Aphrodité forrása

Zewia letette a kávéját az asztalra. Iszonyúan fáradt volt, egész nap gondolkozott. Nézegette a jelentéseket, papírokat, és rájött: ezek a támadások egyre kijebb terjednek. Először a belváros szívében volt, a főtéren. És ahogy minden egyes apró támadást bejelölt a térképen, cikk-cakk vonalban ment kifelé a támadás sorozat. Az utolsó a külvárosi utcákon történt. Viszont az időközök sehogy sem voltak sorrendbe illeszthetőek. Véletlenszerűen egyszer két nap telt el két eset között, most viszont másfél hete csend van. Nagyon, nagyon gyanús volt a csend. Zewia rossz érzéssel az ereiben cikázva kortyolt nagyot a kávéjába.
 Kihúzta a legalsó fiókját, a nagy üvegre és a benne lötyögő arany színű, átlátszó mámorra, és a kis pohárkára nézett. A kedvence volt az az ital, finom, öt éves wiskey. Nagy erőfeszítésbe telt, hogy visszacsukja a fiókot és a másikat nyissa ki, amiben rendezetten feküdtek a levél papirosok. Kivett egyet, és felírta "Saphire hercegnő". Összegyűrte, kidobta. "Tisztelt Saphire hercegnő! Úgy éreztem, szükségszerű lenne nekem is tájékoztatnom a történtekről, mivel maguk is veszélyben vannak. Zewia Malo..." 
- Kapitány! A vidéki  mulatságon hatalmas robbanás történt. - tört be az irodájába a közvetlen beosztottja. Bízott ebben az emberben, sokszor tették már egymás kezébe az életüket.
 - Hol? - pattant Zewia, útközben elmondták neki a részletek. És hogy egy bizonyos Norath Bellator telefonált, de azt mondta, Zewia tudni fogja ki ő. 
A helyszínen, egy szép forrás közelében kitört a pánik. Sokan megsérültek, rendőrautók vitték be őket a kórházba. Eliardot a kezében egy nagyon fiatal, olyan tizenhat éves körüli fiúval találták meg. Vagyis, csak a testével. 
 - Őt ki tudtam hozni, de.. de túl nagyok az égési sérülései. A másik.. bent maradt, nem.. nem tudtam megmenteni. - elszorult a hangja, könnyes volt a szeme, de nem csak a halottak miatt, úgy érezte, kudarcot vallott. Miért érzi, hogy az ő felelőssége lett volna, hogy megmentsen mindenkit? Ez a rendőrség dolga. Intett az egyik közeli rendőrnek, hogy vigye el a kisfiút. Eliard szinte le volt sokkolva. 
- Megtett mindent. Köszönjük. Viszont, Eliard, el kell mesélnie, mi történt!
- Mintha csak az égből esett volna le a bomba, annyira hirtelen volt. Egy bódé robbant fel, pont ott. - mutatott tőle néhány méterre. - Én messzebb voltam, akkor értem ide. A lovamat Norath kezébe nyomtam. Indult volna a tűz felé, de megállítottam és kértem, hogy hívja fel magát. Vágtázott, szóval alig az eset után néhány perccel kaphatták meg az üzenetet.
 Zewia előhalászott egy adóvevőt és Eliardnak adta. 
- Kérem, legközelebb egyenesen engem tájékoztasson, hogy még hatékonyabbak legyünk. Köszönöm amit tett. Menjen haza, Eliard, pihenje ezt ki.
A nő felkelt és az adővevőjébe szólt.
- Szóródjatok szét! Keressetek bármi gyanúsat! Távvezérlőt, lábnyomokat, elejtett szempillát, bármit! - Odament az első tisztjéhez.
- Fide, szórd szét az embereink, mindenhol legyen ember, minden kis négyzetben a belvárosi utcáktól a vidék mezejének utolsó fűszálához is!
- Nem vagyunk elegen, Zewia. Járőrt rendelek ki mindenhova. Tíz emberenként lesznek a városokban és járőrözni fognak. Ez a maximum amit megtehetünk. - ésszerűen és határozottan beszélt. Sok mindent látott már, sok-sok éve a nő beosztottja. Bízott az ítélőképességeiben.
- Rendben, Fide. Engem is ossz be. Hétvégére. - A támadások leginkább hétvégén voltak. Ezzel együtt. És legközelebb, ha Zewia ott lesz, és egy mocskot is meglát, az se érdekli, ha nő vagy gyermekes apuka, megöli.

Bár az ősz már éreztette hatását a Vidéken, még a nyár napsugarai melegítették fel a levegőt. Az emberek már kora reggel óta sétálgattak a forrás környékén, díszítették a fákat, pavilonokat, asztalokat állítottak fel. Eliard különösen kedvelte a mai napot. Gyerekkora óta ismeri a Vidék szinte minden lakóját, akik kedvelik és tisztelik a férfit, csak úgy, mint a családját. Öccse, Norath már valóságos lázban égett, ugyanis a mulatság rendezői felkérték díszvendégnek és szervezőtársnak egyaránt. Nyílt titok, hogy a szüleik is vezetőnek szánták a fiút, bár Norath még kissé éretlennek bizonyult Eliard számára. Észnek és rátermettségnek nem volt híján, de hiányzott belőle a racionalitás és a józan gondolkodásmód.
Eliard számára a napot inkább Irina gondolata koronázta meg: tudta, hogy a nő el lesz ragadtatva az esti fényekben pompázó, hangulatos mulatságtól. Épp ezért csak estére invitálta, hogy Irina a maga teljes szépségében láthassa a vidéki forrást. És, hogy végre feltehesse a kérdést, ami már oly sokszor kúszott a szájára, amikor Irina megcsókolta. A szülei természetesen örvendeztek, a jó hír hallatán, bár kissé távolságtartónak és ridegnek ítélték meg Irinát. Norath csak vállon veregette fivérét és biztosította róla, hogy nélküle sem fognak elmagányosodni a csinos hölgyek a környéken.
A nap csak úgy észrevétlenül lekúszott az égről és eltűnni készült a fák lombjai felett. Az emberek egyre többen lettek, nevetgéltek, beszélgettek, sört ittak és húst ettek. Eliard úgy döntött, hogy a dolgok elébe siet és lovon fogja elhozni Irinát. Bár a nő ragaszkodott a gyalogláshoz, de Eliard nem tűrhette, hogy ennyi kilométert sétáljon. Kivételesen Norath is csatlakozott, ki akarta szellőztetni a fejét a díszvacsorán tartott beszéde előtt. Szokás szerint a hatalmas tölgyig versenyt vágtáztak, és mikor Eliard épp öccse orrá alá dörgölhette volna győzelmét, egy hatalmas robbanás rázta meg a földet. Norath telivére felágaskodott, majdnem ledobta a lovasát. A két férfi gondolkodás nélkül a mulatság felé vette az irányt, ahol egy apró bódét teljesen beterítettek a lángok. Az emberek jajveszékeltek, sikoltoztak, menekültek.
-Norath, eszedbe ne jusson! -kiabált rá a tűz felé tartó öccsére. -Eredj és értesítsd a Belvárost... Malone kapitányt!
Eliard a kezébe nyomta a lova kantárját majd a lángok közé vetette magát. A bódé egyik felét már teljesen beborította a tűz, égette az arcát és alig bírt lélegezni a forróságtól. Két alakot is látott, mindkettő férfi. Az egyik egészen biztosan halott volt, szinte a felismerhetetlenségig megégett... Arrébb, egy fiatal fiú feküdt a földön... Peter, ha jól emlékszik a nevére. A családjával a Vidék szélén laktak, az anyukája egyszer megkínálta Eliardot friss almás pitével. Csak ez a gondolat járta át az elméjét, miközben Peterrel a karjában kitört az egyre jobban lángoló bódéból.
A távolból már felismerte Zewiát, összetéveszthetetlen még a sziluettje is.
-Őt ki tudtam hozni, de... de, túl nagyok az égési sérülései. A másik ... bent maradt, nem... nem tudtam megmenteni. -alig kapott levegőt a füsttől, de mindvégig csak Peter arcára meredt. A fiú csukott szemmel, békés arccal feküdt Eliard kezében.

Irina egy csodás pasztell ruhát választott ki erre az alkalomra. Nem volt ilyen mulatságon, de nem akart Eliardnak nemet mondani. Szerette az ilyen táncos rendezvényeket régen is, amikor bált tartottak. Manapság ez ritkább, alkalmi, vidéken viszont hagyomány.
Lepihent a szófára, miután elkészült a hajával, egy csésze teával és egy könyvvel a tealevelekről és a növényekről, amin nő.
Már a felénél tartott, vagyis nem kevés idő telt el, és Eliard nem jelentkezett. Telefonhívást sem kapott. Az ablakhoz ment, nézte a frissen kapott teáját idéző árnyalatokban pompázó fákat.
- Ne aggódjon - felelte az inas fel nem tett kérdésére, amit aggódó tekintetével sugallta. -, eljön. Csak késik. Biztosan történt valami.
Ezt kicsit magának is mondta, mert félt, hogy a férfi felülteti. De azért nem adta fel a reményt.
Egy újabb óra múlva Irina egy finom, hosszú selyem hálóinget vett és rá egy kékes köntöst, ugyanabból az anyagból.
Este, amikor a nap már réges rég lenyugodott, Irina felemelte a kagylót.
- Jó estét! Irina.. Payne vagyok. Eliard nem jelentkezett, és aggódom hogy történt vele valami.
- Jaj, drágaságom! - felelte az édesanyja lágyan, és átváltott a kellemes, közvetlen hangjára hivatalosból. - Nem is hallotta? A vásárban támadás történt. Szerencse hogy akkor nem voltak ott a fiúk! - mondta szomorúan, Irina vérnyomása pedig visszalassult. - Eliard elindult feléd, meglep hogy nem ért még oda.
Épp ekkor csöngettek.
- Azt hiszem, ez ő lesz. Köszönöm, asszonyom. Jó éjt!
- Jó éjt Irina!
Ervus akkor engedte be Eliardot, aki vihartvertnek tűnt: pár tincse kiszabadult, az inge koszos volt és ferdén lógott rajta, csizmájára sár száradt. Odasietett hozzá, és szorosan megölelte a nőt, de nem szorította, úgy bánt vele mindig, mint egy porcelán babával.
- Mi történt? -suttogta Irina a férfi tarkóját simogatva és a nyaka kellemes és ismerős illatába burkolózva.
A kanapén egymás mellett ülve Eliard elmesélte a történteket.
- Sajnálom, hogy nem üzentem neked. Biztosan aggódtál.
-Semmi baj.
Az arcán nyoma se volt az öntelt mosolynak, ami általában lenni szokott, főleg miután megcsókolja Irinát. Mindig azt mondja, hálás a szerencséjének hogy ilyen gyönyörű és okos nőt hozott elé a sors. Irina pedig mindig elpirult ilyenkor.
Ervus úr jelent meg a szalon boltíve alatt.
- Megágyaztam Eliard úrnak a vendégszobában, asszonyom. - közölte pajkos mosollyal. Természetesen Irina nem kérte rá. Miért is kérte volna? Eliard egy estét se töltött még a vendégszobában, ha it aludt - vagy nem egyedül.
- Köszönöm. Mára ennyi lesz, Ervus. Jó éjszakát! - felelte Irina.
- Jó éjt! Jó éjt uram.
- Jó éjszakát Ervus! - szólt Eliard. - Nincs tiszta ruhám. - fordult vissza Irina felé.
- Nem gond, van néhány férfi ruhánk. Reggelre pedig kitisztíttatom a tied.
- Köszönöm - lehellt csókot Irina arcára.
Miután Eliard megfürdöt, felvette a férfi pizsamát, amit Irina készített ki neki. Éppen hogy jó volt rá, ezért csak a hosszúnadrágot vette fel, a felsőt nem erőltette. Bebújt a bóbiskoló Irina mellé az ágyba. A nő rátette a mellkasára a fejét, Eliard pedig még azután is órákig a haját simogatta, hogy Irina visszabóbiskolt.
-Szeretlek - suttogta a szuszogó nő hajába.
Irina előbb kelt, felfrissítette magát, felöltözött és a reggeli teáját kortyolgatta, miközben nézte, ahogy a férfi alszik. Csodás álma volt vele. Eliard veszélyes akadályokon átjutva szabadította ki Irinát, és azt mondta, szereti. Arra gondolt Irina, milyen kiváló harcos lenne belőle. Vagy a következő uralkodó, gondolta. Beleillene a királyi képbe.
Eliard kinyitotta jeges szemeit, mintha csak megérezte volna, hogy Irina róla ábrándozik.
Rámosolygott a nőre, ő pedig ettől elolvadt. Odament az ágyhoz, leült a szélére és simogatta az arcát, fogta a férfi kezét. Eliard hirtelen felkapta és maga mellé az ágyra dobta.
- A ruhám! A ruhám - nevetett Irina. Megcsókolta, és arra gondolt, szereti ezt a bolondos férfit.
Sokat beszélgettek az ágyban, de amikor szóba került a választás, Eliard reggeliért esedezett. Folyton terelte a témát, Irina nem értette, miért.
Reggeli előtt Eliard a saját, tiszta és vasalt ruháiba bújt, utána pedig csókkal köszöntek el.

Zewia hátravetette magát a széken, a műanyag székláb csikorgott a megterheléstől. Összefonta a karjait és felhúzott szemöldökkel meredt a vele szemben ülő, látszólag fiatalabb férfira. Kapucniban volt, a nyakából egy mintás kendő lógott le. A kezei ápolatlanok voltak, felszakadt bőr a köröm mellett, koszos körömágy. A haja egészen rövidre nyírt, éles arcvonások, határozott tekintet. Aki nem ismerte Michael J. Malone-t, talán nem is találhatta volna ki, hogy Zewia öccse.
A rendőrnő továbbra is határozottan fivérére meredt, az pedig állta a tekintetét. Régi dolog volt ez, egészen a gyerekkorukból: Zewia mindig így vette rá Mikey-t és Hawwa-t, hogy mondjanak igazat, de míg húgánál bevált a dolog, az öccse sosem engedett. Ő volt a makacsabb.
-Van fogalmad róla, hogy mekkora bajban vagy?! -csattant fel a nő és rácsapott az asztalra. Bár az megremegett, Michael arckifejezése továbbra sem változott. Kezeit hanyagul összekulcsolta az ölében és elmosolyodott.
-Na és? Rendőr vagy, sikáld el. Ez a dolgod.
-A nagy francokat. -Zewia szája megremegett a haragtól és csalódottságtól. Előnyösebb volna, ha valaki más hallgatná ki az öccsét, de azt nem hagyhatta. Akkor Michael mindent elmondana a gyerekkoráról... arról, hogy mennyit drogozott, ivott... iszik. Bármennyire is megváltozott azóta, az alkohol örökre kísérteni fogja.
A gondolattól görcsbe rándult a gyomra, felgyülemlett a nyál a szájában. Ökölbe szorította a kezét és igyekezett ellenállni a gondolatnak, hogy beszabadul az irodájába, kirántja a fiókot, elkapja a whiskeys üveget... nem, nem.
Az öccse kapott az alkalmon és öntelt vigyorral meredt Zewiára. Tudta, hogy az alkoholba menekül a problémái elől. A családján kívül egyedül Fide ügynök tudta az igazat, Zewia jobb keze. Az életét is rábízná.
-Hiába anyáskodsz felettem, Zew. Te is pontosan tudod, hogy ugyanonnan jöttél mint mi. Játszhatod itt a rendőrfőnököt, de én ismerlek. Úgy, ahogy a kollégáid nem.
-Utoljára kérdezem: mi a fenét csináltál egy olyan robbantás közelében, ahol két ártatlan fiú is meghalt?!
Michael arca megrándult. Az arckifejezése olyan volt, mint aki nem is tudott a halottakról.
-Már mondtam. Bizniszeltünk.
Az ajtó hirtelen kinyílt, Fide lépett be rajta egy halom aktával a kezében.
-Sajnálom, hogy késtem. -hazudta. Zewia egyáltalán nem hívta a férfit. -Már itt is vagyok, köszönöm a segítséget Malone kapitány.
Letette a hatalmas pakkot az asztalra, majd a néger férfi felé fordult:
-Zeil Fidelius nyomozó vagyok, én veszem át az ügyét. Köszönöm a segítséget Malone.
Megnyerő mosolyt villantott Zewiára, majd diadalittasan leült a székbe, mintha már előre tudná a férfi gondolatait. Michael láthatólag meglepődött, szóhoz se jutott, csak csendben nézte, ahogy Zewia távozik a kihallgató szobából.

Norath végig ott állt, és a mozdulatlan, vele egykorú fiúra meredt. A tekintetéből látszott, hogy nem tudja hova tenni a dolgot, nem tudja könnyen feldolgozni a halál ilyen hirtelen és kegyetlen mivoltát.
-Lehet hogy én meg tudtam volna menteni. Ha nem tartasz fel és locsogod el az időt talán most is élne.. - sziszegi a fiatal férfi.
Eliard meg sem hallotta, miközben kikötötte a lovat az istállóban. Tudta, hogy az öccse nem megbántani akarja, csak nem tudja hogy kezelje a szomorúságba keveredett haragot. De Norath folytatta.
-Nekem kellett volna bemennem. Egyébként is felnéz rám az egész vidék.
Eliard bement a házba, de nem csukta be maga után az ajtót.
-Tudod hogy igazam van, nem is kell mondanod semmit. - ment utána, nem hagyta annyiban a témát - Tudod hogy én képes lettem volna arra, amire te nem.
Eliard megfordult, becsapta az öccse által tárva hagyott ajtót, amire alig észrevehetően a fiú összerezzent.
- Nem leszel király. - mondta ezt halkan és fenyegetően, belemetszette a tekintét az öccse tiszta tenger szemébe.
-Tessék? - nevetett fel idegesen. - Te akarod megmondani mi legyek?
-Nem. De uralkodó  nem lesz belőled. - Elfordult, a nappaliba vette az irányt, és a levelek között kezdett kutakodni. Azt kereste, amit a fiú küldött neki évekkel ezelőtt, hogy menjenek együtt lovagolni egyszer. Abban leírta a címüket.
Amikor Norath megszólalt, vette észre Eliard, hogy azóta nem mozdult, és hogy jó pár perce ott áll mögötte. Ennyi ideig tartott, amíg a fiú feldolgozta, hogy a bátyja nem bíztatja az álmaiban.
-Azt hiszed, te jobban csinálnád? - emelte fel a hangját. Eliard nem foglalkozott vele, ő lezárta a témát. -Felelj már!
Norath úgy vieselkedik, mint egy gyerek, aki bátyja árnyékában él, de Eliard ezt nem értette, mert az öccse sokkal jobb ember volt, sokkal műveltebb volt, ügyesebb mindenben. Csak a bölcsességének elkelne még egy évtized tapasztalat.
-Nem, nem gondolom ezt. Nem erről van szó. Te erre nem állsz készen, értsd meg - fordult vissza, és már ő se volt nyugodt. Ha az öccse épségéről volt szó, sose marad az.
-Ki vagy te, hogy eldöntsd ezt?
- Tudod, öcsikém, mit csinálnak a vezetők? Tudod, mi a feladatuk, ha arra kerül sor? Hogy olyan döntéseket hozzanak, amikről fogalmad sincs, hogy feladjanak mindent a népért, hogy meghaljanak!
-Én meghalnék a hazámért!
-Nem! Soha nem engedem. Nem tudnám végignézni, értsd meg!
-De én azt nézzem végig, ahogy te áttaposol rajtam, ugye?
-Norath, inkább én, mint te - Inkább ő szenvedjen, vérezzen, mint az öccse. Nem bírná a terhet, tudja, ismeri az öccsét. És ő se tudná végignézni, ahogy a szeleburdisága miatt a végzetébe rohan.
-Igen, tudod mindigis így gondolkodtál. - Felment a lépcsőn, becsapta a szobája ajtaját úgy, hogy Eliard mellett a nappaliban leesett egy könyv a polcról.
Lehajolt, hogy felemelje a könyvet. Arra gondolt, miközben visszacsúsztatta a polcra, hogy a nép és a felelősség felőrlene egy olyan embert, mint az öccse. De ha ezt tudja, miért érzi ilyen nehéznek a mellkasát, miért szúr a gyomra, és miért gondolkozik azon, miközben leheveredik a kanapéra, hogy helytelenül cselekedett.
(Zárva)