Sziklatorony-öböl

- Nem rossz ötlet! - egyezem bele ajánlatába. - Ha hajt a harcivágy! Bár megjegyzem, hogy itt kevés az olyan élőlény, amely fogyasztásra alkalmas, így ajánlom neked, hogy jól válaszd meg a vacsorának szánt húst! - jegyzem meg neki. - Amúgy sok szerencsét a vadászathoz! - mondom neki, majd elindulok tüzifáért. Nincs nehéz dolgom egy tengerparton. A felhőkből ítélve, már napok óta nem látott a helység esőt, folyton nagy a hőség, ami csak éjjel esik le egy pár fokot. Tökéletes hely a jó tüzifának, ami száraz és sokáig hagyja égni a tüzet. Az exoterm folyamatok közül ez adja a legnagyobb hőt, így biztosítva számunkra meleget és ami még fontosabb élelmet! A parttól nem messze egy erdősebb rész húzódik, még a szemem sarkából felfedezem a lányt, aki magabiztosan indul vadászatára. Hihetetlen milyen magabiztos, és milyen rendkívüli harcos. Az erdősűrűjébe kutakodni kezdek a megfelelő ágak után. Az avarban leginkább csak fűcsomók és levelek pihennek, amik számomra teljesen feleslegesek, ám jobban betérve az erdő közepébe egyre több ágat vélek felfedezni. Még jó hogy magammal hoztam Orfeuszt. Egy nagy kötél segítségével jópár ágat, vagy inkább rönknek nevezhető tüzelőanyagot kötök a lóra és én is megfogok a kezeimbe pár darabot, így igyekszem vissza az önkényesen elfoglalt barlangunkhoz.

Felgyűrtem hosszú szoknyámat, s megkötöttem azon az oldalon, amelyiken nincs felvágva, így az most comb közepéig ért. Bízva a mágiámban ehető halakat és rákokat hívtam magamhoz, miközben a semmiből egy lándzsát képzek kristályból a kezembe, s találomra célzom meg őket. Nagy a lándzsa része, így felfért rá egy oroszlán homár, egy emeráld "apró" rák, és két éneklő hal.
Zsákmányommal büszkén lépek hozzá, s hátradobom büszkén a fehér hajamat.

- Ügyes! - dícsérem meg, hiszen úgy viselkedik, akár egy kislány az iskolába, ki a tanítónak akar bizonyítani. - A tűzre még egy kicsit várni kell! - szólok neki. - És ha kérhetlek, ne gyújtsd meg varázslattal a tüzet, mert nem egészséges! - figyelmeztetem a lányt, majd összedörzsölve két szárazabb ágat először csak pár parazsat csiholok. Ezek után közelebb hajolva lassan fújni kezdem azokat, így adva oxigént nekik. Egyre nagyobbak lesznek, próbálnak terjedni a fadarabokon, míg végül szépen bekebelezik áldozatukat és lángokká vállnak. - Kész is! Lassan ide is helyezhetjük az ételt és elkezdhetünk sütni.

Némán fogadok neki szót, s amikor eléggé ég már a tűz, s már nagyobb meleget is adnak a lángok oda rakom nyársra tűzött tengeri herkentyűket, s közben észre is veszem, hogy elkezdett sötétedni. A lemenő nap fénye még egy utolsót erőlködik, s szép alkonyi fénybe burkolodik a táj.
Lenyűgözve és imádattal nézek szét, majd behunyom a szemeimet, mikozben széttárom a karjaimat, majd lassan alrébb táncikálok a tűztől s a férfitól, majd elkezdek forogni behunyt szemekkel, s lassan táncra perdülők, nem hiába, nomád életet élek. Lassan a képzeletbeli zene kezd megelevenedni, s már azthiszem, hogy nem csak én hallom. A zene enyhén szólva egy gyorsabb keltai népzenéhez hasonlít, elkezdek énekelni is, dícsérve az isteneinket és szavalni a legendáinkat kelta nyelven.

Lehuppanva a földre, a tűz mellé, figyelni kezdem a lány lágy táncát. Olyan akár egy kecses hattyú, ki a vizen álmodozva halad célja felé. Ám ez a hattyú idővel egy sasmadár képébe öltözik, s vadul rója az ég peremét, hogy áldozatát kiszemelve lecsaphasson rá. A lány tánca és a gondolataim kellemes szórakozást biztosítottak. Lassan én is érezni kezdtem azt a vad ritmust, amit Caeryna is felvett. Akaratomon kívül kezdett a testem hajladozni, akár egy fűz, amit a szél sóhajával noszogat. A nyelv, amit a lány használt számomra idegen volt. Sok nyelvet ismertem meg a császár "jóvoltából", ám ez az egy valahogyan kimaradt. Csodállva pillantottam az érzéki, vad kántálásra. Közben a tűzre is rá-rápillantottam, hogy nehezen fogott étkünk ne vesszen kárba a szórakozott pillanatunk miatt. Lassan forgattam a nyársakat, s idővel a tengerigyümölcsök megbabonázták az orromat. Nem volt szívem félbeszakítani a lelkes lányt, így levettem a nyársakat és egy tisztább fakéregre helyeztem. Mikor véget ért a bemutató, magamhoz hívtam. - Kész a vacsora! Gyere és egyél! - nyújtottam felé az étellel telt fakérget.

Behunyt szemeimmel alig érzékeltem a vad ritmust, amit testem felvesz a dallamra, de amikor végzek vele, s nyelvem sem pergeti a kecses, vad kelta nyelvet, fel nyitom zafirjaimat, s oda sétálok Shijin elé.
Mintha csak a felesége lennék, szedek mindenből neki egy nagyobb fakéregre, s felé nyújtom, amint elveszi s elkezd enni, én csak utánna állok neki. Ezt nevelték belém, tekintve, hogy bár a sötét elf asszonyok is sokat érnek mind a családban, mind a csatatéren, de a férfiaknak meg kell adni a tiszteletet, s bár nekem több nem fér bele, de ez ösztönösen bennem van.
- Egész jó lett! - lassan rágom meg az omlós hús darabokat, s amint végeztünk, felállok, majd körbe nézek. A hold első sugara kezd megjelenni.

Az étek betelítette gyomromat, s úgy éreztem magam, akár egy liba, akit nem rég tömtek meg. Érzem ahogy a vércukrom megemelkedik, s enyhe fáradtság vonul a tudatomra. Ilyen ez, ha az ember alig eszik, majd hirtelen teletömi magát. A lányra pillantottam, akinek a gyönyörű hosszú haja szinte csillogott a Hold fényében, s olybá tűnt mintha táncra kelt volna mindenegyes hajszála.
- Lassan ideje lenne, lepihenni. Holnap is sűrű napunk lesz, ha minél hamarabb megakarod lelni! - álltam fel a porból, majd lesöpörtem ruhámat. Hű lovamhoz baktattam, s az oldaltáskából két pokrócot húztam elő. - Ennyivel lehetek a szolgálatodra! - nyújtottam a lány felé a pokrócot. - Este lehül a levegő és nincs időnk náthásak lenni.

Rámosolygok, majd a pokrócot leterítem a tűz mellé.
- Köszönöm, de ha nem bánod, én feltérképezem a sziklákat.
Dús hajamba túrok, majd lassan hátatfordítva neki nyújtózok kecsesen, akár egy kiscica. Elhunyt szemekkel sütkérezem a hol fényben, ami éles kontrasztba van sötét bőrömmel, ám hajam teljesen úgy ragyog, mintha maga az égitest testvére lenne.
Rápillantok élénk, fényes zafirjaimmal az ő tekintetét keresve. Barna haján gyönyörűen csillan fel a hold fénye, világos bőrét pedig méginkább sápítja.

Észrevettem szemeit, amik engem pásztáznak. Nem csodálom, hiszen nem is ismer engem, még is muszáj valamennyire bíznia bennem. Erős nőnek tűnik, ahhoz képest, hogy milyen kis fiatal. Tapasztalataim alapján azok az emberek, akik már ilyen fiatalon ennyire erősek és önállóak, azok mögött mindig van valami borasztó dolog, vajon vele mi történhetett?
- Tudod, amióta elindultunk sokszor átfutott az a kérdés a fejemen, hogy mire kelhet neked az az ékszer? Akkora varázserővel nem bír, hogy a tiédet felülmúlja, de még annyit se adna hozzá, hogy megérje ez a sok keresgélés. - néztem a lány szemeibe őszintén. - Kinek akarsz bizonyítani ezzel, hogy megszerzed? Olyan, mintha görcsösen megakarnád mutatni, hogy több vagy mint ami.

Elkomorulok, mosolyok eltűnik az arcomról, s kicsit jeges lesz a mimikám, meg a szemeim is. Az a kötelék amely köztünk van, nagyon törékeny, s kölcsönös bizalomon alapul, ami még nem elég erős az igazsághoz.
- Legyen elég annyi, hogy ne üsd bele az orromat mindenbe, ami nem a te dolgod. Hidd el, megvan a magam célja, de nem fogom sem veled, sem mással közölni.
Elfordulok, majd belesétálok a vízbe, s gondolom nélkül átuszom a közelebbi szikláig, izmaimat nem kímélve mászom felfele, de vizes ruhám most nehéz, s hajam is több kilónyi súlyban van.
Áldom az eget, hogy nem jutott az eszembe egy alap vízhatlanná tévő varázslat. Felmászom a sziklára, s megcsinálom közelebbről a hatalmas holdat.
- Ó te szent, Hekaté! - szájtátva nézem a gyönyörű tájat.

Min is csodálkozom? Eddig is tudtam jól, hogy a lány olyan makacs akár az öszvér. Nagyot sóhajtva megrázom a fejemet, majd végig nézem, ahogy a vízbe ereszkedve végig töri magának az utat a szikláig, majd azon, akár egy kecses macska felmászik. Bolondos lány, de felettébb érdekes teremtmény. Nagyot ásítva dőlök le a talajon elhelyezett takarómra, s onnan bámulom a csillagokat. Eszembe jutnak a régi csodás idők. Olyannak tűnnek, mintha csak kitalált, kósza gondolatok volnának, pedig cseppet sem. Mind az én emlékeim, amiket szétzúztak, s még békében elfeledni sem hagytak. A csillagok fénye, a part lágy szellője kellően ringatnak álomba.
Másnap a nappal kelek egyidőben. A sugarai szinte kapaszkodnak a vízbe, hogy előtudjon bújni, s betudja világítani az egész partot. Felkelve összehajtom takarómat, s észreveszem az alvó lányt. Talán nem kéne még felkeltenem, hiszen ki tudja mikor dőlt le az éjszaka... Erőt véve magamon, elindulok reggelit keresni.