Elhagyatott híd

Sophieval hamar felpattantunk a vonatra, ami szokatlanul üres volt. Örültem, hogy végre pihenhetek egy kicsit... leültem és az ablakon túl elsuhanó fákba feledkeztem. Sajgott az arcom a vágástól. Ha tegnap este Anya védett meg, akkor miért nem segített? A legkisebb hegeket is mindig meggyógyította rajtam. De ha nem Ő volt, akkor kicsoda?!... Nem hagytak nyugodni a gondolatok. Megigazítottam a kék selyemblúzt, amit a hercegnőtől kaptam. Sophie is hasonlót viselt, csak a kék árnyalata volt más. Természetesen. Sophie velem szemben ült, egy asztal választott el minket. Szívesen elmeséltem volna neki ezt a részletet is, de... egyszerűen nem ment.
Épp mondani akartam valamit, amikor hatalmas csikorgást hallottunk. Nem volt túl biztató a hang... a vonat nagyobb sebességre kapcsolt, szinte beleépültem az ülésbe, Sophie pedig majdnem átesett az asztalon.
-Jóól vaagy? -kérdeztem és miután bólintott, megpróbáltam felkelni az ülésből. A húzóerő túl nagy volt, a folyosóra lépve továbbra is az ülésbe kapaszkodtam. Szerencsére közel voltunk a kalauz fülkéjéhez, intettem Sophienak, hogy próbáljuk meg megközelíteni. A vonat minden másodperccel jobban gyorsult, a hajunkat lobogtatta a menetszél, a lábunkat alig bírtuk a talajon tartani. Pár méter után már elértem a fülke kilincsét, és belekapaszkodva kinyitottam. Üres volt. A látvány, ami viszont a fülkében lévő ablak mögött húzódott, kicsit sem volt bizalomgerjesztő.
-A híd! Le fogunk zuhanni! -kiabáltam Sophienak, de a menetszéltől nem tudtam magam mögé nézni.
-Ugranunk keell! -hallottam, ahogy hatalmas nyikorgással kinyitja az ajtót. Tudom, hogy nincs más választásunk, de a puszta látványtól is elkapott a hányinger. A híd előtti terület fűvel övezett, úgyhogy talán túlélnénk a zuhanást... de ha itt maradunk, biztosan meghalunk. Próbáltam lelkierőt gyűjteni, amikor Sophie elkapta a kezemet és magával rántott. Becsuktam a szemem.

A sínek és a vonat súrlódása furcsa hangot adott, ha nem kapom a kezem az asztalhoz, hogy megállítsam magam, betalálom Briellet. A csuklóm sajogni kezdett, de bólintottam, mikor a lány megkérdezte jól vagyok-e. Megpróbáltunk felállni, igyekeztem magamra venni nehéz táskám, míg Brielle, úgy tűnt, könnyebben mozog, a vezető fülkéhez. A rohadt élet.. A fülke teljesen üres volt. 
 - Ugranunk kell! - kiabáltam, és láttam, hogy előtte mozog a szája, de nem értettem amit mondott. Kapkodva kitártam a vonat ajtaját. Lenéztem, zöld fű és moha - de a magasság életveszély. Elkaptam Brielle karját, mielőtt meggondoljuk magunk, magamhoz szorítottam a vállát.
 A földnek csapódott a hátam, még jobban szorítottam Brielle-t. Így sem garantált, hogy nem törik néhány csontja, de reméltem, hogy némely ütést felfogok: nekem pedig csak órákra van szükségem, hogy teljesen egészségesre felépüljek. Mindig féltem, ha arról volt szó, hogy fáj valamim, mert abba meghalhatok. Amikor erre a képességemre rájöttem, azt gondolja mindenki, hogy ez a félelmem semmivé lett. De ez nem volt igaz, ugyanúgy fájt minden, és a fájdalomba is bele lehet halni. 
 Az érkezés nem volt olyan fájdalmas, mint gondoltam, kicsit túlreagáltam.
 - Jól vagy? - kérdeztem, miután mindketten kifeküdtünk a pázsiton. A táskám lerepült, a fejemet forgatva keresgéltem, aztán megpillantottam egy faágon lógva, de megvárom amíg leesik, az ág el fog törni hamarosan a súlya alatt. Felülök és Brielle-hez fordulok válaszért.

Csukott szemmel a zuhanás érzése a repüléshez volt hasonlítható. Gyermekként sokat repültem a szüleimmel... Anya és Apa a karjukba vettek és így szeltük az eget hárman. Hiányoznak ezek a pillanatok.
Hamar feleszméltem a gondolataimból, amikor a kemény földnek csapódtunk. Sophie valamennyire felfogta az esést, így csak a karomat ütöttem be egy kiálló szikladarabba. Eléggé belilult, de tudtam -mozgatni, úgyhogy nem szenteltem neki különösebb figyelmet. A vonat elszáguldott mellettünk és hatalmas robajjal a mélybe zuhant... csak a füst maradt utána. Ez közel volt.
-Élek. -böktem ki, amikor sikerült megszólalnom. A nyakam is megrándulhatott, mert valami eléggé fojtogatta a torkomat. Lassan felkeltem, óvatosan, hogy le ne bucskázzak a meredek dombon. Leporoltam a ruhámat és eléggé elszomorított a szakadt selyemblúzom látványa.

Elindultunk a nyüzsgő hangok irányába a város felé. Térképet hiába tanulmányoztunk, nem mentünk vele semmire: egyikünk se értett hozzá, így a fülünkre hagyatkoztunk. Nekem is elszakadt a blúzom, mint Brielle-nek, de nekem lent az ujjánál, egyszerűen felhajtottam és nem is látszott.
Miután több kilómétert gyalogoltunk, megálltunk pihenni.
- Éhen halok. - szóltam Brielle-nek, aki egy nagy kövön telepedett le. - Ennünk kéne valamit, de én egyenlőre egy boltot vagy vendéglőt se látok. Hol is volt az a... - Előbogarásztam a térképet, jó öt perc múlva megszólaltam, miután már Brielle is odagörnyedt mellém. - Itt voltunk amikor leestünk. - mondtam majd kis habozással folytattam. - Valamerre erre vagyunk, a legközelebbi vendèglő itt van. Szóóval.. na jó, menjünk azon az úton és majd lesz valami. - mondtam magam mellé mutatva. Hirtelen a távolból égtelen robaj visszhangzott. Motor hang, súrlódó gumi és aszfalt.

Miután több kilométert gyalogoltunk a város irányába és semmi kézzelfoghatót nem találtunk, megálltunk pihenni. Kiterültem egy hatalmas kövön és próbáltam a maradék erőmet összekapargatni. Sophie a térképet vizslatta, úgyhogy lecsúsztam mellé a poros földre. Tudom, hogy ebben a pillanatban teljesen mindegy, hogy, hogy nézek ki, de éreztem, hogy biztos nem valami jól...
-De hát akkor ugyanazt csináljuk amit eddig. -nyafogtam. -Neeem akarok többet gyalogolni.
Egyik pillanatról a másikra fülsiketítő gumicsikorgás rázta meg a környéket. Az apró kövek pattogtak a homokos talajon, a távolban pedig néhány motoros tűnt fel. Gyorsan felpattantam és Sophiet a kezénél fogva a hatalmas kő mögé húztam. Összekuporodtunk és reménykedtem benne, hogy nem látszunk ki... A nagy robaj egyre közeledett, majd gyanúsan csend lett. Kikukucskáltunk. A motorosok pár méterrel arrébb megálltak és úgy tűnt, nem akarnak tovább menni.
-Most mit csináljunk? -tátogtam kétségbeesetten Sophienak, de láttam az arcán, hogy neki sincs ötlete. Mormogást hallottam kintről, úgyhogy megpróbáltam hallgatózni.
-Beszéltetek a főnökkel?
-Igen. Azt mondta, mindenképpen élve kell neki a lány. A másikkal végezhetünk.
Görcsbe rándult a gyomrom. Talán fel kéne adnom magam és akkor Sophiet nem bántanák. Nyilván hallotta az elhangzottakat, mert megbökött és nemet intett a fejével. Újra kipillantottam a szikla mögül, és a motorokra fókuszáltam... elképzeltem, ahogy hatalmas indák tekerednek végig rajtuk és ellepi őket a föld. De semmi. Megint.
-Ti ketten az északi oldalt vizsgáljátok át, mi pedig délre megyünk. Elképzelhető, hogy már a városban vannak. Tessék, a vendéglők, ahova mennetek kell. Nem bújhatnak el előlünk.
Átnyújtott mindegyik férfinak egy-egy borítékot, majd motorra szálltak és ahogy jöttek, olyan gyorsan el is tűntek a távolban. Hatalmasat sóhajtottam.
-Most mit tegyünk? -néztem kétségbeesve Sophiera. -A városban várnak minket. Nincs más ahova mehetnénk.

Amikor feleszméltem, Brielle már a sziklához vonszolt és lekuporodtunk. A zaj túl hangos lett, mielőtt elcsendesedett. Ajjaj. Brielle is kétségbe volt esve mint én, és nyilvánvalóvá vált, hogy egyikünk sem tudja, mihez kezdjünk.
Hallottam beszédet, de nem értettem egy szavukat sem, Brielle arcán viszont láttam, hogy igen, és semmi jóra nem számíthattam. Aggódó arccal nézett rám, aztán összeszorította a száját és nemet intettem. Az arcára koncentráció ült, azt hiszem még tovább fülelt.
"Nem bújhatnak el előlünk, hallottam meg.
Amikor elhajtottak, Brielle felkelt és visszaült a sziklára. Világos bőre még sápadtabbnak tűnt, kifújta minden levegőjét.
- Nyugodj meg, semmi gáz. Kitalálunk valamit. - Ismét elővettem a térképet, de ezúttal tudtam, mit keres. - Itt egy erdő. Arra - mutattam a lány mögé. Brielle nem mozdult. -Menjünk az erdőn át. Bár azt nem tudom arra mennek- e.. - Miután Brielle tájékoztatott, hogy északra és délre tartanak, elképedtem. - Ezt mikor mondták? Egy szót se hallottam. Mit mondtak még?