Városi kórház

Mire a kórházba értünk a kendő, amit a sebére szorítottam, de már nem emlékszem, hol szereztem, teljesen átázott. Miután beléptünk a bejáraton, Reyes átvette Gerardot, aki hősiesen kitartott addig. Amikor letettem magam a váróban egy székre, és Gerardot azonnal elvitték, Reyes elmondta az adatait: húszas éve elején járhat, vagy annál is fiatalabb, a neve Gerard. Mindössze ennyit tudunk, és hogy talán mi vagyunk az egyetlen hozzátartozói. Rey hamarosan lehuppant mellém és egy pohár vizet nyomott a kezembe.
– Köszönöm – Felhajtottam az egészet, annyira jól esett, de amikor az angyal felajánlotta, hogy hoz még, nemet intettem.
Még mindig kótyagos volt a fejem, megpróbáltam nagy levegőket venni és kitisztítani a fejem. Reyes-re néztem, kimerültnek tűnt.
– Jól vagy? Minden oké? – kérdeztem. – Nem sérültél meg, ugye?

Gerard már nagyon ramaty állapotban volt, amikor a kórházba értünk. Kicsi megnyugvással töltött el, hogy most már szakemberek kezei közt van. Gyorsan ledaráltuk az adatait, illetve azokat amiket eddig megtudtunk róla és türelmesen vártunk. Natsil arcára kiült az aggodalom. A kezébe nyomtam egy pohár vizet.
-A sebem kissé felszakadt, de jól vagyok. -lassan leültem Natsil mellé egy műanyag, kórházi székre. A csendet csak a defibrillátorok és ápolónők hangja törte meg. -Most… mihez kezdünk? Mármint oké, halott az egyetlen nyom, aki a húgodhoz vezethetett volna.
Egy pillanatra elgondolkodtam és eszembe jutott a fecni, amit Natsil a zsebébe csúsztatott. -Mi állt a lapon? Tudod, amit a tag zsebéből halásztál ki? -elmosolyodtam. Talán még sincs minden veszve.

Egészen idáig eszembe se jutott a cetli. És jobban tetszett, mint az a szar tény, hogy az egyetlen nyom elveszett, ami a testvéremhez vezetne. Kivettem a lapot a zsebemből, kihajtogattam. A lap túl nagy volt, az információ meg kicsi. Két szám egy per jellel elválasztva.
– 22/5. Fogalmam sincs ez mi lehet. De ha az a tag meghalt, és ez nála volt.. Lehet hogy a ninja nem csak minket akart megölni, hanem kellett neki valami.. – kifújtam a levegőt. – Na jó, asszem tűnjünk el innen. Legalább Gerard legyen biztonságban.
Rey egyetértett, és kiosontunk az épületből, miután leadtuk Gerard telefonszámát, hogy hívjanak minket ha kiengednék. Nálunk van a telefonja.
Elindultunk a fal mellett a sötét utcákon.
– Ennünk kéne – mondtam, és a házakat figyeltem. – Szerinted a térképen van étterem vagy ilyesmi? Mondjuk messzebb innen? Nem kéne elvezetni senkit se Gerardhoz. ( Zárva)

Összeszorult gyomorral léptem a kórterembe. A gépek halk morajlása és Apa szíverrésének pittyegése duruzsolt a fülembe. A fehér falakból dőlt a reménytelenség és keveredett az erős fertőtlenítő szagával.
Közelebb léptem, lassan leülve a székre az ágy mellett. Megfogtam Apa kezét. Meleg volt.. pont mint azelőtt. Ledörzsöltem a szememből kicsorduló könnycseppet és alaposan szemügyre vettem az arcát: apró ráncok a homlokán és a szeme körül, a sebek begyógyult hege is nyomott hagyott rajta. Mindig reménykedtem benne, hogy megszólal... hogy kinyitja a szemét, felismer, a nyakamba borul.

A kórházhoz értem. Nyugodt léptekkel haladtam a recepció felé. - Elnézést, egy barátomat keresem! - zavartam meg az épp olvasó hölgyet. Unott arccal nézett fel rám. - Neve? - kérdezte.
- Niku Otoko! - válaszoltam neki izgatottan és nem értettem, hogy minek neki az én nevem. Az előtte lévő papírokat kezdte el forgatni, egyre idegesebben, majd rám nézett. - Sajnálom, de Niku Otoko nevű betegünk nincsen! - ekkor esett le, hogy mekkora egy idióta is vagyok.
- Ja, hát az az én nevem, azt hittem, hogy az enyémre kíváncsi! - emeltem a kezemet a tarkómhoz. Istenem, de leégettem most magam. - Akihez jöttem az Reyes! - a nő újra átnézte a papírokat és végre most már választ is adott a kérdésemre. Még egy utolsó segítséget kértem tőle, hogy elmondja körülbelül hol találom Reyes szobáját. Ezek után sűrű léptekkel haladtam a szoba felé és mikor benyitottam, egy nem várt találkozásba ütköztem. - Brielle? - fagytam le a lány láttán. Alig ismertem meg. Már nem az az aranyos lány állt előttem, hanem egy érett nő.

Apa kezét szorongattam, amikor mögöttem kinyílt az ajtó. Ügyet sem vetettem rá, néha egy-egy nővér be szokott kukkantani, hogy minden rendben van-e. Mivel Apát nemrég meg akarta ölni egy vérszomjas angyal, a külön kérésünk volt, hogy őrizzék a szobáját...
Vártam egy kicsit, de az ajtó nem csukódott be, egy éles tekintet pedig a tarkómba fúródott. Kissé ledermedtem és gyorsan megfordultam: jöjjön, aminek jönnie kell. De erre én sem számítottam. Niku állt az ajtóban, látszólag annyira lefagyva mint én.
-Brielle? -kikerekedtek a szemei. Annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot. Annyiszor! Hogy mit mondanék neki, hogy... legszívesebben megütném és a nyakába borulnék. A torkomban dobogott a szívem, újra annak a 15 éves kislánynak éreztem magam aki a híd alatt zokogott, amikor Niku elhagyta.
-Mi a fenét keresel itt? -bukott ki belőlem. Nem tudtam kedves lenni, nem is akartam. Remegtek a kezeim, ezért összekulcsoltam őket a hátam mögött.

Éreztem a feszültséget a szobában. - Csak apádat jöttem megnézni. - nyeltem egy nagyot. - Jól megnőttél! - mosolyodtam el. - Gyönyörű nő lett belőled! - néztem végig rajta. - Hogy vagy? - próbáltam nyugodt maradni, de nagyon jól tudtam, hogy mindjárt megöl a szemeivel. Felsóhajtottam. - Haragszol rám?

Dobogott a fülemben a vér, nem is igazán hallottam, hogy mit mondott. Csak a szájáról tudtam leolvasni.
Végigmért és azt hiszem elpirultam. Keserédes érzés kavargott bennem, örülök, hogy gyönyörűnek talál, de... nem is. Nem tudom, nem tudom, nem tudom.
Hogy hogy vagyok?? Képes megkérdezni, miután lelépett öt évre. Öt ki***szott évre! És még azt hiszi, hogy jópofizni fogok vele.
-Hogy haragszom-e? -kicsit felemeltem a hangom, de próbáltam nyugodt maradni. Legszívesebben lelépnék innen a fenébe.
Már épp nyitottam a számat, hogy ráborítsak minden érzelmet ami összegyűlt bennem, amikor nyílt az ajtó. Nash volt az.
Láttam az arcán, hogy látja mi zajlik bennem.
-Visszajöjjek később? -kérdezte majd erősen Nikura meredt és végigmérte.
-Nem... épp menni készültem. -sóhajtottam.

Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Azt hittem, hogy minden olyan lesz, mint régen. Hogy majd azt mondja, hogy " nem tudnék rád haragudni és úgy örülök, hogy látlak", aztán megölel, de nem. Nem ez történt. A beszélgetésünket egy számomra idegen fiú szakította félbe. - Brielle! - fogtam meg a lány karját. - Kérlek... Rég nem beszéltünk már. És.. - nehéz volt ezt kimondani. - Beszélni szeretnék veled az elmúlt pár évről. - néztem a lány szemeibe. Nem is tudom miért, de nem akartam, hogy azzal a sráccal menjen. Azt akartam, hogy velem maradjon, hogy meséljen, hogy lássam őt újra nevetni.

Meglepetésemre Niku elkapta a karomat és a szemembe nézett. A gyomromban pillangók kezdtek keringőzni, az arcom pedig elkezdett égni. Nash kiélezett tekintetét is éreztem magamon, Niku kétségbeesésével keveredve.
-Ne haragudj, de szerintem nincs miről beszélnünk. -mondtam határozottan és nagyon koncentráltam, hogy ne remegjen meg a hangom. -Apa állapotáról érdeklődhetsz a nővéreknél és az orvosánál.
Nash kézenfogott és kisétáltunk az épületből. Hazaküldtem, elég nagy trauma ért ma, egyedül kell lennem egy kicsit...
Egyből a híd felé vettem az irányt, azon gondolkodva, hogy vajon, hogy lehet az, hogy Apám miatt visszajön, de én egyszerűen nem érdekeltem.

Nem igazán örültem, hogy otthagyot, ráadásul ezzel a sráccal ment el. Közelebb léptem Reyeshez. - Látom még mindig nem vagy jobban! - sóhajtottam fel. - Gyönyörű lett a lányod! - mosolyodtam el. - De ez a srác... Ugye nem a pasija? Annyira nem való mellé... Gyengének tűnik! - sóhajtottam fel. 
Körülbelül egy óra múlva hagytam el a kórházat és a régi híd felé igyekeztem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Aztán megláttam őt. - Brielle! - kiálltottam oda neki.

Ki kellett szellőztetnem a fejem. Muszáj.
Összegömbölyödve ültem a híd alatt és potyogtak a könnyeim. Jobb lenne ha belesétálnék a vízbe és soha többet nem jönnék ki...
-Brielle! -összerándultam. Már a hangjából tudtam, hogy megint Ő az. Öt évre eltűnik, most meg öt percre nem képes békén hagyni. Mi a francot gondolt?! Hogy hazajön és a nyakába ugrok és megbocsájtom amit velem tett? Hogy minden olyan lesz mint régen? A fenéket!
Felpattantam és alaposan megtöröltem az arcom mielőtt odaért volna. Láttam a bizonytalanságot a szemében. Amikor utoljára találkoztunk, még egy hiszékeny kislány voltam, aki bármit megtett volna Niku figyelméért. De már nem vagyok kislány...
A folyó vadul háborgott mellettünk, tükrözte az aktuális lelkiállapotomat.

Oda siettem a lányhoz, akin láttam hogy nincs jól. - Minden rendben? - kérdeztem aggodalmasan. - Mi a baj? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz! - fürkésztem a szemeit, amik egyszerre sugaltak szomorúságot és gyűlöletet. - Sajnálom. - sóhajtottam fel. - Haragszol még rám igaz? - mosolyodtam el keserédesen. - Tudom, hogy hibát követtem el azzal, hogy szónélkül hagytalak el. - emmeltem a kezem a tarkómhoz. Nem tudom, hogy mit kéne még mondanom neki. - Én nem hittem, hogy emiatt ennyire fogsz haragudni... - sóhajtottam fel.

-Ezt most komolyan mondod?! Jól hallom a szavakat amiket mondasz?! -kiabáltam. A szavak csak úgy bugyogtak elő belőlem, legszívesebben belefojtanám a folyóba. Hogy a francba gondolhatja ezt komolyan?!
A harag áramlott bennem, dübörgött és másodpercek választottak el attól, hogy a nyakába zúdítsam az egészet. Gondolkodás nélkül ökölbe szorítottam a kezem, a vízszint pedig egyre csak emelkedett. A szél süvített, alig láttam a hajamtól.
-Nem gondoltad volna, hogy haragudni fogok?! Mégis mi a fenét gondoltál?!

Éreztem, ahogy Brielle egyre dühösebb lesz. - Azt hittem elfelejtesz! Hogy ez lesz neked a legjobb! Megakartalak védeni téged magamtól. - szorítottam ökölbe a kezemet. - Gyűlöltem ezt megtenni! Szerettem veled lenni, szerettem, ha tudom, hogy biztonságba vagy! Hidd el, hogy nem jó kedvemből csináltam ezt, ha lehetett volna el se mozdultam volna mellőled. Sőt ezt az 5 hosszú évet is nehezen bírtam. Szinte nem telt el úgy nap, hogy ne jutottál volna az eszembe. Még egyszer vissza is jöttem, hogy megkeresselek, hogy beszéljek veled, de te nem voltál otthon! - mondtam a szinte megszokott nyugodságommal.

Niku szavai egyáltalán nem hatottak meg, valahogy nem tudom komolyan venni. Aki szereti a másikat, nem tud szó nélkül lelépni... ha tudná miken mentem keresztül amíg nem volt itt. Ha tudná...
Össze-vissza cikáztak a fejemben a gondolatok, nem tudtam ésszerű lenni.
-Persze, nyilván az én hibám! -ragadtam ki az utolsó mondatból hallottakat. -Nem érdekel a magyarázkodásod! Megtetted és kész.
A víz kissé lejjebb ereszkedett, de továbbra is hullámzott. Ebben a pillanatban nagyon utáltam Nikut. Még ránézni sem bírtam... túlságosan haragudtam rá.

- Én nem azt mondom, hogy a te hibád! - néztem a szemeibe. - Én csak azt kérem, hogy hallgass végig, hogy tudd, hogy nem csak neked fájt! Nem csak neked volt szenvedés ez a pár év! Én csak neked akartam jót! Azt akartam, hogy ne szeress! - csúszott ki a számon. - Vagy is, hogy ne szerelemből szeress, mert én nem tudtam volna akkor megad azt, amitől te boldog lehettél volna. - fogtam meg a fejem. - Áh, ez így értelmetlen. Megbántam és kész! - mondtam feszülten. - Ha a mostani fejjemmel kéne eldöntenem, hogy mit tegyek, akkor nem mentem volna el!

-Szerelemből?! -kiabáltam rá szinte hisztérikusan. Tudtam, hogy tudta, hogy szerettem... Anya elmondta. De ez most mégis hatalmas pofonként ért. És azt akartam, hogy érezze ezt a pofont.
Gondolkodás nélkül a levegőbe emeltem a kezem és erős vízcsóvákat irányítottam felé. Miután az egyik eltalálta, küldtem a következőt. Addig soroztam velük, amíg el nem esett.
Remegtek a kezeim a dühtől, a könnycsatornáim megduzzadtak, szinte alig láttam ki a fejemből. A mellkasomat szorította ez a hihetetlen fájdalom... nem maradhatok itt tovább.
Amíg Niku a földön pihegett, beleugrottam a hideg folyóba és egyenesen hazafelé irányítottam magam a vízben. Soha többet nem akarom látni, soha, soha, soha...

Nem számítottam  a következő tetteire. Már el is felejtettem, hogy tudja irányítani a vizet, de igazából nem érdekelt. nem érdekelt, hogy a víz, ami felém csapódott, szinte eltelítette a tüdőmet. Nem ellenkezdtem. Vállaltam, hogy ez a bűntetésem azért, mert megbántottam Briellet. Lassan elsötétült minden, majd csak pár perc után tértem újra magamhoz. - Még mindig élek? - fogtam meg a fejemet és nagy nehezen felálltam és haza ballagtam.
(Zárva)

Először nem értette Irina miért van itt. De eszébe jutott, hogy valószínűleg őt is idehozták ugyanazzal az okkal amiért a férfit. Eliard az asztalra fektette az alkarját, és előredőlt, hogy enyhítse a hátában a fájdalmat.
- Megremegett a föld a reggelink közepén. - Itt arra gondolt, Irina elpirult-e ezen - Ezután egyenesen a már felborult és égő vonathoz futottam..
- Ismerős vagy a környéken? -szakította félbe Zewia. - Vagy utaztál már azzal a vonattal? -
- Többnyire lovagaolok és nem, nem igazán vagyok arra ismerős.
- Akkor honnan tudtad hol van?
- Mentem a hangok után. Sikítoztak az emberek, nem lehetett eltévezteni.
-Értem. És azt a vonatot te borítottad fel?
- Nem, csak ezt az egyet. - Azt nem akarta mondani hogy segítség nélkül talán az se ment volna, de nem akart valótlant mondani. Ha nem lettek volna fájdalmai, tudta, hogy képes lett volna rá. És abban is biztos volt, hogy más nem.
- Értem. Folytasd.
- Ezután felszálltam a vonat elejébe és ott verekedtem egy rosszfiúval.
- Hogy nézett ki? - vonta össze sűrű szemöldökét a rendőrnő.
- Fekete ruhában volt. Kapucni meg sál, vagy valami olyasmi. Aztán feltűnt Irina, aki kinyitotta az ajtókat hogy le tudjanak szállni az utasok.
- És kiugrottak egy mozgó vonatból?
- Nem ment még olyan gyorsan. És jobb, mint felrobbanni. - Eszébe jutott a pillanat, amikor Irina ugyanezt mondta neki. - Aztán mi is kiugrottunk, megbeszéltük hogy Irina értesíti a belvárost, én meg megállítom a vonatot. Hogyan hatástalanították a bombát?
- Sehogysem. Nem tudtuk mikorra van időzítve ezért nem tettük. Nem kockáztathatom még több emberem halálát.
- Hogy-hogy mégtöbb? - szólalt meg Irina.
- Ez nem a ti dogotok. Menjetek haza. - felelte, majd felállt és távozott.
- Arcátlan nő. Meg sem engedtem hogy tegezzen.
- Nekem megengedi? - mosolygott rá, mire Irina kicsit feloldódottabban szusszantott.
Eliard vett egy fájdalmas sóhajt.
- El kell mennem a kórházba. - mondta. - Menjen haza, és vigyázzon magára. Valami rendőr hazavisz majd.
- Nem kell vigyázni rám!
- Irina, nem mászkálhat egyedül. Ezek után főleg nem. Akkor hazakísérem én.
- Vagy elviszlek a kórházba. - makacskodott.
- Nekem az is megfelel.
A kórház nem volt messze. Megvizsgálták Eliardot és összevarrták a sebeit. Amikor Irina bemehetett hozzá, Eliard kócos hajjal feküdt a fehér ágyneműn.
- Jobban vagy? - kérdezte Irina, és feltűnően nem nézett Eliard fedetlen felsőtestére.
- Kicsit - nyögte, és helyezkedett egy kicsit. A fájdalomcsillapítót nem fogadta el. Nem olyan neveltetét kapott, hogy higyjen az ilyesmiben. - De semmi komoly. Megzúzódott a hátam, a bordáim elrepedtek - közölte komoly hangon. Irina arcán komoly aggódás tükröződött.
- Ne félj, még ma hazaengednek. Haza kellene menned. És szívesen látnálak holnap. Vacsorára.
- Rendben - mondta, de kicsit bizonytalannak tűnt.
- Nélküled nem lehetnék itt. - Meg akarta fogni a kezét, de a nő visszahúzódón maradt a feje mellett.
- Holnap találkozunk. Viszlát!
(Zárva!)