Vidéki kikötő

Árbócnak dőlve aludtam mikor a hajó megremegett hirtelen, ez felkeltett engem. Emberek beszédét hallottam, nyüzsgés volt. Kinyitottam a szemem és éppen a hajóról pakolták le az árukat mivel jöttem idáig. Megragadtam karddom mi nekem volt támasztva és felkeltem nagy nehezen, megvakartam tarkóm, kardomat felcsatoltam övemre majd kinyújtóztam. "Áh, úgy néz ki végre ideértünk."-motyogtam orrom alatt még fáradtan s elkezdtem a kikötő mólója felé botorkálni. Mivel még nem voltam teljesen magamnál egy szép nagyot estem mikor le akartam lépni a hajóról a kikötő talajára. Az érkezés annyira meglepett, hogy még egy percig feküdtem a földön, gondoltam kipihenem magamat előre is. Ismét összekapartam magam, oda ballagtam a hajó kapitányához aki elhozott idáig, illedelmesen megköszöntem segítségét. Oda sétáltam egy magányos hordóhoz és helyet foglaltam rajta míg felébredek teljesen.

Vidáman siettem a kikötőbe, hogy újabb friss halat vehessek. Imádtam az ottani halat. A bácsi, akitől mindig vettem, már várt rám, hiszen megszokott vendég voltam nála. - Ma eggyel többet vinnék! - mondtam mosolyogva, amikor is egy nagyobb puffanás zavarta meg a mi kis csendes kereskedésünket. Egy férfi esett el, ahogy láttam, vagy valami hasonló, de nem igazán láttam, csak azt, ahogy még pár másodpercig a földön fekszik. - Fura figura! - nevettem el magam és szépen elvettem a halakat, amiket a kosaramba helyeztem, majd kifizettem őket és elindultam utamra. Út közben megint megpillantottam azt a férfit, aki nem is olyan rég pihent meg a földön. Most épp egy hordón üldögélt. Harcos félének tűnt. Közelebb léptem hozzá, hogy meglessem minden rendben van-e vele. - Jól van? - érdeklődve tettem fel neki a kérdést.

Meglepődtem mikor egy kedves női hang szólt hozzám. Pár pillanat kellett mire felfogtam kérdését. "Öh.. Ü-üdv, asszem igen, csak nem volt egy túl jó kezdése a napomnak... Vagy a hetemnek.."-tekintettem fel a lányra. "Most érkeztem ebbe a kikötőbe, igazábol kelni is most keltem."-folytattam egy mély levegővétel után. Érdekes ruhát viselt a lány és a haja is vörös volt mint a tűz, ahonnan én jöttem ott nem voltak ez a halyszín megszokott és ez az öltözet se. "Te valami pap vagy?"-néztem rá csodálkozva kicsit értetlenül. Megráztam a fejem és végre teljesen kijózanodtam a reggeli fáradtságból. "Bocsi ha illetlen voltam!"-vágtam is rá az előző mondatomra hirtelen.

Nagy szemekkel hallgattam végig a férfit. - Értem! - emeltem a kezemet a tarkómhoz. - Pap? - kérdeztem vissza. - Nehem! - ráztam meg a fejemet zavaromban. - Én harcos vagyok! - mondtam büszkén. - A híres Naito család leszármazottja! A legjobb kardforgatók, akik védelmezik az embereket és irtják a fekete lelkeket! - mondtam lelkesen miközben a kardommal a kezembe hadonásztam. - Bocsi! - vettem észre magam, és gyorsan visszatettem a kardomat. - Kicsit elragadott a hév! - nevettem zavartan. - Amúgy a nevem Yume! - hajoltam meg tisztelet tudóan. - Téged, hogy hívnak? - emelkedtem fel és néztem a férfi szemeibe.

Kicsit zavarba jöttem mikor azt mondta hogy harcos majd előrántott egy fogpiszkálót vasból, aztán hadonászni kezdett vele. Végig gördült az arcomon egy izzadtság csepp és ajkaim egy kínos mosolyt formáltak. Mikor már azt hittem vége a bemutatónak meg is hajolt bemutatkozás közben. "Thelan vagyok, a Daron klánból. Hosszú utat tettem meg idáig és eléggé úgy néz ki, hogy itt mások a szokások mint otthonomban."-ereszkedtem le féltérdre gondolván azt, itt úgy kell köszönteni a másikat mint nálunk a királyokat vagy törzsfőnököket, hisz mehajolt. Tényleg zavarban voltam, ennél jobban ezelőtt soha. Lassan felemelkedtem újra majd határozott mozdulattal megmarkoltam pallosom és előrántottam. "Nekem ő a családom mióta elűztek otthonról."-mutattam büszkén telerótt acélkardom Yume-nak

Kicsit furcsálltam a bemutatkozását, hogy így letérdelt elém, majd felcsillant a szemem a kardját látva. - Azta! Ez lenyűgöző! - néztem meg jobban a kardját. - Öhm! - néztem kínosan rá. - Esetleg... megfoghatnám? Tudom ez szörnyen kellemetlen egy használónak, de imádom a kardokat és a kardod teljesen megbabonázott! - vörösödtem el és szépen magam mellé tettem a kosaramat. - Ha gondolod, te is megnézheted az enyémet, de csak óvatosan! Nagyon finoman kell vele bánni, és akármennyire tűnik veszélytelennek... Nagyon is az! - néztem csillogó szemekkel rá, majd a kardjára, majd vissza rá. szóval így yoyozott a szemem a kard és a férfi között.

Nem szívesen akartam neki odaadni a kardot mivel az istenek bízták rám családunk örökségét mikor eljöttem. "Hát, nem is tudom, ha segítesz az itteni beilleszkedésbe és megtanítasz az itteni szokásokra, akkor átadom. De akkor add becsületed arra, hogy segítesz nekem mivel egyedül nem boldogulnék."-mondtam kicsit félénken és bűntudattal. Mikor utólag belegondoltam mit mondtam eléggé egy haszonleső szavai voltak. "Öhm bocsi, ne értsd félre, tényleg szükségem van segítségre."-csaptam le a bocsánatkéréssel mielőtt bármit is reagálhatott volna majd átnyújtottam neki a kardot. Fájt a lelkem, hogy odaadom neki de úgy véltem nincs más válsztásom.

Szavaira bólintottam, ezzel is azt jelezve, hogy benne vagyok az alkuba. - Semmi, semmi! Nem kell bocsánatot kérned! - ráztam meg kezemet és ekkor átnyújtotta nekem a kardját. Láttam rajta, hogy nem igazán örül ennek, hogy nálam van a féltett kardja, így csak közelebbről megnéztem és vissza is adtam neki. - Megtiszteltetés volt, hogy oda adtad nekem a kardodat! - hajoltam meg újfent, köszönetképpen. - Mit szeretnél megnézni? Vagy hova tartasz? - kíváncsiskodtam, hogy tudjak neki segíteni a "beilleszkedésbe". - Amúgy én se vagyok teljesen helybéli, bár több éve itt tengetem napjaimat, de csak azért, mert itt van a mesterem, aki segít a tudásomat feljebb tornázni! - vigyorogtam rá.

Mikor visszakapta kardom megkönnyebbülve tettem vissza a tokjába. "Nem tudom. Pár napra kéne találnom valami szállást."-feleltem bizonytalanul a lánynak. Mikor befejeztem a mondatot hangosan korgott egyet a gyomrom. Eszembe jutott, hogy már napok óta nem ettem. "Öh... Bocsi."-vakartam meg ismét a tarkóm. Kicsit kínos bolt ez, szóval lehet minél előbb találni kellene valami ehetőt. Körbenéztem de nem találta semmit így vissza lehuppantam a mögöttem álló hordóra és nagyot sóhajtottam.

Mikor meghallottam a gyomra korgását, akaratlanul is elkuncogtam magam. - Ha gondolod, itt nem messze van ahol én is meghúzom magam. A mesteremé az a kis ház, de ő most nincs itt. Az uralkodóhoz ment haditanácsokat adni és ilyenkor nem lehet tudni, hogy mikor tér vissza. Van, hogy csak hetek, de volt hogy hónapokig távol van. Biztos ő is bele egyezne, hogy egy párnapig nálunk töltsd az estét, ráadásul épp ebédet akartam csinálni. Remélem szereted a halat! - mosolyogtam rá és felvettem a kis kosárkámat. - Erre! - intettem neki, hogy kövessen. Alig pár perc alatt értünk a házhoz. - Itt is volnánk! - mutattam a házra, majd kinyitottam az ajtót. - Fáradj beljebb! - mosolyogtam rá. - Ne haragudj a rendetlenség miatt!

Kicsit furcsa volt, hogy ilyen kedves velemi mikor most találkoztunk először, de elfogadtam kedvességét. "Öhm, nem zavar ha kupi van."-még mindig zavarban voltam mikor mondtam. Bevezetett a házba és helyet foglaltatott velem. Nem beszéltünk semmiről így csendben néztem ahogy előkészíti a halat és próbál 1 kicsit nagyobb rendet varázsolni. Erről édesanyám jutott eszembe aki ugyan így sürgött forgott. Lekönyököltem az előttem álló asztalra és öklömnek támasztottam a fejem. Pár perc elteltével mély álomba zuhantam. Még mindig fáradt lehettem a zötykölődős utazás után, ez volt az első hajóutam és remélhetőleg az utolsó is.

Ahogy megjöttünk egyből neki álltam megcsinálni a halat, hiszen tudtam, hogy Thelan éhes és nagyon jól tudom milyen az, ha az ember éhes. Miközben a hal sült, addig kicsit pakolgattam is, hiszen roppantul zavart, hogy vendég van a házban, de a ház elég ramaty állapotban van. Mire mindennel elkészültem, és már terítettem az asztalt, csak akkor vettem észre, hogy a vendég elaludt. Egy melegebb takarót vettem elő és betakartam, majd a homlokához értem, hogy megnézzem van-e láza. Nem voltam benne biztos, hogy van, de éreztem, hogy eléggé hideg az izzadsága. Hagytam pihenni és közben egy különleges teát csináltam, ami megnyugtatja a szervezetet és a gyulladást is csillapítja. Ilyenkor örültem, hogy ezt a mesterséget is sikerült elsajátítanom a mesteremtől, nem csak a vívást. Miután a növényeket előkészítettem, a vizet is fel tettem főni, ekkor kelt fel Thelan. - Jól vagy? - kérdeztem meg. - Nem akartalak felkelteni, biztos nagyon fáradt voltál. - mosolyogtam kedvesen rá. - Amúgy, ha gondolod, elkészültem az étellel, gyere az asztalhoz és egyél! - megvártam, míg helyet foglal és közben a teáját is elkészítettem. - Tessék! Idd meg! - nyomtam kezébe a is főzetet.

A csöndet egy lábas csörrenése zavarta meg. Szemet még pihentetni akartam de eszembe jutott, hogy nem otthon vagyok. Hirtelen kinyitottam a szemem. Yume éppen előttem pakolászott. A kellemes puha takarót amit a hátamra terített levettem róla, ekkor megfordult a lány és egyből kérdezősködni kezdett. "Semmi gond, már rég nem aludtam jól, kellemes volt egy kicsit szunyókálni."-dörzsöltem meg a szemem miközben válaszoltam neki. Átsétáltunk a nappaliból az étkezőbe, hogy együnk. Ismét helyet foglaltam, a gőzölgő hal illata megcirógatta arcom, nyálam már szinte csorgott az ételre mikor egy pohár gőzölgő levet rakott elém Yume egy pohárban. Kérése szerint belekortyoltam de nem ízlett túlságosan így megköszöntem majd tányérom mellé tettem. Mivel nálunk a szokás az volt, hogy a család feje nyitja meg az étkezést így erőt vettem magamon és vártam míg nem szólt.

Leültem vele szembe. - Jobb lenne egyszerre meginni a teát! - ajánlottam neki. - Tudom, kicsit savanyú, de ha megiszod jobban leszel. - mosolyogtam rá és nem értettem miért nem kezd el enni. - Esetleg nem szereted a halat? - kezdtem kicsit aggódni, hiszen nem akartam, hogy éhen maradjon. - Ha gondolod tudok mást is csinálni. - ajánlottam fel, majd láttam rajta, hogy nem az étellel van baja, hanem valamit vár. - Esetleg szoktatok imádkozni étkezés előtt? - kérdeztem meg, hiszen nem tudtam, hogy náluk mi a szokás és tudom, hogy valakik csak ima után hajlandóak enni. - Sajnos nem tudom milyen a vallásod, így nem tudok imát mondani. - emeltem a kezem a tarkómhoz és megdörzsöltem azt. Zavaromba talán bele is pirultam.

Mikor megszólított, hogy igyam meg a teát felemeltem a poharat és bambulni kezdtem bele, közben beszélt hozzám továbbra is. Mikor az imádkozásról kezdett faggatni lehúztam gyorsan a pohárnyi szenvedést és ránéztem. "Nálunk az a szokás, hogy a ház ura kezdi az étkezést meg."-válaszoltam komoran az éhségtől. "Amúgy táltos vagyok, nem igen vagyunk imádkozáshoz kötve. A keresztényeket meg nem is igazán szeretem..."-folytattam rosszkedvűen miközben újra az üres pohárba merengtem bele.

Csendben hallgattam végig szavait, és megpróbáltam a kedvességemet és illememet fenntartani. - A ház ura jelenleg nem tartózkodik itt, mint mondottam a mesterem az uralkodónál van és ő ennek a háznak az ura. Én csak egy tanítvány vagyok, akit befogadott maga mellé. - nagyot sóhajtottam. - És amúgy én nem vagyok keresztény! - szögeztem le. - A shinto vallást követem, de nekem senkivel nincs bajom, akinek más a vallása. - köszörültem meg a torkomat. - Nos, ha végre sikerül a kultúrák, illemek és vallások közötti félreértésünket megbeszélni, akkor neki is kezdhetnénk az ételnek, mert ki fog hűlni. Szóval nyugodt szívvel kezdj neki az ételednek! - mondtam kicsit talán morcosabb és szigorúbb hanggal. Egy hang nélkül kezdtünk el enni. Olyan modortalannak tűnik... Idegeskedtem magamba, majd szépen lehiggadtam. - El is felejtettem. - mondtam halkan és felállva megragadtam egy üres kancsót és vizet tettem bele. - Ha szomjas vagy, csak nyugodtan szolgáld ki magad! - tettem le szinte elé a kancsót.

A hal finom volt de a légkör elég feszélyezett lett. "Mm, bocsánat ha megsértettelek. Nem akartam, hogy úgy érezd nem kedvellek vagy ilyenek, csak elég nehéz időket élek."-szomorúan tekintettem a megkezdett halra és piszkáltam meg. "Egy hete sincs, hogy édesanyám és apám szemem láttára ölték meg. Újdonsült feleségem fejét pedig zsákban hozták elém."-hullott rá egy könnycsepp az ételemre. Gyorsan megtöröltem szememet, szipogtam egyet majd töltöttem vizet és gyorsan meg is ittam. Csak szerencsém volt mikor elsikerült menekülnöm, amióta menekülök nem aludtam szinte semmit se.Nehéz volt ez a pár nap, rám fért volna már egy kis pihenés és nyugalom.

Mikor meghallottam, hogy mi történt vele, egy kicsit elhúztam a számat. Eszembe jutott az én családom, ha azt mondhatjuk annak, akiket szintén megöltek. Tudtam, hogy ez mekkora fájdalommal jár. - Sajnálom! - fordultam fel és szépen lepakoltam az asztalt, csendben. Nem igazán tudtam mit is mondjak neki, hiszen én is utálom, ha erről kell beszélnem. - Figyelj! - törtem meg végül a csendet. - Addig maradsz itt amíg szeretnél! Az ételre ne legyen gondod, hiszen amit én megeszek, annak a fele mindig itt lesz! - mosolyogtam biztatóan rá. - Sőt, ha nem akarod, hogy kardod megkopjon, akár gyakorolhatunk is! - nem tudom, hogy ez mennyire volt jó vidító szöveg, de ennyi telt tőlem. Bár ilyen helyzetben szinte semmi nem tudja felvidítani az embert. - Nekem el kell mennem a közeli kovácshoz, mert mára ígérte a rendelt fegyverek és egyéb eszközök elkészülését, ha gondolod érezd magad itthon! Pihenj, vagy... - vakartam meg a fejem és körbe néztem. Mit tudna itt csinálni még. - Mondanám, hogy fürödj meg, de ahhoz a kádat és a meleg vizet elő kellene készíteni! - mondtam zavartan. - Vagy, ha nagyon nem tudsz mit csinálni, akkor esetleg eljöhetsz velem... - ajánlottam fel ezt is, hiszen nem tudtam, hogy mit szeretne tenni.

Csöndben néztem végig ahogy Yume lepakolja az asztalt. Szótlanul meredtem magam elé mikor megtörte a csendet a tűzes hajú leány. Megvártam míg végig mondja a lehetőségeket, bár ha nem ajánlotta volna fel is vele akartam volna menni. Nem szívesen maradok egy még ismeretlen ember otthonában úgy, hogy nincs itthon. "Ha nem gond én veled szeretnék menni"-válaszoltam pár pillanattal később határozottan. "Majd segítek cipekedni, szeretném a jó gesztust visszafizetni."-szomorkássan mosolyogtam a kedves lányra akivel nemrég ismertük meg egymást. Felkeltem helyemről, megigazítottam ruhámat majd övemre rögzítettem ismét kardom hüvelyét benne a hozzá tartozó pengével.

Lehet önzőség volt, de örültem annak, hogy velem tart. Midig is utáltam egyedül lenni, leginkább azért mert unatkoztam. Az út hosszú volt és már a természet adta csodák sem kötötték le a figyelmemet, mint régen. Túl megszokott és egyhangúvá vált az elmúlt évek alatt. Szinte becsukott szemmel is tudtam, hogy melyik fűszál hol tartózkodik. Szóval válaszára biccentettem mosolyogva és én is összeszedtem, ami még kell nekem. - Akkor induljunk! - jelentettem ki határozottan. Hátitáskámba még belegyömöszöltem egy kis kulacsot. Pár perc elteltével, már a kikötő határánál voltunk. Az erdősebb részhez értünk és valami furcsa volt. Túl csendes volt nekem az egész. Nem, mintha eddig olyan zajos lett volna, de a megszokott madarak csicsergése eltűnt, a tücskök muzsikája megszakadt. - Valami nem stimmel! - dünnyögtem az orrom alatt. - Túl nagy a csend! - néztem Thelanra.

Céltudatosan indultunk meg a kovács felé. Utunk egy erdőn vezetett át. Éppen a környezetet csodáltam mikor Yume hirtelen megtoppant és rám nézett. Értetlenül néztem csillogó szemeibe mikor erős fuvallat kapta el a hátamat s velem szembe álló lányt. Ahogy a szél a hajába kapott olyan volt mint egy lángra lobbant tündér. Úgy tűnnt mondani készül valamit de valaki kilépett mögötte a fák közül. Egy barna köntösbe bugyolált görnyedt ember volt, fején csukjával és jobb kezében egy roskadozó bottal. Az ösvényre ballagott, ekkor Yume hátrafordult. "Te fiú, mondd neved!"-szólt hozzám remegő hangon. "Thelan becses nevem! Mond, miben segíthetek?"-válaszoltam neki jó szándékkal vezérelve, közben odaálltam a lány baloldalára. A görnyedt alak elengedte a botját, úgy tűnt valami féle varázsló lehet mert nem dőlt el. Két kezével betámasztotta derekát majd kihúzta magát, gerince fájdalmasan ropogott majd így szólt: "Te erdei vad kire vadászok, fejed trófea lesz kiráylom falán, társaidé mellett!" Újra megmarkolta eszközét, megemelte majd megütötte vele a földet. Ebben a pillanatban négy gyerekméretű lény ugrott ki a bokrok közül, egy egyszerű ágyékkötő volt rajtuk, kezeikben pedig rozsdás konyhai kések vagy húsbárdok voltak. Bőrük halványan zöldes-sárgás volt, szemük mint a kutyatej olyan sárga, foguk szürke és hegyeskés. "Nemlesz könnyű dolgod, nem véletlenül nincs még ott a fejem!"-szóltam vissza flegmán majd előrántottam a kardom és vállamat Yume vállának vetettem.

A furcsa neszre megfordultam, és ekkor vettem észre a mögötte álló vénembert. Thelant szólította meg és érdeklődött a kiléte felől. Számomra ismeretlen volt az öreg, és felettébb gyanús is. Kétségeim beigazolódtak, mikor eldobta botját és fenyegetni kezdte a mellettem álló férfit. Nem szóltam közbe, de kezem lassan csúsztattam a kardtokom felé, ahol kibiztosítottam a kard vékonyabb tokját is, hogy ha kell az egész erejét tudjam használni a pehelykönnyű kardomnak. Izgatottan vártam az eseményeket, a szívem csak úgy kalapált, és az adrenalin bennem, majd szétfeszítette a testemet, amikor megmozdult újra az előttünk álló. Mozgására én is reflexszerűen mozdultam meg, de nem akartam elkapkodni a dolgot, így még vártam. Egyszer csak a semmiből jelentek meg apró lények, amikhez hasonlót még soha nem láttam. Kis késszerű vasakkal álltak előttünk és néztek minket fenyegetően. Mikor Thelan a vállamhoz ért, egyből éreztem, hogy ez volt annak a jele, hogy itt az ideje harcolnunk. Kihúztam hát nyughelyéről az én drága örökségemet és támadóállást vettem fel. Azok a zöld lények közeledni kezdtek hozzánk. Kicsit eltávolodtam Thelantől, hogy mindkettőnknek legyen mozgástere. Elkezdtek hát támadni azok a valamik, de könnyű szerrel sikerült őket lekaszabolni, lehet, hogy a vékony tokkal is ilyen könnyen végeztünk volna velük. Elmélkedtem miközben daraboltuk az apró lényeket. Egészen elbíztam magam, mikor is nem figyeltem és az egyik zöld törpe mögém lopakodott és a jobb vádlimba szúrta a kését. - Áh! - kiáltottam fel és tekintetemet egyből oda szegeztem. - Te kis...! - mondtam mérgesen, mikor levágtam a fejét. A lábamra néztem és láttam, hogy a kés még mindig benne van. - Remek! - mondtam elhaló hangon és megpróbáltam egy húzással kihúzni a vádlimból a kést.

A furcsa neszre megfordultam, és ekkor vettem észre a mögötte álló vénembert. Thelant szólította meg és érdeklődött a kiléte felől. Számomra ismeretlen volt az öreg, és felettébb gyanús is. Kétségeim beigazolódtak, mikor eldobta botját és fenyegetni kezdte a mellettem álló férfit. Nem szóltam közbe, de kezem lassan csúsztattam a kardtokom felé, ahol kibiztosítottam a kard vékonyabb tokját is, hogy ha kell az egész erejét tudjam használni a pehelykönnyű kardomnak. Izgatottan vártam az eseményeket, a szívem csak úgy kalapált, és az adrenalin bennem, majd szétfeszítette a testemet, amikor megmozdult újra az előttünk álló. Mozgására én is reflexszerűen mozdultam meg, de nem akartam elkapkodni a dolgot, így még vártam. Egyszer csak a semmiből jelentek meg apró lények, amikhez hasonlót még soha nem láttam. Kis késszerű vasakkal álltak előttünk és néztek minket fenyegetően. Mikor Thelan a vállamhoz ért, egyből éreztem, hogy ez volt annak a jele, hogy itt az ideje harcolnunk. Kihúztam hát nyughelyéről az én drága örökségemet és támadóállást vettem fel. Azok a zöld lények közeledni kezdtek hozzánk. Kicsit eltávolodtam Thelantől, hogy mindkettőnknek legyen mozgástere. Elkezdtek hát támadni azok a valamik, de könnyű szerrel sikerült őket lekaszabolni, lehet, hogy a vékony tokkal is ilyen könnyen végeztünk volna velük. Elmélkedtem miközben daraboltuk az apró lényeket. Egészen elbíztam magam, mikor is nem figyeltem és az egyik zöld törpe mögém lopakodott és a jobb vádlimba szúrta a kését. - Áh! - kiáltottam fel és tekintetemet egyből oda szegeztem. - Te kis...! - mondtam mérgesen, mikor levágtam a fejét. A lábamra néztem és láttam, hogy a kés még mindig benne van. - Remek! - mondtam elhaló hangon és megpróbáltam egy húzással kihúzni a vádlimból a kést.

Úgy tűnt Yuménak nem csak a vallása, kultúrája más de még a harcstílusa se olyan mint az enyém. Amint előrántotta kardját ellépett melőlem és ketté szelt két lényt. Ezt látta az ember ki fejemért jött. "Mihaszna goblinok! Még két emert se képesek megölni!"-ordított dühössen majda bokrok közül mégtöbb ugrált elő. Gondoltam Yume megoldja egyedül azt a párat ami felé tart. A kettő helyett már hat zöldes figura állt elöttem. Egyszerre próbáltak megktámadni. Egy egyszerű mozdulattal kettőt félbe is szeltem, a harmadik a levegőből közelített felém míg kettő oldalról próbált rámtámadni. Amelyik ugrott rám azt határozott mozdulattal elkaptam a nyakánál balkezemmel majd olyan erőssen szorítottam, hogy elejtette fegyverét. A tőlem jobbra elhelyezkedőt kardommal levettem lábáról. Kezemben kapálózó társát pedig pajzsként használtam a bal oldali támadásához, miután hárítottam vele a szúrást minden erőmet beleadva vertem oda gyönge testét a másikhoz, az ütés olyan erős volt csontjaik darabokra törtek. Mikor kiegyenesedtem és Yumera tekintettem tűnt fel, hogy a hetedik goblin megkerült miközben nem figyeltem és pengéjét a lény vállába mélyesztette, ki erre felfigyelve meg is büntette azt. Emiatt az előtte álló háromra nem figyelt és sebessen közelítettek felé. Miközben a késsel volt elfoglalva elrántottam és élő pajzsként toltam jobb vállam egy rozsdás húsbárd útjába, erejük nem volt akkora, hogy a csontban kárt tegyen de a húsomba belemélyedt. Néma fájdalommal tűrtem oldalamon lengő tőröm előkaptam bal kezemmel és mellkasán áttoltam annak ki megsebzett. Elfordítottam a pengét, hogy mikor megpróbálom felemelni tőrömmel ne továbbvágjam majd a következő támadást megszakítottam azzal, hogy nekivágtam a két másiknak aki jött ránk. Szemmel láthatólag nem tetszett nekik ami itt történnt és megtorpantak. Pár pillanat leforgása alatt lett az erdőből vágóhíd. A férfi levette csukjáját, fején haj nem nőtt ígY csillant meg kopasz teteje, bőre neki is zöld volt. Szemében félelem és düh csillant fel. "Hát legyen, itt még nincs vége!"-dobbantott újra botjával s szólt ismét nyekergő hangjával. Pillanatra erőtlennek éreztem magam. Fényesség vett körbe minket ezért behunytam szemem. Mikor kinyitottam egy sziklás kanyonban találtam magamat Yume-val. Csak mi ketten voltunk ott egymagunk.
(zárva)