Szerelmesek kilátója

Direkt előbb érkeztem, hogy láthassam ahogy a nap eltűnik a távolban a messzi hegyek mögött, véraláfutás színeit az égen hagyva. Brielle lassú léptekkel haladt gyorsan a padig ahol ültem, majd leült mellém.
- Szia - mondtam, és tétovázás nélkül szegeztem neki a kérdést. - Reyes hogy van?
Mindketten a tájat néztük, balra a messzeségben sűrű fénypontok villogtak, a belvárosi gyors élet zajlott, a másik irányban még teljes volt a nyugalom a vidék fele. Sokat nézem manapság a napfelkeltét. Éreztem magamban a történtek súlyát, álmatlan éjszakák követték azt a véres napot, amikor kioltottunk egy életet. Nem arról volt szó hogy sajnáltam: megérdemelte mert bántani akart ártatlan embereket, habár bizonyos hogy Brielle apja sem volt áldozat az ügy előzményeit illetően, de ezt nem érdemelte, és mi több, a lánya végképp nem. - És te hogy vagy? - kérdeztem, miután elmesélte, hogy vannak most a szülei. Aztán ránéztem és kiböktem végre a kérésére, hogy miért hívtam ide.
- Segítened kell megtalálni valakit a múltamból.

Már messziről kiszúrtam Sophiet, aki gondterhes arccal ült egy padon. Gyors léptekkel odasiettem és kissé lihegve lehuppantam mellé. Nem tétovázott, rögtön a lényegre tért.
-Apa... a kórházban van, mesterségesen altatják. -kicsit elcsuklott a hangom, de próbáltam nem sírva fakadni. -Nem tudni, hogy túléli-e. Anya minden nap bent alszik nála. Kísérteties, mi? Egykor Brielle is ugyanezt tette. -utaltam a névrokonomra. Azóta sokkal tisztább lett a sztori, de még mindig milliónyi kérdés van, amit csak Apa válaszolhat meg. -Én megvagyok. Egyre jobban.
Sophie komor arccal felém fordult.
-Segítened kell megtalálni valakit a múltamból.
Kíváncsi voltam a részletekre, és ahogyan Sophie mesélni kezdte a dolgot, a szám egyre szélesebb mosolyra húzódott.
-Ez érdekes lesz. -bólintottam. Még pár percig némán ücsörögtünk a padon, amíg a nap teljesen eltűnt a messzi épületek mögött, sötétségbe borítva ezzel a várost.
(Zárva)