Szántóföldek

Meglepett az ölelés, annyira régen öleltem meg egy másik embert, elfelejtettem, milyen érzés kötődni. Meleg, otthonos érzés. Így éreztem magam Brielle mellett, mintha a testvérem volna. Átfutott az agyamon egy akaratos kislány arca, ahogy a szüleim ellen szegül és nem eszi meg a főzeléket, nem úgy mint én. A gondolat szórakoztatott.
A kérdése hallatán méginkább kuncogtam és kislánynak éreztem magam, aki herceget választ magának.
- Nem tudom - Fogalmam sem volt, mit készülök mondani, de mindig olyan embernek tartottam magam, aki bármely helyzetben képes a megfelelő szavakat találni. Ha rákészültem egy beszédnél rövidebb mondókába, mindig valahogy belesültem. A rögtönzés volt az én terepem. - Ha meglátom, érezni fogom, mit mondjak. - Ebben biztos voltam.
A távolban ott volt a ház, a tisztás közepén, pont úgy, pont az a faház ablak nélkül, kicsit jobbra dőlt, de stabilnak tűnt. Inkább idősnek mondanám a kunyhót, mint legyötörtnek. Megragadtam Brie kezét.
- Brie - szólítottam meg halkan, a gyomromban pillangók röpködtek, nem kaptam levegőt és a szívem nem győzött kiszakadni a mellkasomból. -, az lesz az! Gyere menjünk! Gyere!
Könny homályosította a látásom, ahogy mozgást láttam a házban. Ő az! Ő az, ő az! Istenem, köszönöm hogy megtaláltam! Soha többé nem hagylak el.. ígérem!
Kopogtattam finoman, és előre mosolyogtam, és amikor nyílt az ajtó, megremegett a lábam és.. a mosolyom lehervadt.

Sejtelmesen mosolyogva lépdeltem Sophie mellett. Csodáltam a nyugalmáért. Én már biztosan kiugrottam volna a bőrömből és ezerszer elmondanám magamban az előre pontról pontra kigondolt szövegemet.
A távolban felbukkant egy apró ház, de valamiért olyan ismerősnek tűnt. Talán én is láthattam Seth házát az Idő erdejében?! Azt hiszem ennek nem sok értelme van. Elképzelhető, hogy Sophie annyit mesélt már róla, hogy az én elmémben is kirajzolódott a házikó.
-Minden rendben lesz. -nyugtattam Sophiet amikor megragadta a kezemet. Óvatosan közelebb lépkedtünk a régi ajtóhoz, belülről egyértelműen léptek hallatszottak. A gyomrom felkavargott, nem tudtam nem vigyorogni. Amikor azonban az ajtó kitárult, a mosolyom még szélesebbre húzódott és egy pillanatra el is feledkeztem Sophieról.
-Nat bácsi! -az arca kissé megfáradt, a szemei mellett pedig apró ráncok rajzolódtak ki. Önfeledten a nyakába ugrottam, Ő pedig nagyot sóhajtva visszaölelt. -Itt laksz?! De, hogyhogy nem tudtam? Hogy vagy mostanság?
Szinte lélegzetvétel nélkül ontottam magamból a kérdéseket, aztán a meglepődött Sophie arcára pillantottam.
-Óh bocsánat, Natsil, Ő itt Sophie, az egyik legjobb barátnőm. És Sophie, Ő pedig itt Nat bácsi, a keresztapám.

A reggel is meleg volt, éreztem a csonjaimban, hogy a mai nagyon meleg napnak ígérkezik, ezért úgy döntöttem, nem csinálok semmit, talán takarítok egy kicsit, elég nagy lett a por a régi deszka padlómon. Ahogy tettem vettem, múlt az idő, majd kopogtatást hallottam. Egy pillanatig nem mertem mozdulni, az elmémben haramiák és banditák cikáztak át, hogy vajon most melyik akar az életere törni. Szinte pókhálós zsigereim ellenére mégis fegyvertelenül mentem az ajtóhoz, ahol a keresztlányom ugrott a nyakamba, a legnagyobb meglepetésemre. Megkönnyebbülten sóhajtottam. A legjobb barátaim: Nilela, az erdő tündére, és a volt angyal, Reyes gyermeke volt ez a szép kislány. Bemutatta a barátját, egy magas, sötét hajú és napsütötte lányt. Sehonnan nem volt ismerős, és nem emlékszem, hogy hallottam volna róla.
- Gyertek beljebb! - szóltam oda nekik, és elindultam az étkezőbe. - Válaszolva a kérdésedre - kezdtem, miután mind leültünk, Brielle mellém, a barátnője velem szembe. -, angyalka, nagyon rég óta lakom itt, több, mint tíz éve. Akkor jártál itt, miután beköltöztem, talán tizenhárom éves lehettél. Én járok át mindig Édesanyádékhoz. Jut eszembe, a kórházban nem találkoztunk, amikor bent voltam Édesapádnál. - halkítottam le kicsit a hangom, és megfogtam a kezét. - Nagyon sajnálom. - Nem csak amiatt sajnáltam, ami Reyes-zel történt, hanem amiatt is, hogy nem védtem meg őket, amiért nem voltam ott, pedig megígértem, hogy mindig ott leszek. "Fejezd be, Nat, nem a te hibád! Én sem tudtam, hogy eljön, ahogy Rey se": ezt Nilela mondta nekem a kórházban. Annyi erő van abban a pici nőben.
- Kértek teát? - kérdeztem, mert láttam, ahogy Brielle tekintete szomorúságba fordul. - És egyébként mi járatban? - Azt mondta, nem tudta, hogy itt lakom, szóval nyilván nem hozzám jöttek. Az a lány. Csak kétségbeesetten bámult maga elé, és amikor ránéztem, igyekezett összeszedetten mosolyogni. - Mire számítottatok, kit találtok itt?

Fellelkesülten beléptem a házba és mélyen magamba szívtam az ismerős illatot. Bent már ismerősebb volt a környezet: a sötétmahagóni padló, kissé idejétmúlt bútorok és fenyőillat.
-Nem kérek teát köszönöm. -feleltem, Sophie pedig egyetértően bólintott. -Köszönöm. Biztosan örült volna neked. -sóhajtottam és próbáltam másfelé terelni a témát.
-Igazság szerint nagyon furcsa dolog történt... -meséltem, miközben az asztal szélét piszkálgattam a körmeimmel. -Sophie és én egy Seth nevű fiút keresünk. -böktem ki, majd a lányra pillantottam bátorításképp. -Meséld el nyugodtan, benne megbízhatunk.

Összezavarodtam. Nem fogtam fel, hogy jutottam el az ajtótól a székig. Le voltam taglózva, annyira izgatott voltam, hogy hideg zuhanyként ért az idősebb férfi, akire nem számítottam. Egyáltalán.
Amikor Brie kiejtette a száján Seth nevét, felkaptam a pillantásom, és láttam, hogy a férfi keze megállt a bögrék fölött. Majdnem tíz másodpercig ilyen mozdulatlan volt.
Keresztbe fontam a lábaim, és úgy éreztem, eljött az én időm.
- Seth.. én láttam, egy látomásban, ahogy kilép - Felém fordult és letett elém egy bögrét, magának egy fül nélkülit rakott le az asztalra és ismét helyet foglalt, tekintete elmerengett. - ebből a házból, azon az ajtón. Tisztán láttam, és azt gondoltam, itt is él. Ne haragudj, hogy csak úgy rád törtünk.
- Nem baj, semmi gond - felelte azonnal. - Tudom, mit láthattál. Körülbelül hat hónapja volt, hogy sétálni voltam. Néhány kilómeterre van innen egy kocsma, akkor dobták ki onnan. Csupa vér volt az arca, összebunyózhatott valakivel, rohadtul részeg volt és kidobták. Elvittem, pedig nem akart velem jönni először, egyre csak mondta, hogy hagyjam ott. - Itt egy kis szünetet tartott, és gondolkodtam, hogy hogyan jutott el idáig Seth. Ivott és.. verekedett? Nem volt rá jellemző, de ki tudja, mi történt vele azóta. - Másnap nem kelt fel, egész nap durmolt, vagy csak nem akart hozzám szólni. A következő napokban már beszélt velem. Nem sokat, aktuális dolgokról, hogy kaphatna e reggelit, vagy tudnék e neki kölcsön adni. Aztán egyik este megittunk néhány sört, beszélni kezdtem - Megvakarta őszes-barnás borostáját. -, ő pedig említette hogy egy lány miatt jött el, hogy csak így tudták megoldani a helyzetet. - Összeszorult s gyomrom. - Aztán egy hetet maradt körülbelül, majd elment. - Mosolygott kicsit, ebből tudom, hogy jó emlék maradt számámra. Seth mindig ilyen volt. Titogzatos és megnyerő. Én sem ismertem igazán, és most hogy hallottam róla, úgy érzem, semmit nem tudok róla.

-Hűha! Akkor eléggé balhés srác. -mosolyogtam és bizakodóan megdörzsöltem a kezeimet. -Nem tudsz esetleg valamit róla? Hogy hova mehetett innen... vagy hol lakik most?
Natsil elmosolyodott és olyan arcot vágott, mint amikor kisgyerekként éppen valami csínytevésen törtem a fejem. Mindig tudta mire gondolok.
-Az biztos, hogy a Belvárosba ment. Azt hiszem azt mondta, hogy pincérkedéssel fogja keresni a kenyerét.. -megvakarta a tarkóját és két kezével az asztalra támaszkodva felállt. -Na és, hogy haladsz a gyakorlással Brielle? Megy már a vízidomítás?
Elégedetten hátradőltem és megrándítottam a vállam.
-Múltkor valakire egy egész folyót szabadítottam rá. -büszkén elmosolyodtam, de azért a bűntudat még mindig mardosta a lelkemet. Szegény Niku.
-Viszont.. most mennünk kell. Meg kell találnunk a fiút.
Natsil sejtelmesen Sophiera majd rám pillantott és határozottan éreztem, hogy megértette a helyzetet. Újra megöleltem és megígértettem vele, hogy amint hazatérek, meglátogat.

Meghajtottam a fejem előtte, ami régen annyira természetes volt, mindenki tudta, mit akarok ezzel, de amióta eljöttem, mindenkinek csak zavartságot láttam az arcán, ha ezt csináltam. Ezért lepett meg, hogy a férfi viszonozta a gesztust, cssak úgy immel ámmal, de viszonozta.
- Nagyon örültem és köszönök mindent, kedves.. - Nem tudtam a nevét, a "Nat bácsi" pedig nem tűnt helyénvalónak.
- Natsil. - A kezét nyújtotta, én pedig megfogtam. Kérdőn nézett rám.
- Sophia vagyok. - Ebben a pillanatban valami felcsillant a szemében.
- Nilela mesélt rólad. Hogy te ott voltál, amikor Jason... amikor ez az egész történt. - A másik kezével is átfogta a kezem és kissé megszorította. - Köszönöm, hogy megvédted a keresztlányomat. Ők a családom. - Nem volt túl beszédes, de értettem mit akart.
- Nincs mit köszönnie, én is a szeretteimért harcolok. - mondtam, és amikor bólintott, bólintottam, Brielle a nyakába ugrott és indultunk is. Elmondta még, hogy merre van a vasútállomás, onnan egyenesen mehetünk a Belvárosba.

Sosem látta Sethet ilyennek. És Seth sosem hibáztatta. Innen tudta hogy komoly hibát követett el. Túl szigorú volt vele Natsil halálát illetően. Óriási baklövés volt azt gondolni hogy Seth takarózni próbál ezzel a nemtörődöm viselkedéssel, mint hogy így is gondolja. Pedig a bűntudatát szándékozta takarni vele, mert akkor belát mindenki a napszemüveg mögé, és meglátja az ott síró és szenvedő kisfiút.
Sophia sem látta meg pedig meg kellett volna. Neki kellene a legjobban ismernie őt és tudhatta volna hogy nagyon is érző ember és komolyan kedvelte Natsilt, amitől mégjobban fájhatnak neki a történtek.
Nem tudta Seth merre indult, az is lehet hogy az ellenkező irányba, de Sophia nem fordult meg, mert valami az súgta hogy nagyon jó irányba tart. Kiérve a fák közül újra a szeme elé tárult a szántóföld, és a messzeségben a domb tövében a kis kunyhó olvadt a barnás környezetébe.
Sophia nem kopogtatott, csak benyitott, a kis ebédlőasztal tárult elé. Neki nem egészen háttal ült Seth, egy csomó papír hevert előtte, rajtuk macskakaparásos kézírás. A férfi válla rázkódott, olyan erősen, hogy az asztal is követte a mozgást. A lány szeme azonnal megtelt könnyel, és csak most vette észre, hogy Seth fel se nézett, hogy állatias ösztöneivel rátámadjon arra, aki hívatlanul lép be. Megérintette a vállát, aztán megfogta a kezét az egyik kezével, a másikkal elvette a Seth előtt heverő irományt és elkezdte olvasni. A szája elé kapta a kezét, a könnyei a lapra estek, más könnycseppek mellé.
Natsil a végrendeletében azt írja, hogy a vagyona Brielle-é, és lapokon át taglalja, mennyire szereti Nileláékat és mindent köszön nekik. Azonban Seth nem emiatt kezdett el sírni, hanem az utolsó lap miatt, amiben azt mondja, tudta hogy ez fog történni, hogy így fog meghalni. A jósnő elmondta neki hogy neki fel kell áldoznia magát ahhoz, hogy megmenthesse a keresztlányát és megállíthassák Tatianat. És hogy, ha Brielle nem bánja, Sethnek adná a birtokát, mert azt mondta neki régen hogy jól érzi magát ott. A fiatal önmagára emlékeztette, és majd Sophiával kell hol élniük, ha elmúltak köztük a viharok. Azt írta, üzeni Sethnek hogy túl sokat hibáztatja magát és sokkal kevesebbet lesz ilyen részeg, ha megbocsátana magának időnként.
- Seth - suttogja, letette a lapot és leült mellé. A válla már kevésbé mozgott, csak csendben, halkan potyogtak a könnyei. - Ne haragudj, hibáztattalak, de nem kellett volna, nem akartam.
- Rámhagyta ezt itt mind - bökte ki, a hangját csak kicsit változtatta el a torkában lévő gombóc. - Rám. Aki ezt tette vele..
- Nem te tetted vele - szakítja félbe határozottan. - Tudta nagyon jól hogy ez lesz. Ő akarta ezt. "Szebb halált nem tudok elképzelni, mint a szeretteimért feláldozni magam". Itt írja. Kedvelt téged, jobban mint gondolnád.
- Csak bajt hoztam a fejére.
- Hagyd abba - mondta most lágyan. - Fogadd meg a tanácsát a megbocsátást illetően. És bocsáss meg nekem is. Kérlek.
- Sosem haragudtam rád. Soha nem voltam képes rá, pedig nem akartál hozzám jönni, nem jöttél el az ösvényhez...
- Te nem jöttél el..
(Zárva)