Az idő erdeje

Sophie megint a térképet nyúzta, én pedig az eget kémleltem. Szokatlanul tiszta volt, sem egy felhő, sem egy madár... semmi. Furcsa.
-Őőő. Leginkább ennyit. -hazudtam. Nem tudom miért, de ez könnyebb volt a lelkemnek. Ha úgy alakul, inkább feladom magam... nem akarom Sophiet is bajba sodorni. -Akkor induljunk. Hátha az erdő rövidebb és előbb odaérünk mint ezek a ... tudod.
Felpattantam és nyújtottam a kezem. Sophie megragadta én pedig felhúztam a földről, leporoltuk magunkat és nagy hévvel nekiveselkedtünk az erdőnek. A talaj kissé sáros és csúszós volt, meglepően különbözött a kintitől. A levegő kissé párás és fülledt... az ég pedig. Sötét. Teljesen sötét, de csillagokat nem láttam rajta. Szinte hihetetlen, hogy ilyen hamar besötétedett, hiszen pár perccel ezelőtt még világos volt.
-Maradjunk egymás közelében, nagyon furcsának tűnik ez a hely. -suttogtam Sophienak. Nem tudom miért, nem mertem hangosan beszélni. Szikladarabokon közlekedtünk, hogy ne süllyedjünk el a sárban, amikor hirtelen ismerős illat csapta meg az orromat. Hűvös és mégis erős illat. Kissé citrusos. Apa illata... Akaratlanul is mentem az illat után, közben pásztáztam a területet, hátha meglátom. De érzem, hogy itt van. Itt kell lennie. Ismerem az illatát, millió közül is felismerném.
-Sophieee... -suttogtam a lánynak, aki pillanatokkal ezelőtt még mellettem állt, most mégsem láttam sehol. Erős köd telepedett az erdőre, átjárta az elmémet, homályos lepkék táncoltak körülöttem. Kirajzolódott belőle egy halvány férfi alak... és egy női. Arany ragyogás táncolt az arcukon, mintha egy emlékképből léptek volna elő. Egyre élesebbé váltak a figurák, akkor tűnt fel... Apa. De mellette nem Anya állt, hanem egy magas, szőke hajú nő, csilingelő nevetéssel. Apa szárnyai hófehérek voltak, a haja ébenfekete. Kevésbé megfáradt az arca és sokkal élénkebb, reményteljesebb volt a tekintete.

Amint beléptünk az erdőbe a sűrű, nehéz levegő közegbe, azonnal elsötétedett minden hirtelen, Brielle keze szerte foszlott.
Ekkor a sáros föld csempévé vált a lábaim alatt. Egy terem, tele bálozó felnőttekkel, a zene átjárta a gondolataim. És ott volt egy lány, egy fiatal, éppen hogy csak nővé érett, szemei zölden virítottak sötét bőrén. Egy fiúval táncolt, akinek pelyhedző álla volt és , szőke haja az arcába hullott. Nevettek, körbekeringőzték a termet.
Bekönnyeztem a felismeréstől. És attól hogy Sethet láthatom újra. Ez négy éve a téli bál volt: felsimertem a jégkék ruhám és fehér hajbavalóim.
Akkoriban hosszabb hajam volt, leért a hátam közepéig és mindig felfogva hordtam. Seth mindig jobban szerette ha ki van engedve. Sosem tette szóvá, de láttam rajta, mióta kicsik voltunk és a szemei nagyra nyíltak, és ugyanez volt, mikor felnőtt korunkban este adta vissza a könyvemet, mert tudta, hogy akkor rajta kap a szabadjára engedett tincseimmel.
De most hogy kerülünk ide? A mocsaras erdő közepére?
Seth és én akkor félrevonultunk.
- Sophie.. - mondta és a szemembe nézett. Csak nézett, azzal a kék szempárral, a tekintetünk egymáséba kapcsolódott. Ahogy ott álltam és néztük egymást. Valamiért Seth mindigis két lábbal állt a földön, inkább mint én. És ahogy akkor nézett. Tudom mire gondolt, mostmár.
A föld kimozdult a lábam alól. A következő helyszínt azonnal felismertem, az erkélyem volt. Az az este, amikor a csillagok fényesebben ragyogtak, az ég sokkal tisztább volt, mint bármikor, a levegő friss volt. A szívem meg összefacsarodott. Seth az erkélyemre mászott fel.
- Szeretnéd? -kérdezte ő, tekintete nem szakadt el az arcomról. Én nem néztem rá. Nem bírtam volna.
- Szeretném - mondtam, és annyira biztos voltam benne, hogy meg sem kérdeztem, ő mit érez. Gondolkodtam rajta de nem mertem megkérdezni.
Ekkor láttam utoljára.

Őszinte meglepettséggel néztem Apát a szőke hölggyel... egyszerűen nem tudom hova tenni ezt a látványt. Valaki szórakozik velem? Körbenéztem, de a ködön kívül semmit nem láttam. Közelebb léptem a két alakhoz, és megpróbáltam őket megérinteni, de szertefoszlottak a kezeim között. Eltűntek.
Pár pillanat múlva hangokat hallottam és kirajzolódott előttem újabb két figura: ezúttal a környezet is megváltozott. Hideg, fehér csempék, vegyszeres illat. Kórház. Apa az ágyon feküdt, de... szárnyak nélkül. A testét és az arcát vér borította, szinte alig lehetett ráismerni.
-Apa.. -suttogtam, miközben könnycseppek gördültek végig az arcomon. Akkor vettem csak észre, hogy  a korábban látott nő zokog az ágya szélén. Az arca kissé megöregedett, a hajában ősz szálak keveredtek a szőkével. Felpörgött az idő, a nő hipergyorsasággal járkált ki-be a szobában, Apa arcára újra visszatért az élet, de a szemeit nem nyitotta ki.
A kórház szoba lassan szertefoszlott és fűszálak nőttek a lábam mellett. Visszatért a köd, kirajzolódott belőle egy sírkő. Az én nevem volt rávésve, csak a dátum nem stimmelt... Évszázadokkal azelőtt történt mielőtt megszülettem volna. Apa a sírhoz sétált és egy hatalmas rózsacsokrot helyezett el mellé.
-Annyira sajnálom Brie. -remegett a hangja amikor beszélt. Már nem övezte ragyogás, a szárnyai kevésbé aranylottak. Nem értem ezt az egészet. Apának volt egy Brielle nevű szerelme korábban? Hogyhogy sosem beszélt róla?! És miért róla kaptam a nevemet... És miért hasonlítok ennyire rá? Talán ő az igazi anyám?!
Kételyekkel gyötrődve hátráltam ki a megelevenedett képből, nem akartam.. nem bírtam többet látni. Az arcomon könnycseppek csorogtak. Elkezdtem rohanni az erdőben, muszáj megtalálnom Sophiet. Szaladtam egyenesen előre, el a fájó rémképektől.

A következő kép hirtelen rohant meg, az erkély a búcsúnk éjszakájáról elszállt, és hirtelen úgy éreztem hibát követtem el, amikor megmondtam neki, hogy elszököm. A legnagyobb hiba az volt, hogy ő is ezt tette. Azt mondta nem akar megaláztatásban élni, amit megértek. Nem mi kértük, hogy adjanak minket össze.
 Ismeretlen táj volt, egy kis falu. A férfi, akit gyerek korom óta ismerek, a hegy lábánál ül, egy levelet szorongatva. Mögé állok és elkezdem olvasni. Olvasom, sorokat a másik után, és egy szavát sem hiszem el. A levél dátuma két évvel későbbi. A számhoz emelem a kezem, ráesnek a könnyeim. Nem lehet, nem lehet nem lehet.. 
 Seth rázkódik, és rájövök, hogy sír. Letérdelek mellé, az arcát a kezembe akarom fogni, hogy tudja, itt vagyok, hogy nincs semmi bajom. Hogy a levél hamis, miszerint meghaltam.
 - Seth, nézz rám, itt vagyok, itt vagyok. Ne sírj, itt vagyok, semmi baj... - elhallgatok, mert abba hagyja a sírást, és maga elé mered. Egy percig abban reménykedem, hogy meghallott, és kezdek örülni.. amikor üres tekintettel felkel, és megindul a hegy tetejének. - Seth, várj.. hová mész? - Követem az egyik legmagasabb pontig, kiáll a szirt szélére, és lenéz maga elé; az éles sziklás hegyoldalra, ami egy sebesen buzgó folyóba torkollik. 
 - Ne! Ne tedd - kiabálom, de nem hall, tehetetlen vagyok, és elfordulok, amikor leugrik. 
 Sírva kezdek el futni a horror kép elől, és magamban mondogatom: nem, nem nem lehet igazi.  
 Ekkor rájövök, hogy elnyelődnek a szavaim, és besötétedett. Nem vagyok vizes, mert egy fa alatt állok, az eső zuhog és a nap visszavonulni indul már. És megint ott van Seth, kiviharzik egy ház kapuján. Utána megyek és megfogom a karját; illetve nem én, hanem egy másik én, talán idősebb, vállig érő hajam az arcomhoz tapad. Kilépek az esőre, hogy közelebb férkőzzek és halljam, miről beszélünk. 
 - Nem tudtam mit tegyek! Oké? Gyerek voltam és hozzá akartak adni a legjobb barátomhoz. - mondom.
 - Tizennyolc voltál. Az nem gyerek. - legyint idegesen Seth.
 - Dehogynem, hiszen te még mindig az vagy, és legalább öt éve volt! Felejtsük el, kérlek. Gyere ide - Megfogom a kezét, és közel húzom magamhoz. Ahogy ott ölelkezünk az esőben, annyira idegen az egész helyzet. De ez a ház.. honnan van és hogy kerültünk ide, mikor kezdtünk el újra beszélni?
 Öt éve, azt mondtam. Majdnem egy síkkal az előbbi "rémálommal". De hogy lehetnek ezek egy időben, ha meghaltam? Miért kapná meg levélben, egy teljesen másik helyen, ha láthatóan közel állunk egymáshoz újra. Talán a kettő két különböző út, ahogyan alakulhat az élet. Egyszer együtt, egyszer túl távol.
 A látomás szertefoszlik, és én ott állok, könnyes szemekkel az erdő közepén. Tisztást látok, és elindulok felé: inkább futok, hogy minél előbb elkerüljek innen. Amikor kiérek, ragyog a nap. Úgy érzem magam, mintha egy napot töltöttem volna ezen a borzalmas helyen. Miért láttam ezeket? A múltat meg a jövőt? Mit akar ez jelenteni?
 Elég messze mentem a kis tisztáson ahhoz, hogy ne törjön ki a nyakam, ha az égimeszelő fákat néztem. Leültem a fűben és kiabálni kezdtem.
 - Brielle!

Szaladtam, kerülgetve a fákat, amíg azt nem éreztem, hogy kiszakad a tüdőm a helyéről. Elbotlottam egy kiálló kődarabban, arccal a sűrű fűnek. Feltérdeltem és leporoltam magam, de amikor a blúzomra meredtem, majdnem elájultam... sötét vér borította. Nem csak a blúzomat, hanem a kezeimet is. Egy pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy honnan vérzek...
Aztán pár méterre tőlem megjelent két férfi alak. Apa a fűben feküdt, vér borította, szinte a felismerhetetlenségig... felette pedig egy angyal állt. Sólyomszerű szárnyai cafatokban lógtak, a szemei vérben forogtak. Gúnyos mosollyal nézett le Apára.
Közelebb léptem, hogy megrázzam, felkeltsem, de meg sem mozdult, nem hallott meg. A könnyeim eláztatták a füvet alatta, amikor az angyal közelebb hajolt hozzá és szinte egy mozdulattal kitépte a mellkasából a szívét.
Nem kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha elvesztettem volna egy darabom. Homályosan láttam a patakzó könnyektől, a kezem pedig ökölbe szorult a dühtől. A mellkasomat fojtogatta a látvány... ez nem igaz, ez biztosan nem igaz. Csak egy álom, egy rémkép.
Legszívesebben üvöltöttem volna, talán meg is tettem, nem tudom... elvesztettem a hatalmat a testem felett, beterített mindent a vér és a könnyek. Körülöttem megmozdultak a fák, az indák életre keltek. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha repülnék, de azt hiszem inkább csak a lelkem volt. Láttam magam kívülről, ahogyan irányítom az indákat, és elrugaszkodok a földtől. Ez is csak egy újabb rémkép lehet... én nem tudok repülni.
Hosszú csend következett az elmémben, csak a végtelen feketeség és üresség. A fejem zúgott a fájdalomtól és amikor kinyitottam a szemem, megláttam Sophie arcát. Eltakarta előlem a napot és azt hiszem, a nevemet mondogatta. Gyorsan felültem és szemügyre vettem a kezeimet: tiszták. A blúzomról is eltűnt a vér... az apám vére.

Amíg Brielle-t szólítgattam, észre sem vettem, hogy a gondolataim elkalandoztak. Felnézek, vissza az erdő irányába, és látom amint Brielle tőlem kevesebb mint ötven méterre kuporog a fűben, kezét az arcába temetve. Futni kezdek felé, és amint odaérek, nem tudom, mi tévő legyek.
- Brielle - szólítottam meg és letelepedtem elé. - Mit láttál? - feltételezem, hogy ő is rémes eseményeket képzelt. És ekkor úgy összeszorul a gyomrom, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná. - Mennünk kell. Most! Láttam egy átjárót a térképen, csak nem tudom, hogy.. - körülnéztem, és megláttam messze az átjárót: az erdőn át a fák között. Nagyon nyeltem. - Brielle, azt hiszem át kell mennünk az erdőn.. De most együtt maradunk.  - Szorosan megfogtam a kezét, és magammal húztam. Az erdő mentén futottunk, én Brielle előtt egy kicsivel, engem pörgetett az adrenalin, Brielle azt hiszem túl szomorú volt. Tarts ki, Brie.
Amikor láttam magunk előtt az átjárót, ahogy szembe fordultunk az erdő sötétségével, nagy levegőt vettem és bent tartottam. Magamhoz húztam Briellet, és elkezdtünk futni.
- Gyere Brielle, mindjárt ott vagyunk. Már csak pár méter. - Imádkoztam, hogy elérjük a folyó felett húzódó kaput.
(Zárva)

Mióta visszatértem, egyre több emlékem szakad fel. Lassan már azt sem tudom, hogy miért is jöttem vissza. Folyton Brielle jut az eszembe és az a gyilkos tekintete, amit rám szegezett. Furcsa ezt mondani és tudom, hogy nem egészséges, de vissza akarok térni a múltba, ahol még mosolyogva nézett rám, megbízott bennem. Hülyeség, ez már a múlt, nem is értem magam miért őrlődöm ezen. Sétáltam ezekkel a gondolatokkal az idők erdejében. Briet is magammal hoztam volna, de állatorvoshoz kellett mennie, így volt egy egész napom teljesen egyedül. Ahogy bolyongtam az erdőben egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. - Brielle? - ráztam meg a fejem. Nem lehet, biztosan képzelődök. Hiába is próbáltam hitegetni magamat, hogy nem valós, amit hallok, nem bírtam megállni, hogy ne menjek a hangforrása felé. Alig tettem pár lépést meg, amikor megláttam őt. Elmosolyodva, már léptem volna közelebb hozzá, amikor megpillantottam egy fiút mellette. Ismerős volt nekem a srác, de valahogy nem foglalkoztatott annyira. Csendben hallgattam, hogy miről is beszélgetnek. Tudom, csúnya dolog a hallgatózás, de hasznos!

Az erdő keleti részét erős köd lepte, Nash pedig mosolyogva húzott a kezemnél fogva egyre mélyebbre, a sűrű fák közé. Bár megígértem magamnak, hogy többet nem térek vissza ide, látván mit tett Sophieval ez a hely... neki mégis beadtam a derekam. Azt mondta nagyon fontos.
Amikor már a cipőm a felismerhetetlenségig süllyedt a sárban, minden porcikámat megfeszítve fogtam vissza magam, hogy egy víz sugárral le ne tisztítsam. Nash nem tudta ki, vagyis, hogy mi vagyok. Anyát már ismeri, Apával sajnos még nem tudott találkozni...
Hirtelen, mintha valamit hallott volna, megmerevedett és vadul hallgatózott.
-Valami baj van? -suttogtam és közelebb léptem hozzá.
-Nem.. csak úgy éreztem, mintha valaki figyelne. -sóhajtott. Az arcáról eltűnt a mosoly, a kezemet továbbra is szorongatta, de inkább birtoklóan, mint szerelmesen, majd tovább húzott magával az erdő mélyére.

Megtorpantam, amikor úgy tűnt, hogy a srác észrevett. Már ezernyi kifogást találtam ki, hogy kimagyarázzam magam, hogy mit is keresek itt és miért kukkolom őket, de szerencsémre Brielle elterelte a figyelmét. Megakartam fordulni és ott akartam hagyni őket, hiszen még sincs ehhez semmi jogom, hogy itt figyeljem és óvjam Briellet, mintha még mindig a testőre lennék. Nincs már rám szüksége! Mondogattam magamban, de valami gyanús volt, a fiú erőszakosnak tűnt és ha ez nem lett volna elég, az erdő sűrűje felé irányította Briellet. Valami nem stimmel, tudom jól! Húztam el a számat és vacillálni kezdtem, hogy most utánuk menjek, vagy sem, de végül amellett döntöttem, hogy csak egy kis ideig, de követem őket. Egyre mélyebbre kerültünk az erdőbe, ahol már szinte alig szűrődött be egy kis fény a lombok között. A fiú még mindig nem akarta elengedni Brielle kezét és a lány arcára kiült, hogy kellemetlenül érzi magát. Cselekednem kell! Vagy nem? Fenébe is már! Szorítottam ökölbe a kezem és úgy figyeltem őket tovább.

Egy hatalmas tölgy mellett végre lelassított és engedett a kezem szorításán. A torkomban dobogott a szívem, kezdtem feszélyezve érezni magamat.
-Megjöttünk. -elmosolyodott és a számra lehelt egy puszit. Válaszként csak sóhajtottam egy nagyot és a szemeit fürkésztem. Valami régit kerestem, valami ismerőset.
A táskájába merült és vad kutakodásba kezdett, engem pedig elkezdett érdekelni a dolog. Közben körbepillantottam és felmértem a területet: szárazföld mindenütt, a sarat is kemény, poros föld váltotta fel. A növények látványa azért megnyugtatott.
Nash egy bársony, fekete dobozt vett elő, téglalap alakút. Vigyorogva a kezembe nyomta, én pedig lassan kinyitottam. Egy fekete bársony choker díszelgett benne, hatalmas, gyémánt medállal. Gyönyörű volt.
-Óh.. ez... nem is tudom mit mondjak. Már.. már azt hittem, tudod... nagyon furán viselkedtél mostanában. -sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
Nash némán kivette a nyakláncot és közelebb lépett.
-Szabad?
Bólintottam.
A hajamat a tarkómhoz szorítottam, amíg nem hallottam az apró kapocs kattanását.

Feszülten és egyre cselekvés vágyóbban követtem őket, míg egy tölgy mellett nem pihentek meg. Lélegzetem egyre szaporábbá vált, s szívem is gyorsabb tempót diktált. A tekintetem egyre szigorúbbá vállt, pláne a csók után. A fiú egy kis sötétebb dobozt vett elő. Most megkéri Brielle kezét? Húztam el a számat és már nagyon, nagyon vékony hajszállak tartottak vissza attól, hogy ne öljem a srácot. Nem lehet... Vissza kell fognom magam! Próbáltam győzködni magam és inkább megfordultam. Mit is keresek én itt? Ráztam meg a fejem és indulni készültem.

Széles vigyorra húzódott a szám és megtapogattam a medált. Egészen hideg volt.
-Köszönöm. -néztem Nash szemébe, Ő pedig nem a szokásos tekintettel pillantott vissza rám. Rideg volt és számító. A tekintete lecsúszott egészen a nyakláncig, majd hátborzongató mosolyra húzódott a szája. Úgy éreztem azonnal le kell vennem.
A kapocs nem nyílt, hiába rángattam. Pillanatok alatt zihálva vettem a levegőt, amitől a nyaklánc mintha még szorosabban fogott volna. Egy fának támasztottam a hátam és Nashre pillantottam.
-Neked mi a fene bajod van?! Mi ez az izé?!
-Bőven elég annyit tudnod.. -válaszolta baljós hanggal. -...hogy Te innen élve nem fogsz kijutni.
Gyorsan felemelte a kezeit, körülöttünk pedig egy hatalmas, átlátszó pajzs emelkedett és összezáródott az égen.

Elindultam. Az első lépést tettem meg, s mikor már a másodiknál jártam, meghallottam Brielle hangját. - Brielle! - kiálltottam fel és egyből megfordulva szaladtam feléjük, amikor valami megállított. Mintha egy fal lett volna előttem. - Mi a fene? - kezdtem el ütögetni a láthatatlan burkot. - Ha egy ujjal is hozzá érsz, megöllek! - kiáltok a srácra, miközben megpróbálom minden erőmet összeszedni, hogy bejussak és megmentsem drága Briellemet. - Brielle! - üvöltöttem kétségbe esetten, s már démpni alakomat vettem fel. Nem hagyhatom, hogy baja essen!

-Mi? -kérdeztem ösztönösen vissza. -Csak viccelsz! Mondd, hogy csak viccelsz...
Nem tudtam eldönteni, hogy a torkom a sírás visszatartásától vagy a nyaklánc szorításától fájt jobban. Minden józan eszemre szükségem van most, hogy túléljem... talán meg tudom győzni Nash-t... talán valaha érzett irántam valamit.
-Nem fogod tudni megmenteni! -kiabálta hátra, mintha szólna valakihez. A könny elhomályosította a tekintetemet, ezért nem láttam kihez beszél.
-Naash.. kérleek.. beszéljük meg. -alig tudtam beszélni a torkom szorításától.
-Brielle. Ne alázd meg magad. -gúnyos volt a hangnem, az arcát már alig láttam. Utolsó mentsvárként a növényidomításhoz fordultam, de az indák nem akartak mozdulni.

- Brielle! - kiáltottam torkom szakadtából és az egész testem remegésbe kezdett az idegességtől. Gyerünk Niku, szedd össze magad! Ha már itt hagytad őt évekre és hagytad, hogy egy ilyen pszichopata találja meg, muszáj megmentened! Próbáltam motiválni magamat, ahogy csak tudtam. A hatalmas energiámból egy kardot állítottam össze és azzal próbáltam behatolni. - Az istenit neki! Brielle tarts ki! - kiabálom neki és tovább erősködöm.

Talán azért mert halálközeli állapotba kerültem, vagy másért, nem tudom, de mintha Niku hangját hallanám. Próbáltam rá koncentrálni, hátha megérzi, hogy bajba kerültem... bár azt hiszem, azok az idők elmúltak.
Nem volt túl sok időm a gondolkodásra, hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a fejembe. A szemem ismét bekönnyezett, térdre rogytam. Amikor a fejemhez kaptam, vettem csak észre, hogy vérzek...
-Mi... a fene van... veled? -kérdeztem kissé hisztérikusan, miközben próbáltam elállítani a vérzést. Nem sikerült.
Nash nem válaszolt, helyette elővett egy hatalmas kést. A penge élének villanására lepergett a szemem előtt az egész életem. Nem hiszem el, hogy így fogok meghalni.
-Legalább azt mondd meg, hogy miért! -kiabálni akartam, de csak suttogás jött ki a számon. Hátha tudom húzni egy kicsit az időt.
-Jason miatt. -felelte kurtán. -Azt hitted, hogy senki nem fogja megbosszulni? Miután végeztem Veled, megvárom amíg Apád felébred a kómából. Látni akarom az arcát, miután közöltem vele, hogy az egyetlen kislányát hagytam elvérezni az erdő közepén.
A szívem hatalmasat dobbant a szavaira, egyszerűen nem hiszem el, hogy újra itt tartok. A kezeimet ökölbe szorítva próbáltam a vizet segítségül hívni, de semmi nem történt. Miért nem működnek a képességeim?!
Nash hirtelen megfordult és elindult a pajzsa egyik irányába... úgy tűnik megzavarta valami. Vagy valaki. Az időt kihasználva megpróbáltam lábraállni, de eléggé elgyengített, a tarkómon lüktető fájdalom.

Egyre nagyobbakat vágtam a védőburokba és egyre erősebben. Sikerülni fog! Bíztattam magam, míg végül, mintha megrepedt volna. Egyre gyorsabban kezdtem a karddal bánni, míg egy kis rést sikerült csinálnom, pont akkorát, amin átférek. Neki lendülve ugrottam be Briellekhez. - Brielle! - kiálltottam fel, amikor megláttam a fölfön heverő lányt, aki csupa vér volt. - Megöllek! - vicsorogni kezdtem, s kardomat újra kér kézzel markoltam meg. Úgy látszik meghallotta a fiú jöttömet, s üdvözlésként közeledni kezdett hozzám. - Mit akarsz tőle? - kérdeztem ingerülten. - Ha kiakarsz kezdeni valakivel, hát itt vagyok én! Nekem mutasd meg milyen erő lapul a tarsojodban!

-Niku? -hiába homályosították el a szememet a könnyek, az Ő sziluettjét bárhol megismerném. Meghallotta a hívásomat?!
Nash magabiztos vigyorral nézett a vele szemben álló férfire, és a kezében lévő kés, hirtelen hosszú karddá növekedett.
-Te meg ki a fene vagy? Talán a pasija? -a karddal egyenesen Nikunak rontott, de Ő könnyen kivédte a támadást. A pengék egymásnak csiszolódtak, mintha a fülem mellett hallottam volna. Megpróbáltam kihasználni a pillanatot és valami vágóeszköz után kutakodtam, amivel leapplikálhatom magamról ezt a rémes nyakláncot... de mégis mi a fenét... ahj, Brie, gondolkoooozz...
Ahogy egy pillanatra Nash a földre került, a pajzs megszűnt körülöttünk. Éreztem, hogy az ujjaim újra bizseregnek, a víz csobogásának hangja öntötte el az elmémet. Nagyon távol éreztem csak a vizet magamtól.
Egyre jobban szorította a torkomat ez az izé.. segítségkérően Nikura pillantottam.