Tengerpart

Reyes kérdésére a válaszon gondolkodtam, hogy honnan a francban kezdjem. – Egy faluban születtem, én és a testvérem, és amikor gyerekek voltunk, lerohanták a falunk, a húgom meg eltűnt. Azt hittük a szüleimmel hogy rég meghalt. És tegnap reggel, mielőtt hozzátok mentem, találtam egy levelet. A családom címere volt felrajzolva rá, és egy üzenet, hogy él és keressem meg. És egy név. Nagyon rég hallottam ezt a nevet, talán ott élt a falunkban. Megkeressük.
Letérve egy csapásról egy öbölben kötöttünk ki, a nyílt óceán tárult elénk.
– Ez nem az az út, Reyes.. ez egy öböl. Azt mondtad ismered az utat. – mondtam neki, és megálltunk az erdő mentén.

-Értem… szóval nincs túl sok információnk, mi? -próbáltam viccelődni, de láttam Natsil arcán, hogy nem vevő a humoromra. Megköszörültem a torkomat:
-Öhm.. pedig a nyakamat tenném rá, hogy jó irányba indultunk el. -megvakartam a tarkómat. -Talán jobb lesz ha körbenézek. Maradj itt.
Hátráltam és nagy szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedtem. Éreztem magamon a halandóságot, sokkal nehezebben bírtak el a szárnyaim. Körbekémleltem a vidéket, de semmi ismerőset nem láttam… nagyon távol megjelent egy kevés füst és egy torony. A vasútállomás.

Elindulok a part felé lassan, miután Reyes felrepült. Egy ideig még néztem ahogy felemelkedik, aztán a vizet kezdtem bámulni. Furcsán csillogott, mintha arannyal lenne leterítve a homok, Közelebb ballagtam, hogy megnézzem, de Reyes kiabált, hogy megvan a vasútállomás, és hátrafordultam. Ekkor valami elkapta a nyakam és hátrarántott, beleestem a sekély vízbe. Próbáltam leszedni magamról azt az algás nyálkás csápot, ami elkapott, de a vízben nem tudtam tüzet idomítani. Megfogtam a csápot és felforrósítottam a kezem, mire eleresztett. Előrelendültem, levegőért kapva, aztán elkapta a lábam. Előrántottam a késem és elvágtam magam a nyálkától. Felnéztem; sellők. Vagy egy tucat.
– Reyes! – elkezdtem futni, hogy legalább a vízből kiérjek, de le voltam lassulva. – Reyes!

Körbekémleltem, hogy akad-e valami rövid ösvény a vasútállomásig amikor kiabálást hallottam. Natsil a vízben, körülötte pedig egyre több sellő… Ahh. Még jó, hogy mondtam, hogy maradjon a parton.
Odarepültem fölé, de a sellők nem kegyelmeztek: elkapták a lábam és a víz felé húztak. Kirántottam a szablyáimat és elvágtam a csápot, majd megragadtam Natsil karját és próbáltam elrepülni vele a sellők elől… Miután sikerült a levegőbe emelkednünk, a sellők még kapálóztak utánunk, de szerencsére megmenekültünk előlük. Natsilt elengedtem a part fölött, én pedig kicsit ingoványosan leszálltam.
-Jobb lesz ha eltűnünk innen. -kapkodtam a levegőt. -Arra! -mutattam az erdő mélyére, a vasútállomás felé.

Reyes felemelt a kezemnél fogva, ami rendkívül kényelmetlen volt, de legalább megmenekültem. Arccal előre buktam a homokba, oda, ahova már fű is vegyült. Felkeltem és leporoltam magam, köptem egy szerényet magam mellé, hogy megszabaduljak a számban lévő homoktól. – Szerintem is – válaszolom, és elindulok utána.
– Köszi Reyes – mondom kisvártatva, ahogy rálépünk az útra. – Szerinted éjszaka előtt elérjük az állomást?

-Semmiség. -feleltem, majd egy kicsit felgyorsítottam a lépteimet. -Muszáj lesz. Majd éjszakázunk az állomáson. Nem szívesen találkoznék azokkal a lényekkel akik este bolyonganak ebben az erdőben. Némelyik nem túl kedves az an… illetve ex-angyalokhoz. -erre kicsit elmosolyodtam. A főzet óta egyszer sem mondtam még ki, hogy ember lettem. Egyszerűen nem megy.
-És egyébként honnan ismered Nilelát? -próbáltam kevésbé féltékenykedve kérdezni, de senkit nem tudtam megtűrni a közelében, aki máshogy tekint rá… de most biztonságban tudhattam. Az otthonunkban. A gyermekünkkel a szíve alatt.

Nem szaporáztam meg a lépteim. – Az erdőkben élek kiskorom óta. Nincs olyan lény, amivel eddig még ne találkoztam volna. És én a helyedben most sem aggódnék. – Emberebbé válik, de sosem lesz egyszerű ember, és nem csak a szárnyai miatt. Körülveszi egy erő, amit csak ő nem lát, azt gondolja már nincs. Pedig de. Ott van az, Nilela is megmondta, ” a lelke halhatatlan”.
Reyes úgy tette fel ezt a kérdést, mintha attól tartana hogy én vagyok a gyermeke apja.
– Néhány találkoztam vele először, lelökött egy szikláról. Aztán elmenekültünk egy hajóval.. régi sztori. – Az arcáról az távoli fákra néztem. – Nagyon jó barátom. Az életem adnám érte.
Egy kis csend következett, de mielőtt Reyes mondhatott volna rá bármit is, én szólaltam meg. – Na és te? Honnan, mióta?

-Nem baj, azért jó lenne sötétedésig odaérni. -makacskodtam. Amikor Natsil elmesélte, honnan ismeri Nilelát, rögtön nevetnem kellett.
-Ez annyira rá vall. Tényleg lelökött egy szikláról? -egyre jobban nevettem. -Dehát olyan könnyű mint egy tollpihe. Hogy csinálta?
Amikor visszakérdezett, erősen elgondolkodtam.
-Hmm.. én egy kocsmában ismertem meg. -nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. -Kellett nekem egy növény, ami természetesen nála volt. Tudod, hogy megy ez.

– Nem tűnik olyan könnyűnek amikor ezerrel repeszt feléd és a szélén vagy – mosolyodtam el kicsit. – Ó tudom, tudom hogy megy ez.. – a vigyorom szélesebb lett, és amikor rám nézett az angyal, megint elnevette magát.
Nilelaról kezdtünk beszélni, amíg be nem sötétedett. Nem hallottam még férfit ilyen odaadóan beszélni egy nőről. Megható volt.
– Te olyan lányos apukának tűnsz – mondtam a tőlem egy méterre fevő angyalnak. Félig felkönyökölve nézte a tüzet, amit egy órája raktam, amíg ő körbejárta a környéket. Nem volna olyan jó, ha társaságunk lenne.
Én egy farönkön ültem, egy fadarabbot gyötörtem a késemmel. Néha faragok. Kikapcsol.

-Azt elhiszem. -nevettem tovább. Kellemesen elbeszélgettünk, majd letelepedtünk egy kis tűz mellé. Natsil egy rönkön ült, én pedig eldőltem és hol a tüzet, hol a csillagokat lestem.
-Tudod, régebben mindig fiút akartam, ahogy Brielle. -itt kicsit kérdően pillantott rám. -Az első feleségem… minden vágya volt egy gyermek, akit nem tudtam megadni neki. -kicsit elcsuklott a hangom, de megköszörültem. -Nilelát mindennél jobban szeretem, vele nem akarok hibázni. És mellette valahogy… inkább egy kislányt tudnék elképzelni, aki ugyanolyan gyönyörű mint ő. -elmosolyodtam és kissé elérzékenyültem. Éreztem, hogy egy picit lányos a téma, úgyhogy kissé férfiasabb hangon folytattam:
-Na és nálad mi a helyzet nőügyben?

Amikor Reyes az első feleségéről beszél egyáltalán nem lep meg a dolog. Csak egy valami. Hogy a feleségei nem halhatatlanok mint ő.
– Angyalok közül sosem válogattál?
Éreztem hogy a gyerek téma érzékenyen érinti és én megértem.
– Én.. sosem szerettem senkit annyira hogy megállapodjak. – Valójában sosem szeretett senkit. A nők nem keresték a társaságát, ő meg a nőkét. Sose bánta, a szerelemet nem tartotta fontosnak. Viszont látta milyen fontos másnak, és az igazi szerelmet mindigis tudta tisztelni.
Letette a fát és eltette a kést.

-Hát, hogy is fogalmazzak. -elmosolyodtam. -Az angyal nők, nem éppen… kedvesek. Túl nagy a hatalmuk és túl régóta élnek már. Nincs meg bennük a pillanat öröme.
Elgondolkodtam Natsil szavain, majd hátradőltem, megigazgattam a szárnyaimat magam alatt és a csillagokat kezdtem nézegetni.
-És a húgod? Ő milyen? -próbáltam tapintatosan feltenni a kérdést, nem tudhatom milyen emlékeket kavar fel benne.

Ezen okokat tudtam volna mondani én is ha valaki azt kérdezi, mit gondolok az angyalokról. Miért gondolkodott Reyes másképp?
– Ő… csodás volt. Mondhatnám hogy nagyon rég volt és nem emlékszem rá de nem igaz. Az az időszak a legélesebb az emlékeim közül. Okos kislány volt. Okos is maradt, ha tudott nekem üzenni.. – Amikor megkaptam a levelet, azt hittem megőrülök. Muszáj volt segítséget kérnem, sikerrel kell járnom és egyedül kevés vagyok. – Azt hiszem bajban van.. vagyis csak abban lehet ha nem tudott eljönni.. meg kell találnom. (Zárva)