Green Apple Étterem

15 perc séta után az étteremhez értünk. - Itt is volnánk! - mutattam az épületre. - Na gyere! - vigyorogtam rá, majd beléptünk az épületbe. Az étterem szinte teli volt, alig találtunk helyet, de csak sikerült az egyik eldugottabb sarokba találni egy helyet. Leültünk, majd körbe tekintettem. - Imádom! Annyira mesebeli ez a sok kis facsemete. Neked, hogy tetszik? - kérdeztem meg Itachit.

Nagyjából a város egy részét átjárva értünk az említett étteremhez, melyről már elsőre levontam véleményem. Egész kis hangulatos, főleg, hogy a természettel egybe vonják. Bár nem válogatok, de valamilyen almás desszertet biztos megkóstolok. Amikor beléptünk, kedvem viszont hamar elszállt oda, ahonnan jött. Tömeg... Mindenhol emberek... Nem kezdődik fényesen mégsem. Végül egy 5-6 perc keresgélést követően találtunk magunknak asztalt, szerencsére egy forgalomtól kissé mentesebb sarokban. Felszabadult sóhajt eleresztve foglaltam helyet, s dőltem így hátra a székben.
- Egy biztos... Sok az ember...- sóhajtottam fel, majd pedig szemeim lehunytam. Azért mégsem akartam elvenni a kedvét, így hamar előrébb döntöttem kicsit a fejem.
- De egész hangulatos... Tetszenek a csemeték.- jegyeztem meg már egy pozitívabb kritikát a helyről és szemem kinyitva vettem kezembe az étlapot, majd pedig azon tekintettem körbe. Van egy-két jó kis választás... Viszont már meg is van, mit fogok én magamnak rendelni.
- Választottál már?- kérdeztem meg egész hamar, hiszen én mégis csak 15 másodperc alatt eldöntöttem, mit is kívánok enni a mai este.

Ki gondolta, hogy nem igazán fogja bírni az embereket? Nevettem magamban. - Örülök, ha annyira nem gondolod szörnyű helynek. - majd én is Itachi példáját követve elvettem egy étlapot. Meg is illetődtem, amikor kérdésével megszakította a választásomat, majd rá néztem. - Hááát.. Igazság szerint annyi minden van itt, hogy nehéz a választás. - sóhajtva tekintettem vissza az étlapra, s sietősen kezdtem el nézni az ételeket. - Ez jó is lesz! - motyogtam magamban. - Azt hiszem meg van! - szóltam oda hozzá, s ebben a pillanatban megjelent a pincér is az asztalunknál, hogy felvegye a rendeléseinket. Mi, mint a jó vendége le is adtuk a kívánságainkat és amikor újra kettesbe maradtunk Itachi felé fordultam. - Remélem tényleg nem haragszol, hogy elrángattalak ide! Csupán gyűlölök egyedül lenni ilyen helyeken. Olyan lehangoló azt látni, hogy mindenkinek van társasága én meg itt ülök tök egyedül. - húztam el a számat és asztalra könyökölve helyeztem államat a tenyerembe és így figyeltem Itachit.

Csak érdeklődve tekintettem őt, míg választott. Hát igen, neki kicsit több időbe telt, de hát mire a pincér megérkezett, már képes volt dönteni, ez a lényeg. Leadván rendelésünk néztem az elmenő férfi után, de szemeim hamar vissza kellett vándoroljanak, mivel a lány megszólalt.
- Haragudnom kéne?- kérdeztem vissza egyszerűen, majd pedig így hallgattam végig gondolatát az egyedüllétről egy étteremben. Nos, megint nem egyezett a véleményünk, ám ez nem jött meglepő fordulatként elmémbe, két teljesen külön világot élünk.
- Az egyedüllét néha jót tesz... Még ha más társaságban is ül be. A csend el tudja feledtetni az érzelmeket egy rövid időre saját tapasztalataim szerint..- sóhajtottam fel, hiszen egy kisebb nosztalgiát hozott ez fel bennem, de amilyen gyorsan jött, már el is tűnt. Semmi szükségem erre jelenleg.
- Visszatérve a kérdésre... Nem haragszom semmiért, sose volt szokásom. Nekem is jól esik a társaság néha, a társammal nem nagyon vagyunk egy hullámhosszon, ha beszélgetésről van szó. Ő félig hal...- jegyeztem még meg az utolsó mondatban, hogy mi is a lehetséges kommunikációképtelenség oka.
- Meg egyébként... Nincs kivel eljönnöd? Család? Barátok? Egy barát... Vagy... Barátnő?- kérdeztem rá kisebb szünettel, hogy ne tűnjek se sértőnek, se tolakodónak ilyen téren.

Mondandója és kérdése után csendben elgondolkodtam. - Egy ember lenne, akivel eljöhettem volna, de ő túl elfoglalt. - sóhajtottam fel. - És amúgy is nem igazán lenne ésszerű nyilvános helyen együtt mutatkoznunk. Még a végén kiderülne a titkunk. - Szomorodtam el. - Amúgy a családom nem lakik a közelembe és barátaim nagyon nincsenek... Túlságosan lefoglal a tanulás és a kutatás. - dörzsöltem meg a tarkómat, majd inkább tereltem a témát. - Egy félig hal, félig ember a társad? Érdekesen hangzik... - vigyorodtam el. - Imádom az ilyen kevert élőlényeket. Mindig rengeteg új dolgot lehet belőlük megismerni és varázslatos, hogy a keveredés milyen új mutációkat képes létrehozni. - aztán elnevettem magam. - Belelovaltam megint magam... Bocsi! Sokan mondták már, hogy túl sokat beszélek erről, már mint az orvoslásról, a szervezetekről, meg az egyéb finomságokról. Megpróbállak nem untatni ezzel! - mosolyodtam el és talán el is vörösödtem.

A titok szóra szemeim csak összeszűkültek, miszerint ezt a témát, még ha diszkréten is, de tovább kívánom feszíteni, mégis csak érdekel. Más jelét nem mutatva a nagy kíváncsiságnak hallgattam végig, kérdésére csak bólintottam egyet, mire ő folytatta beszédét. Őszintén megmondom, több szót nem kívántam beszélni arról a cápáról, így is szinte 0-24-be össze vagyok zárva a "fenséges" természetével. Bocsánat kérésére csak sóhajtottam egyet, s így intettem le, miszerint ezért felesleges az elnézés kérése, rosszat nem tehet a beszéddel.
- Nem zavar a beszéd... Sőt mi több...- kezdtem bele lágy hangnemben, mint aki a halál szélén van éppen.
- Mesélj még nekem...- könyököltem a hozzá képest ellentétes kezemmel az asztalra, s így fektettem rá fejem ökölbe zárt kezemre.
- Mégis, ki ez a rejtélyes illető? Csak nem egy titkos kapcsolat?- kérdeztem rá érdeklődve, s ekkor nyitottam ki ismét teljesen szemeim, hogy számára is észrevehetővé váljon a kíváncsian csillogó feketeség a szememben.
- A bizalmatlanság felesleges, ha akartalak volna, már megölhettelek volna, vagy hagytam volna a kutyát rád támadni... A sírba viszem a titkod, ha úgy kívánod, rajtam nem múlik ez.

- Kíváncsi vagy! - vigyorogtam rá. - Talán túl kíváncsi... - vittem tekintetemet Itachiól az asztal sarkára. - Tudod... Hű, hogy is kezdjem. Őszintén szólva, eddig senkinek nem beszéltem erről és furcsa is, hogy téged érdekel. - óvatosan pillantottam rá. - Az illető az egyik tanárom. - könnyebbültem meg. - Nem olyan rég kezdtünk randizgatásba, de azt kérte senkinek ne áruljam el, hiszen még is csak a tanárom. - sóhajtottam fel. - Csak nagy ritkán futunk össze, akkor is leginkább az ő tanári szobáján, ahol... - köszörültem meg a torkomat. - Szóval, ő lenne az én titkom! - vörösödtem el. Ekkor jött meg a megrendelt étel. - Jó étvágyat! - mosolyogtam Itachira, majd neki is álltam enni. - És, ha már így neki álltunk erről beszélni... Neked van... valakid, akihez ilyesfajta érzések kötnek? Ha már én kitálaltam ezt, akkor most te jössz! - próbáltam nem kellemetlenkedni.

Érdeklődve hallgattam végig a kis titkát, tisztán látszott még rajta az elején, hogy nem bírja elmondani rendesen, mely meg is érthető. Mégis csak egyfajta "tiltott" kapcsolat ez a mai társadalomban, ám a dolgok ettől kezdenek izgalmasabbá válni. Dráma, romantika, bujdosás, összeesküvés, egyszerűen briliáns dolog már a megléte is, nem hogy átérzése. Titka végeztével arca még vörösebb árnyalatokba fordult, s a pincér megérkezésekor hátrébb húzódtam az asztalon való könyökölésből.
- Neked is és...- hagytam félbe mondatom, s megvártam míg felnéz rám.
- A titkod biztos kezekben van...- jelentettem ki már nyugodt szemekkel, s ekkor kezdtem én is neki ételemnek. Nyugodtan is folytattam ezen tevékenységem, míg ő vissza nem kérdezte ezt. Az aktuális falat lenyelése és evőeszköz letétele után, hátra dőlve hunytam le két látószervem.
- Volt egyszer még... De ő már halott, mint a klánom összes tagja. Nos, ez az én kis titkom...- közöltem teljes nyugodtsággal, s élénkebb vigyorral nyitottam ki a szemeim.
- Mielőtt kérdeznél, elmondom a másik részét is... Én öltem meg őket. Mindenkit, akinek csak kicsit is köze volt a vérvonalhoz, beleértve a tulajdon szüleimet is. Elégedett vagy az én kis... Titkommal?- húztam enyhe vigyorra a szám, mely furcsa mód szadistának tűnhetett. Nem kívántam azt, hogy bármiféle megbánást is lásson rajtam az üggyel kapcsolatban.
- Sajnálom...- szólaltam meg végül.
- Elragadtattam magam... Mint mondtam, megöltem mindenkit... És csak is azért, mert a társadalom félt tőlünk és megvetettek minket... Ismerős lehet még, vigyázz a kis titkaiddal... Könnyen szabad lábra kelhetnek, ha meglátnak mások a tanárkáddal.

Miközben hallgattam az ő kis titkát, elszörnyülködtem. Megölte a saját vérét? Szuper... Sikerült egy pszichopatával összebarátkoznom. - Nem fognak! - emeltem fel a hangom, majd halkabban folytattam. - Soha nem fogja senki megtudni! Nem tudhatják meg, mert akkor vége szakadna. - mondtam elkenődve és az étvágyam is elment. Csak lassan piszkálgattam a tányéromon maradt ételt. - Azt mondta, hogy ha ez kitudódik, ő le fog mindent tagadni és többet nem akar, majd találkozni velem. - dobtam a tányérra véglegesen a villámat. - Azt hiszem, én végeztem. - jelentettem ki, majd kicsit a tányéromat is arrébb toltam és hátradőltem a székben. Érzékenyen érintett ez a téma, hiszen tényleg szerettem azt a férfit valami miatt és ha csak belegondoltam abba, hogy elveszítem elkapott az idegesség és a félelem. - Ha végeztél és úgy gondolod, akkor mehetünk! - mondtam semlegesen a még étkező Itachinak.

Arcomra csak egy lágy mosoly húzódott ezek hallatán, s szavai végére halkan elnevettem magam. Milyen értelmetlen dolog egy ilyen ember után rohanni, szinte már sajnálni való egy ilyen nő.
- Tényleg azt hiszed...- pillantottam fel rá az evésből kérdése után, s így toltam arrébb a félig megevett ételem.
- Hogy egy ilyen ember? Aki szerint, ha ez kitudódik... Még ha véletlen folyamán is, akkor mindent letagad, azaz rád fogva minden esetet, lehetőséget és következményt, soha többet nem beszél veled?...- kérdeztem rá még élénkebb vigyorral.
- Olyan naiv vagy még csupán, pedig velem egy korban vagy. Ez a férfi csak kihasznál téged, még ha szereted is. Nem kívánlak megbántani, de gondold át mit érzel... Sose szakít rád időt, ha jól értettem a célzást, csak "arra" kellesz neki, mindent letagadna, ha bármi is kiderülne, ott hagyna és bla,bla... Nem gyanús ez neked?- keltem fel, majd pedig a fizetést szépen mindkettőnk nevében letudva mentem vissza hozzá.
- Egyszer majd gondold át ezt a kedvemért, kis hős szerelmes... Nála csak jobb emberek léteznek a földön.

Szigorú szemekkel hallgattam őt végig és nagyon jól tudtam, hogy igaza van, de ő ezt úgy sem értheti meg. Könnyeimmel küszködtem, hogy ne sírjam el magam és megvártam, amíg elmegy és kifizeti a számlánkat. Mikor visszatért sikerült összeszednem magam. - Köszönöm! - mondtam, még mielőtt megszólalt volna. - Nem vagyok hős szerelmes! - mondtam duzzogva. - Ő sem olyan rossz ember, mint ahogyan azt gondolod! Csak félti az állását.. Ami érthető... - sóhajtottam fel és a dühöm is alább állt. - Menjünk! - indultunk el a kijárat felé, amikor is valamiben megbotlottam. Lenéztem és egy fogantyú szerű dolog díszelgett a padlón. - Érdekes! - jegyeztem meg. - Ezt még észre sem vettem eddig. Szerinted ez egy ajtó? - néztem Itachira. - Vajon a pincébe itt van a bejárat? - tűnődtem el és közben elvigyorodtam. Imádtam az ilyen dolgokat, a csapó ajtókat, a rejtélyeket.

Szemet forgattam felszólalásán, s felsóhajtottam. Ekkora naivságot... Sose értettem, mégis hogy képesek az emberek ilyenekről ábrándozni, mind olyan reménytelen.
- Naiv vagy... És ezen nem tudok már segíteni...- hunytam le a szemeim, majd pedig így követtem a kifelé vezető úton. Végül mikor megbotlott még az épületen belül valamiben, egyik szemem unottan nyitottam fel. Végül is nem képzelődött, tényleg ott volt.
- Egy módon deríthetjük csak ki, nem igaz?- néztem körbe az étteremben, majd pedig egy kunait húztam elő a hátsó tárolóim egyikéből, majd pedig egy jól irányzott célzással dobtam el az egyik ember karja mellett, így sikeresen tömegpánikot okozva.
-Enyhe sérülés, semmi figyelem... Indulás...- nyitottam fel az átjárót, s így mentünk is át az átjárón az ismeretlenbe.

(Zárva)

Dél körül be akartam ülni egy ét terembe. Amikor éppen erre gondoltam egy szép épületbe botlottam. Amikor éppen be akkartam menni akor valakibe bele mentem.
- Jól vagy nem történt bajod?-kérdeztem kedvesen- Kiengesztelés képpen meg hivhatlak valamire??

Nem kell de sajnálom nem néztem a lábam elé..

Amikor visdza utasitotta a meghivást akkor kicditt meg könyebültem, hogy nem kell fizet nem.
- Biztos minden rendben?- kérdeztem kicsit túl kedvesen.
- Hát akkor mindegy legyen szép napja

Rendben Szia még majd találkozunk!

- Ezt hogy érted hogy majd még találkozunk?- értetlenkedtem.

-magában majd még a sors össze sodor minket... Majd meglátod -hangosan mondta

De hát ez lehettetlen- motyogtam.- Hogyan találkozhatnék újra egy vad idegen emberél. - montam

-kéthéttel késöbb ugyan abba az utcában össze botlanak . Megmondtam -ilyesztőn néz.

De honnan tudtad hogy ez fog történni?- kérdeztem.
- Ki vagy te? És miért pont itt

-meglátja nincs árnyéka. -elkezd nevetni

Min nevetsz?- kérdeztem. Remélem nem vette észre hogy boszorkány vagyok.