Kő hegység

A mai nap úgy gondoltam, hogy itt az ideje kicsit Briet megsétáltatnom. Feladtam rá a pórázát, majd elindultunk a városba. Mire észbe kaptunk már a kő hegységnél voltunk. Itt már úgy gondoltam, nyugodtan lófrálhat kicsit szabadon, ezért levettem róla a pórázt. Látni lehetett Brien a boldogságot. - Örülsz mi? - vigyorogtam rá. - De ne nagyon szokj hozzá! - mondtam, hiszen nem igazán szerettem csak így szabadon engedni. Féltettem, hiszen ő volt az egyetlen, akire számíthattam, akinek elmondhattam minden gondomat. Féltem bele gondolni, hogy elveszítem. Boldogan figyeltem a játszó kiskutyát, aki végül egy ágdarabot tett elém és leült velem szemben. - Mit szeretnél? - kérdeztem játékosan. Természetesen tudtam, hogy mit akar, de az már nem lett volna szórakoztató, ha egyből eldobom a botot. Egy kis prüntyögés után lehajoltam a botért és eldobtam. - Hozd vissza! - vigyorodtam el és figyeltem, ahogy a bot után szalad.

A hajamat szoros copfba kötöttem, de a szél még így is kibontott pár tincset és az arcomon táncoltatta. Gyönyörű volt az elém táruló látvány: magas hegyek, kőoszlopok mindenütt, amerre csak a szem ellát. Eredetileg meditálni indultam el, de most inkább csak a sétálgatást választottam. Hihetetlen, hogy a természet mennyire ki tudja kapcsolni az ember agyát.
A kőoszlopok között sétálgattam amikor egy hatalmas bot száguldott el mellettem, utána pedig egy csaholó kutyus. Szinte rávetette magát a botra, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Visszafelé megállt mellettem egy pillanatra, majd futott tovább a bottal a szájában.
Elindultam a nyomában, de amikor kifordultam az egyik kőoszlop mögül megláttam Nikut és lefagytam. Először azt hittem, hogy követett idáig, de aztán megláttam a kutyával. Elbizonytalanodtam. Csak álltam ott, nem tudtam hirtelen, hogy mit csináljak.

Mikor meglátom a vissza felé jövő kutyámat elmosolyodo. - Brie! - futok közelebb hozzá. - Annyira ügyes kutyus vagy! - vakarom meg dícséret képpen a fejét. - Na gyere! - fogom meg újra a botját és eldobom. - Hozzd vissza! - kiáltom neki boldogan, ám hirtelen lefagyok. Nem is olyan távol tőlem egy ismerős személyt vélek felfedezni. - Brielle? - közeledek a lányhoz és akaratlanul is elmosolyodom, hiába jut eszembe, hogy legutóbb mit művelt velem.

Némán figyeltem ahogy közelebb lépked hozzám.
Brie? Rólam nevezte el a kutyáját?!
-Őő, szia! -intettem oda Nikunak, mintha a múltkori eset meg sem történt volna. Igaz, azóta már lenyugodtam, de nem bocsájtottam meg neki... nem is tudnék. Szerintem Ő sem nekem.
-Aranyos kutyus. -böktem ki végül. -Rólam nevezted el?
Ahj ezt annyira nem akartam hangosan megkérdezni. Olyan kellemetlen ez a helyzet...
Hagytam, hogy egészen közel sétáljon hozzám, de láttam az arcán, hogy még mindig aggódik mikor fogom újra megsorozni néhány vízcsóvával. A karjaimat átfontam magamon és közelebb húztam a kabátom. A nap eltűnt az égről, a szél pedig felerősödött. Bármelyik pillanatban eleredhet az eső.

- Igazából, nem! - mondtam el az igazat. - Brie választotta magának ezt a nevet! - mosolyodtam el. - Nagyon kis akaratos kutya! - nevetem el magam. - Ha jobban belegondolok, tényleg hasonlít rád! - léptem egyre közelebb felé, amikor megláttam hogy összehúzza a kabátját. - Fázol? - kérdeztem aggódva tőle, majd levettem az öltönyömet és rá terítettem. - Hagyd csak magadon! - bólintottam rá, s közben a zsebembe túrtam, ahol a pipám pihent. - Hogy vagy? - kérdeztem meg ezt az átlagos, legyen valami téma maszlagot, s közben elővettem a pipát és egy kis dohányt szórtam bele, majd meggyujtottam.

-Ahaaa, értem. -rándítottam vállat durcásan. Persze, a kutya biztosan kitalálta magának ezt a nevet és megsúgta Niku fülébe. Rám terítette az öltönyét és ahogy tiltakoztam volna, leintett.
A szememmel követtem a kezét, természetesen megint a pipájáért nyúlt. Ebben a szeles időben is képes rágyújtani. Az illatáról eszembe jutott valami régi emlék... Niku és én, a házában ücsörgünk. Elszöktem otthonról és nála kerestem menedéket, Ő pedig meggyőzött, hogy menjek haza Anyáékhoz.
A kérdése visszarántott a hideg és kegyetlen jelenbe.
-Nem akarok úgy tenni mintha minden rendben lenne. -szóltam rá határozottan. Nem vagyok már az a kislány akit bármikor leinthet.

Nagyot sóhajtottam és a pipámba szívtam. - Szóval még mindig nem nőttél fel? - mondtam csalódottan. - Azt hittem, hogy lehet veled szépen is beszélni, de látom, hogy még mindig az az önfejű lány vagy, aki ha valamit a fejében eldönt, azt nem képes megváltoztatni. - fújtam ki a füstöt és megláttam a távolból közeledő Briet. - Brie, itt vagyok! - kiabáltam a kutyának, aki örömmel szaladt felém. - Nagyon ügyes vagy! - vigyorodtam el. - Nézd csak Brie, ő itt Brielle! - mondtam a kutyának, mintha értené azt, amit beszélek. - Na, még egy kört? - hajoltam le hozzá és kivettem a botot a szájából. - Most nagyon messzire fogom dobni, úgyhogy jól figyelj! - dobtam el a kis ágacskát, majd miután a kutya elszaladt, visszatekintettem Briellere. - Mit szeretnél mit tegyek? Vezekeljek azért, mert hagytalak normálisan felnőni? - kérdezem tőle értetlenül.

Niku szavaira szinte majd felrobbant a fejem. Hihetetlen ez az ember, komolyan. A hallgatást választottam, mint fegyvert, szóval csak néztem rá ridegen és nem szóltam egy szót sem.
Mit is mondhatnék erre? Hagyott normálisan felnőni! Röhej! Nem is tudtam, hogy az ember 15 éves korától 20 éves koráig nő fel. Akkor kimaradhatott volna teljesen az életemből! Ha már annyira önzetlen akart lenni!
Csak álltam és bámultam rá. Szerintem szikrát szórtak a szemeim, mert furán nézett vissza rám.
Meg kéne mondanom neki, hogy mit érzek! Sőőőt, rá is zúdíthatnám az egészet, mint a folyónál. Bár az nem sült el túl jól... akkor lehet, hogy csak meg kéne dobálnom néhány kősziklával.
Ránéztem Niku önelégült arcára és végleg eltűnt a mosolyom.
Hogyan lehetséges az, hogy valakit ennyire imádsz és ennyire utálsz egyszerre?! Niku szerencsétlenségére, én most csak nagyon gyűlölöm. Nagyon. Akaratom ellenére is megint az a dacos kislány vagyok, mint régen. Illetve ha Vele vagyok, akkor ugyanaz leszek aki 5 évvel ezelőtt voltam. Van ennek bármi értelme?!
-Ökhm. -megköszörültem a torkomat. -Ha Te így érzed, és teljesen rendben vagy ezzel a helyzettel, meg azzal ami történt, akkor én már egyáltalán nem ismerlek.

A fejemet csóváltam... Szinte tudtam, hogy mi járhat a fejében. - Brielle.. - szóltam hozzá nyugodtan. - Ugye tudod, hogy ezzel a hozzáállásoddal nem oldhatsz meg mindent. - Fogtam a pipámat a kezembe és kicsit megráztam. - Ha neked könnyebb elviselni azt, hogy most megszakítjuk a kapcsolatot, ám legyen. Én nem akarok az utadba állni, de hidd el, hogy nem fogod tudni mindig kitörölni azokat a dolgokat, amik idegesítenek, vagy nem tetszenek, vagy nem azt teszik, amit te elvársz tőlük. - Sóhajtottam fel. - Hogy őszinte legyek, nem akartalak soha többé látni! - csúszott ki a számból. - Nem azért, mert nem akartalak látni, sőt mi több... - vettem egy nagy levegőt. - Néha nagyon hiányoztál.. - mosolyodtam el keserédesen. - Csak tudtam nagyon jól, hogy ez lesz. - túrtam a hajamba. - Nem változol... sajnos. - nézek a földre, majd beleszívok a pipámba. - Szóval, te döntöd el, hogy mi legyen... Nem muszáj átgondolnod ezeket, amiket mondtam. - rántottam meg a vállamat.

-Hmm, milyen érdekes hozzáállás. Hát nem Te oldottad meg a dolgokat úgy, hogy se szó, se beszéd nélkül eltűntél? -vágtam vissza. Nagyon fájtak a szavai, pillanatról pillanatra jobban idegesített a jelenléte. Minek jött egyáltalán vissza?! Nyilvánvaló, hogy barátként... sőt. Még barátként sem tekint rám.
-Sajnálom, hogy nem változom. És azt is sajnálom, hogy egyáltalán visszajöttél. -bukott ki belőlem. Éreztem, hogy kaparja a torkom a sírás, a szemem is megtelt könnyel. Nem akarok sírni... nem akarok előtte sírni.
Felettünk elkezdett dörögni az ég, és valaki meghallgathatta az imáimat, mert eleredt az eső. Elmosta a könnyeimet, a hajam és ruhám csurom vizes lett.

Szavai megleptek, vagy is inkább csak rosszul estek, hiszen volt igazság benne. - Igazad van... Én is ezt csináltam.. és nézd meg! - nyeltem egy nagyobbat. -Annyit értem el vele, hogy amire azt hittem, hogy jót teszek, arról kiderült, hogy csak nagyobb fájdalmat okozott... Mindenkinek.. - halkult el a hangom és éreztem, ahogy először csak egy, majd több vízcsepp hullott rám. - Esik! - tartottam felfelé a tenyerem és elmosolyodtam. - Tudod, néha azt kívánom, hogy bárcsak elmosna mindent az eső... A múltat, az érzelmeket... Egyszerűen mindent... - nyeltem egyet, majd körbe tekintettem és kicsit talán el sápadtam. Sehol sem találtam Briet. - Brie! - kiáltottam fel. - Már rég vissza kellett volna jönnie! - mondtam aggódóan és ökölbe szorítottam a kezeim. Tudtam, hogy annak nem lesz jó vége, ha most nem lesz meg, hiszen az esőből ítélve, ebből vihar lesz és a vihar magával hozza a villámokat is, amiktől szegényem retteg. Kiejtettem a kezemből a pipámat. - Tedd a fejedre a zakómat, hogy meg ne ázz és ne kapj tüdőgyulladást! - aztán elindultam arra, amerre a botot dobtam neki.

Némán álltam és Nikut hallgattam. Igazság szerint fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán tud érezni valamit. Én is azt kívánom, bár mindent elmosna az eső. Most pedig ott álltam, csendben, a fájdalmammal és a lelkifurdalásommal.
A közös dolgainkról hamar elterelődött a szó és Niku hamar el is tűnt mellőlem. Észrevettem a fűben a pipáját, lehajoltam érte és a zakója zsebébe csúsztattam. Követtem Nikut a kutya után, de egyre kevésbé láttam az esőben. A távolban ácsorgott, lehajolt valamiért.. amikor közelebb ért, akkor láttam, hogy a karjaiban tartja a félelemtől reszkető kutyust. Felemeltem a kezem, és egy képzeletbeli esernyőt képezve távol tartottam magunktól a vízcseppeket.
-Szerintem vidd haza szegényt. -pillantottam a megázott kutyusra.
(Zárva)