amitől újra a vízbe esett. Ki kellett fárasztanom, el kellett gyengítenem hogy végleg elfáradjon és elvághassam a torkát. Nem, nem érzem jól magam amiért nőt bántok, de aki rátámad a kórházban haldokló legjobb barátomra és a törékeny, szeretetreméltó feleségére, és üldüzi a keresztlányomat... azt akkor se sajnálnám ha egy kis védtelen patkány lenne. Eltaposnám, ahogy ezt a férget is.
Hatalmas fémes csattanásra kapjuk föl mindannyian a fejünket. Az átjáró kapujának túloldalán valamibe belecsapott a villám, és nagyon nem hangzott jól. Üdv újra, Seth.
- Neeee - sikít fel halálsikolyként a csapzott nő, és egy kis dulakodás után magához rántja a sötét hajú lányt, és kést szorít a torkához, a tekintetét az enyémbe fúrja.
Sophia - ha jól emlékszem a nevére - nem rémült meg annyira, mint gondoltam. Inkább csak várta, hogy mi fog történni. A tekintetéből azt olvastam ki, hogy valamiféle kis mulatság is van benne. Mit tudhat, amit én nem? A nő maga alatt vágja a fát? Ez a tekintet nagyon arra sugall. Hát a kezébe adom a fejszét.
- Fogalmad sincs, ki vagyok én, ugye? - Leemeltem a fejemről a kapucnit, és elmosolyodtam. - Azt se tudod mi közöm az egészhez, nem igaz? - Léptem feléjük kettőt, a kezem hátul összefogtam, tüzet élesztettem benne titokban. Amikor elég közel értem, közel hajoltam az arcához, de nem a kés lendítésének sugarába. - Apuci nem vett engem számításba, hm? Vagy csak azt nem vette figyelembe, hogy a lánya csak egy kislány, aki apu szeretetére vágyik? Aki felnéz az apura, és tudja, hogy soha nem fogja elérni, amit az apja? - Amikor már remegett a keze, visszahajoltam. - Talán azért, mert igazából nem vagy előszakos. Csak egy sebes szárnyú kismadár vagy, akit senki nem akar örökbe fogadni és meggyógyítani.
Nem ismerem nagyon a részleteket, csak azt mesélte el Nile, hogy ki az apja. Szegény lányon azonnal látszott, hogy csak apára vágyott. Remegett, de a szeme nem telt meg könnyel, mint vártam. Sokkal erősebb. De még akkor sem lett volna ellenfél, ha az apja nem angyal volna, hanem maga az Isten.
- Ne közeledj, mert elvágom a rohadt torkát, értetted, papa?
- A borosta az oka - dörzsöltem meg az állam. - Megmondta a keresztlányom, öregít. Így nyolcvannak látszom, pedig csak ötvenhét vagyok. - mosolyogtam. - Kikérem magamnak, még nem vagyok keresztpapa.
- Maga nem vesz komolyan. Majd most fog - Meglendítette a kést, és Brie felé dobta, aki rajtam mosolygott. Még ilyenkor is csak nevet rajtam, ő egy kincs. Tűznyalábot engedtem ki a kezemből, ami szénné égette a pengét. Ekkor Tatiana elengedte a lányt, a karomba dobta, de Sophia megállította magát félúton, megfordult és a nőre vetette magát.  Lefogta, Brie pedig vízzel temette. A kislány nem volt túl erős, a nő elrúgta magától, de vízből nem tudta kiszabadítani magát.
- Mindenki kifelé a vízből - szólalt meg csendesen de ellentmondást nem tűrően mögöttem Seth, a kapu és a víz közötti úton állva. A tetoválása és a szeme ragyogott, mögötte füstgomoly, mintha valamit felrobbantott volna. Mind kiigyekeztünk a vízből, de Brie nem tudta sokáig tartani a víz alatt a nőt, Seth pedig viharfelhőket kellett hogy gyűjtsön. Csak pár másodperc maradt, amíg Tatiana bágyadt és  nem mászik ki a vízből. Leléptem, bele a vízbe, elkaptam a nőt, mielőtt az menekülni próbált volna.
- Ne! - kiáltottak a lányok Sethre, de ő rám meresztette világító tekintetét. Összeszorítottam az állkapcsom, megszorítottam a nőt, aki ficánkolni kezdett, majd bólintottam. Sophia és Brie elkezdtek a víz felé futni, hogy Seth biztosan ne csapjon a vízbe mérges villámjával, de elkéstek.
- Engedd el! Megoldjuk, Natsil! Kérlek, ne! - zokogta Brielle. Meg akartak menteni, ettől elszorult a szívem. De már nem tehettek semmit.
Olyan hangosat sose hallottam, mint az a cikázó villám, ami a vízbe csapott, és komolyan, semmi nem fájt ennyire. Azt mondják, ilyenkor lepörög előtted az életed, de semmit nem láttam, mint Nile-t terhesen, a tipegő Brielle-t, azt a titkos könnycseppemet, amikor azt mondta nekem kiskorába, hogy szeret, a sok együttes nevetést, a sok alkalmat amikor nem akart senkivel beszélni, és nálam keresett menedéket. Nekem örökké az a kislány marad, aki kisnadrágban, csokis szájjal rámnevet, és megkér, legyek a keresztapukája. Az ölelése, a sok ajándék, amikkel elhalmoztam, a sok szeretet, amit adtam neki. És akkor rájöttem, hogy az ő megvédéséért éltem.. és halok. Azért hogy biztonságban legyen amíg csak élek. Jelentsen ez akármit is.
Kinyitottam a szemem, a lányok lenéztek rám, félig kihúztak a vízből. Égési sérüléseket szenvedtem, éreztem a bőrömön. Ordítani tudtam volna a lüktető és kínzó fájdalomtól, de annyira elnyomtam, amennyire csak tudtam.
Borzalmas volt akárhányszor Brielle-t sírni látni. Jobban fájt mint a sérülésem. A kezemet szorongatta és azt hajtogatta, miért csaináltam ezt.
- Azért éltem - csuklott meg a hangom -, hogy vigyázzak az én tündérkémre. Szeretlek Titeket. - Soha senkinek nem mondtam, hogy szeretem, de neki, akár mindennap elmondtam volna. Mintha a fogadott lányom lenne, a húgom, a gyermekem, az egyik barátom. Láttam felnőni csodás nővé, okos, mert sokat sakkoztunk, empatikus, ügyes a vízzel, habár én mindig tűz hajlító mozdulatokat mutattam neki, amiket nem tudott hasznosítani eleinte, aztán a saját kényelmére formálta. Tehetséges, okos, csodaszép az én keresztlányom.
A következő pillanatban mindkét kislány fölöttem tartották a kezüket, Brielle átjártatta az egész testemet gyógyító vízzel.
- Kincsem... - fogtam meg a kezét. Ő rámnézett kisírt szemével. Én is sírtam, a fájdalomtól vagy az elbúcsúzástól, már nem tudom. Elsötétült a világ, a fejemben Rey, Nilela és Brielle nevetve öleltek körül, és tudtam, velük leszek az idők végezetéig.
(Zárva)