Halál erdeje

Ahogy haladtunk, egyre több fa állt az utunkba. Ahogy sűrűsödött a növényzet, pont úgy változott meg a légkör is, ami egyre nyomasztobbá vált. A lányra tekintettem, aki hol lemaradt, hol pedig előre tolakodott. - Szerintem próbáljunk minél közelebb maradni egymáshoz! - szóltam rá. Közelebb léptem hozzá és közben kapkodtam a fejem, minden egyes apró rezzenés, vagy hang után.

A halál erdejébe lépve sejtelmes köd borította be Suijint és Jessamyt. Szinte tapintható a sok megkeseredett lélek, aki kiutat nem találva, itt bolyong az erdőben. Néha megrezzentik a bokrokat, a fákat, kísértet képében ijesztgetik az arra járókat.
Miközben sétálnak, két ösvény rajzolódik ki előttük: az egyik zöld füves, halvány virágszirmokkal borított, a másik pedig sötétebb, szinte kiégett a fű rajta. Választaniuk kell, hogy melyik irányba mennek: tovább mennek az Elvarázsolt erdőbe, vagy maradnak a Halál erdejében.

A helyszín gyorsan egy rémmesévé változott, hol lelassítottam, mert úgy hittem, látok valakit, hol belehúztam, mert tényleg láttam. Suijin megjegyzésében most nem véltem semmi hátsó szándékot, úgyhogy közel húzódtam, hogy a karunk összeérjen, amikor finoman megmozdítjuk. Nem azért, mert féltem, nem féltem akkor sem, mikor szembenéztem egy puskacsővel, nem, nem amiatt. Miatta, mert aggódott értem. Hallottam a hangján és láttam a tekintetében, ahogy rám nézett.
Az út itt kettévált, és Suijin szó nélkül a napos útra tért, én meg követtem, mégcsak meg se kérdezem, miért erre jöttünk. Itt melegebb volt, a köd feloszlott, és tíz perc után madarakat is hallottam. Ekkor vettem észre, hogy a kezünk még mindig így van, egymáshoz közel, ezért eltávolodtam kicsit. Nem tudom, mi volt abban az erdőbem, de esküszöm, minden bokor a torkom kívánta felvágni. Vagy a hely ösztönzött csak erre. Nem tudom, és soha többet nem akarom.