Archea szentélye

Az erdőt már elégszer végig jártam, és minden rejtekemmel előbb utóbb lebuktam. Szóval kiterjesztettem az idézőjeles területemet. Nem régen felfedeztem egy ódon szentélyt, melyet réges-régen elhagyott az ember. Annyit sikerült már kiderítenem róla, hogy Archea Istennőnek ajánlották, aki egy védelmező istenség. Mára viszont elfelejtődött a kultusza. Azt mondják, hogy maga az istennő sok társával együtt elhunyt az évek folyamán...
Kíváncsian szemlélődve sétálok végig a szobor mögötti galérián. Innen fentről jól rálátni a fákra, és arra jön-e valaki. Talán lesz egy kis nyugalmam a falkától kicsit. Néha rettentő fárasztóak. Beszédre figyelek fel, így a szobor felé fordulok, majd kihasználva a takarását kilesek mögüle. Egyetlen alakot látok, aki úgy társalog a kőhőlggyel, mintha régi barátok lennének. Érdekes, embernek tűnik kívülről ám a szaga nem stimmel.

Közelebb lépdelek a szoborhoz, amikor egy leskelődőt pillantok meg a szemem sarkából. - Félsz? - kérdezem meg még mindig a szoborra tekintve. - Hozzád beszéltem, aki a szobor mögött vagy! - fordultam a lány felé és elindultam arra, s közben a lápból egy kis vizet nyertem ki az erőm segítségével. A vizet szépen megformáztam, mintha egy virág lenne, majd megfagyasztottam. A lánytól nem messze volt az oltár, amit még régen csináltak és használtak az emberek, hogy áldozatokat vigyenek Archeának. - Várj! - néztem a lányra, majd az oltár felé fordultam és arra helyeztem az én, hamar semmivé tűnő virágomat. - Szóval! - fordultam vissza. - Mit keresel itt? - néztem semleges arccal rá.

Lapulva figyelem, ahogy megmoccan a szobor felé. Első kérdésére nem reagálok, egészen addig, amíg tudtomra nem hozza tisztában van a jelenlétemmel. Amikor felém indul nem mozdulok, figyelem amit csinál. Elkönyvelem, hogy biztosan nem ember, nem volt nehéz felfogni. Nincs olyan szaga, na meg felettébb könnyedén kezeli a vizet. Mintha hozzá tartozna. Szusszanok egyet miközben kilépek a takarásból. Felesleges tovább bujkálni:

- Nem, nem mondanám, hogy félek. Csupán nem számítottam társaságra. Egy kis nyugalmat. Leginkább. - nézek fel rá egy enyhe mosoly kíséretében.

Válaszát, egy mosollyal kísértem végig. - Csak sikerült válaszolnod nekem végre!- sóhajtottam fel.- Utálom, ha megváratnak! Nem vagyok ehhez hozzászokva. - köhintettem egyet. - Nyugalmat? - néztem érdeklődve rá. - Miféle nyugalmat keresel? Csak nem valakik elől menekülsz? azok az emberek keresnek általában nyugalmat! - vigyorodtam el. - De, ha jól érzem, te nem egy átlagos ember vagy igaz? És, ahogy látom, te is tudod, hogy én sem vagyok ember.

A megváratós kijelentésére megemelem az egyik szemöldököm. Elég türelmetlennek tűnik tőle. Kérdésére nemet intek fejemmel:
- Dehogy, csupán hosszútávon kimerít a sok fecsegés. Otthon pedig van belőle bőven.
- Nem volt nehéz... - pillantok vidáman a jégvirág hűlt helyére - Arra viszont nem sikerült rájönnöm milyen fajhoz tartozol. Esetleg elárulod?

- Hát igen... Nem nehéz észrevenni, hogy nem vagyok ember. - köszörültem meg a torkomat. - Viszont az már kellemetlenebb, hogy nem igazán veszed észre, hogy mi is vagyok valójában, de ezért nem hibáztathatlak. Hiszen nem minden ebnek jó az orra! - vigyorodtam el, amikor is furcsa rezgéseket kezdtem érezni. Talán rám találtak? Sóhajtottam fel és ekkor meg láttam egy csapat vízi farkast. Megfogtam a lány karját és a szobor mögé húztam, hiszen ha nem tettem volna, könnyen lebuktatott volna. - Maradj csendben! - néztem szigorúan rá, majd amennyi vizet kitudtam préselni, a szobor mögötti virágokból, abból megformáztam saját magam és útjára eresztettem a másolatot, hogy elterelje a farkasok figyelmét. Míg ezt megtette a klón, addig én megfogtam a lányt és elindultam vele az egyik barlang felé.

Meg sem lepődöm, amikor csak úgy átsiklik a kérdésem felett. Tipikus. Az viszont felettébb sért, hogy lekutyázott. Igaz, tőlünk származnak, ettől függetlenül elég degradáló maga a kifejezés. Mielőtt nehezményezhetném, a szobor mögé húz, ajka elé emelve egyik újját csendre int. Kilesve a takarásból látom néhány farkashoz hasonló lény emelkedik ki a sekély vízből. Kékes árnyalatú bunda, üres tekintet, penge élesen villanó agyarak. Szinte azonnal szimatolni kezdenek, csak pár pillanat kell. hogy szagot fogjanak. Míg én őket figyelem a szemem sarkából egy alakot látok, aki elszalad az ellenkező irányba. Odakapom a fejem, majd értetlenül nézek vissza a mellettem állóra. Másolat. Amint elinalt a kis társaság elkezd húzni magával az egyik barlangba. Beérve kihúzom kezem az övéből:
- Úgy fest kettőnk közül valakinek több oka van rejtőzni- Jegyzem meg gyanakvón. Valami azt súgja ne bízzak benne. Futólag körbe pillantok. Nedves falak, enyhe pára, moha szag és egy helyes kis tó a közepén. Csak úgy kíváncsiságból a partra sétálok. Lenézve az fogad, amire számítottam. Mélység. Azzal a lendülettel fordulok is sarkon. Ha arra gondol kedves sötét hajú barátom, hogy kiúszok innen csalódást kell okozzak.

Mikor biztonságban éreztem magam, elengedtem a lányt. Fenébe is már... Most mit tegyek ezzel? Néztem a lányra. - Ebből is látszik, hogy értékesebb lehetek nálad! - vigyorodtam el a megjegyzésén. Körbe tekintettem és megláttam egy kis tavacskát. - Megmenekültem! - mondtam lelkesen és közben a lányra pillantottam, akin látszott, hogy semmi kedve a vízen keresztül elillanni. - Félsz a víztől? Hirtelen kiskutyából cicuska lett? - vigyorodtam újfent. - Ha nem jössz, hát nem jössz a te dolgod ez, bár én a helyedben nem maradnék, hiszen pár perc és a vízi testvéreid megtalálnak minket és ahogy megérzik rajta a szagomat szétszednek. - jegyeztem meg. - De ez a te dolgod, nekem ehhez semmi közöm. - mondtam, majd elkezdtem a vízhez közeledni. - Szóval? Akkor maradsz, vagy jössz? - tettem fel még egyszer a kérdést fene tudja, hogy miért, de talán féltem, hogy ha itt marad, akkor elkotyogja magát és leleplez engem. Más nem érdekelt... Nem érdekelt az élete, hiszen ő csak egy farkas, míg én egy isten vagyok... Mit érdekeljenek a halandók élete engem?

- Csúnyán keresztbe pakolhattál valakinek, ha holtan többet érsz. - vigyorodom el - Bár, amilyen tenyérbemászó vagy nem csoda. - a további sértegetésére nem reagálok. Eszem ágában sincs egy ilyen alakkal leállni vitázni. Csak felhúzna idegileg. Helyette felé intek - Inkább választom a futást. Sok szerencsét, Hullajelőlt! - fordulok megintcsak sarkon és szélsebesen eliramodom a kijárat felé. Már így is rengeteg időt vesztettem. Végig rohanok a sekély vízen, hogy elfedjem a szagomat. Aztán végig az erdő mentén a külváros felé. Közben néha hátrapillantva figyelem követ-e valami. Beérve a falak közé egy ismerősbe szaladok bele, szószerint. Jót nevetve állít meg, ám mikot meglátja mennyire kifulladtam idefelé hamar lehervad a mosolya. Mikor elmesélem mit láttam jól kinevet. "Ilyen lények nem léteznek. Felejjtsd el, és ne is említsd másnak." Válaszolja. Pazar, nem hisz nekem...

- Akkor menj! - rántotta meg a vállamat és elindultam a tóba. A testem szinte eggyé vállt a vízzel. Próbáltam minél gyorsabban szárazföldre jutni, hiszen, ha sokáig maradok a vízben, akkor is megtalálnak. Ahogy a partra értem, megszárítottam magamat. A közelben valami falu lehetett, vagy is emberi hangokat hallottam nem messze magamtól. Ahogy közelebb értem, megvilágosodta. Ez még a külváros, nem valami falu. Próbáltam az emberek között elvegyülni, már amennyire tudtam. Egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Ott a farkas lány. Vigyorodtam el. Akkor csak túlélte és nem kapták el. Épp mellettük haladtam el, amikor meghallottam miről beszélnek. Ez az idióta nőszemély tényleg elfecsegi, hogy mi történt? Sóhajtottam fel és mivel nem tudtam, hogy kiben bízhatok és hogy ki is az az alak akinek ezt elmondta, ezért utánuk lopóztam. Mikor a megfelelő pillanat jött el, a nő melletti személyt leütöttem, majd a nőt átkarolva, egy kis sikátorszerűségbe vittem, ahol elengedtem. - Megőrültél? - kérdeztem idegesen. - Mit fecsegsz feleslegesen? És, ha ez az ember egy besúgó. Engem nem fognak megölni, de téged igen... - mondtam idegesen.