Belvárosi Főutca

Ahogy az út kanyargóssá vált, egyre erdősebbé is. Azt hittem eltévedtünk ezért egyszer megálltunk hogy körülnézzünk.
– Szerintem itt ne maradjuk éjszakára. Ez az erdő nagyon furcsa. Majd a városban megszállunk. – ajánlottam és Reyes nem ellenkezett. Visszaültünk a motorra és tovább hajtottunk.
Körülbelül háromnegyed óra volt, és megláttuk a hatalmas építményeket, hallottunk a visszafogott nyüzsgést a távolban, ahogy a kerék kitaposott útra majd kövekre ért.
A motor nem sokkal utána leállt.
– Csodálkozom hogy idáig bírta az üzemanyag. Nos – elővettem a térképet. – Van egy kis panzió.. arra – mutattam egy kis mellékútra ami a főútról ágazott le.

Az erdőnél kicsit elbizonytalanodtunk, de az erőfeszítéseink meghozták jutalmukat: elértük a várost. A motorunk kisvártatva megadta magát, úgyhogy búcsút kellett mondanom a szépségnek.
-Ugye csak viccelsz? -néztem rá kétkedően. -Nappal ez a város a kofák gyűjtőhelye. Éjjel viszont… -próbáltam drámaian előadni. -…ha információt akarunk szerezni, akkor azok a zűrös fazonok kellenek nekünk, akik ilyenkor járják az utcákat.
Kivettem a táskámból egy hatalmas ballonkabátot és a hátamra feszítettem a szárnyaimat, majd óvatosan belebújtam. Régebben is vigyáztam ki látja meg, de most… a fekete piacon több ezerért kelnek el ilyen szárnyak. Természetesen a gazdájuk nélkül.

Úgy látszott, hogy Natsil nagyon eltökélt, úgyhogy ráhagytam a dolgot: csak csendben lépkedtem utána, igyekezve nem tartani a szemkontaktust senkivel. Bár még így is túl büszke voltam, hogy lehorgasztott fejjel sétáljak végig az utcán.
-Ahogy gondolod. De én vagyok az idősebb, ezt ne felejtsd el. Jól jöhet a tapasztalatom. -mondtam lemondóan Natsilnak, majd helyet foglaltam az ágyon. Háromig számoltam, aztán elindultam utána.
Mielőtt elindultam Nilela egy huncut félmosollyal felém fordult: “Vigyázz rá, forrófejű.” Akkor még nem értettem mire gondolt. De azt kérte vigyázzak rá. Mivel Nilelával nem vagyunk házasok, így nem tudnak összekötni bennünket… különben sem vagyok annyira hülye, hogy két feleségemet is cserben hagyjam. Megvannak az embereim arra az esetre, ha Nilelát menekíteni kell, vagy ha… nélkülem kell felnevelnie a gyermekünket.

Tulajdonképpen jól jön ha Reyes támogat hátulról. Tudtam hogy utánam fog jönni, bár nem láttam és hallottam semmit pedig nagyon figyeltem. Ha nem jön sincs semmi baj, azt nem akartam hogy hallja a beszélgetést. Nem tudja mire vagyok képes hogy visszakapjam a húgom, mert majdnem mindent odaadnék érte. És ha húzós az ár, akkor is megadom. Ha a hurok szorul vele, ám legyen.
Leültem a sötét bárban, odakintről a lemenő nap és az utca lámpák fénye világította az asztalt ahol ültem. A kapucni mindig a szememben volt, de most különös képpen.
Elég korán, tíz perce ülhettem ott és odajött egy alak.
– Hozzád tartozik a lány? -kérdezte, megállt s szemben lévő szék mellett, de nem ült le.
– Lány? – kérdeztem, igyekeztem fürkészni az idegen, zömök férfi arcát. A kezembe vettem az asztal alatt a késem.
– Rosszul bántál vele. De többet nem hazudsz te senkinek. -mondta, mintha a pap prédikálna. De ez is csak víz, és bor van a szájában.
És ez nem az én emberem.
– Ez valami szar vicc? – kérdtem tőle halkan, és egy gyors mozdulattal levágtam az ingéről egy gombot, viszont kicsit túlcsúszott a penge és egy kis horzsolás vöröslött immár kilátszó mellkasán.
A férfi berosált; elnézést kért párszor és kiigyekezett a bárból.
Az előttem lévő falon ketyegett az óra. Kétszer fordult körbe, mire néhány fiatal beültek a pulthoz. Két lány és három fiú. Az egyik gyerek, egy szőke, szélesvállú elindult felém. Leült elém, és ahogy szürkés szemeivel rámnézett, mintha öregedett volna húsz évet egy pillantásban.
– Örülök hogy megkapta a levelemet. Nem tudtam biztosra hogy egyáltalán eljut magához.
Ő az. Gerard.
– Te küldted. – inkább mondtam, de a gyerek kérdésnek értette.
– Én voltam. Azt se tudtam hogy egyáltalán emlékszik e rám. Gyerek voltam.
– Ahogy én is. De emlékszem. – feleltem, és bárgyú mosoly helyett kinéztem az ablakon. – Hol van? – kérdeztem, mintha odakint lenne az utcán.
– Nem tudom – felelte.
Rámeredtem.
– Én nem. Dee ismerek olyat aki tudja. Ő adta a levelet nekem, akinek egy őr adta, akiknél van egy ember, aki ismeri azt az őrt, aki a húgodat ismeri.
– És hol van aki adta neked a levelet? Vagy az őr? Miért nem hozzájuk viszel?
– Nem biztonságos. Ha meglátnak, azonnal elfognak. Aki a város belsejébe lép, és idomár, annak annyi.
Semmit nem értek.. miért fogják el az idomárkat?!
– Elviszik őket?
– Nem – feleli, közben laposan körülnéz -, elvileg a város azért épült ilyen magasra, mintha egy nagy dombon lenne, mert alatta van egy börtön. A földet hajlítókat viszik el, meg aki lázadást szít. – mondja Gerard.
– Tehát? – kérdem.

Teljes csendben követtem Natsil lépteit. Hála az égnek, hogy a 600 év alatt elsajátított lopakodást nem veheti el holmi főzet -ezen jót kuncogtam magamban. Egyenesen egy bárba sétált, majd leült. Kint maradtam és a falnak támaszkodva a szemembe húztam a kapucnit. Utálom ezt a megalázó leskelődést. Egy férfi sétált el mellettem, gyanúsan méregetve és erős alkoholszag kíséretében… nem tudom mi történhetett bent, de perceken belül sietve távozott.
Szinte már elálmosodtam odakint, néha bepillangatva az ablakon, de Natsil még mindig ugyanott ült. Szinte mozdulatlanul? Biztos, hogy ő az és nem egy szobor?!
A kukucskálást néhány fiatal szakította félbe, úgyhogy újra elfoglaltam a pozíciómat a fal mögött és vártam.

– Tehát.. – mondja kisvártatva Gerard. – Adok ruhát.
– Van ruhám.
– De olyan is ami nem a tűzidomárságodról ordibál? Teljesen be kell olvadnod. – Időközben tegezni kezdett, végre. Annyival nem vagyok idősebb. – Hol szálltál meg?
– Itt egy kis panzióban. Te helybéli vagy? – A kérdés pontosabban “Helybéli lettél” lett volna, de az túl furán hangzott volna.
– Igen, a húgoddal jöttem be. Idáig üldöztek minket és hetekig bolyongtunk az erdőben, míg itt jutottunk ki. Évekig egy kocsmárosnak dolgoztunk, aztán csődbe ment, és gondoltuk jó ötlet lenne ha a belvárosba mennénk. A főtéren kapták el. Engem kis híján agyon vertek. – Nem nézett a szemembe. – Azóta keresem.
Volt valami a hangjában, ami arra késztetett gondolni, hogy ha a testvérem kijut, nem velem lesz utána.
– Hozz ruhákat a panzióba. Kettő negyvenes szoba.
Rám nézett és elmosolyodott.
– Király. Egy óra múlva megyek, addig felhívom aki a levelet nekem adta, hogy hozzon össze az őrrel. Ő elmondd majd mindent amire szükségünk lesz.
Kezet fogtam vele bár nem szoktam, és szó nélkül otthagytam. Ahogy kiléptem a bárból és elfordultam a sarkon, megéreztem egy szellőt, mintha egy árny suhanna mögém.
– Jól ment. – mondtam Reyesnek.

Amikor Natsil kezet fogott a szőke férfival, ismét hátat fordítottam és közelebb léptem az ajtóhoz. Megvártam amíg kilép a bárból és mögé suhantam, de váratlanul megszólított. Hm, talán alábecsültem a fiút.
-Az arcodról mégsem ezt olvastam le. -válaszoltam dacosan mint egy gyerek, akit cukorkalopáson kaptak. -Remélem nekem is szereznek ruhát, ugyanis veled megyek. -mondtam ellentmondást nem tűrően. Nem azért jöttem el, hogy egy szobában ücsörögjek és sóvárogjak a születendő gyermekem és a feleségem után, akiket most nem is láthatok. Szorosan Natsil mellett lépkedtem, nehogy újra szem elől tévesszem, majd beleszippantottam a hideg éjszakai levegőbe.

Fogalmam sincs hogy honnan tudta a ruhás dolgot az angyal. Annyira kíváncsivá tett, hogy meg kell kérdeznem.
– Szóval mindent hallottál – mondtam. – Akkor legalább nem kell elmesélnem.
Én egyenesen a szobámba mentem és Reyes követett.
– Nem kéne még látnia, nem mondtam hogy van velem valaki. Azt akartam hogy előbb benne legyen. Nem igazán bízik senkiben. – Eszébe jutott a bizonytalan félelem amit fiú arcán látott. Amit neki kellett kiállnia ilyen fiatalon az borzalmas. Gondoskodnia kellett a húgomról amikor még csak gyerek volt. Hamar megtanulta az élet könyörtelen igazságait, a tiszta fejjel épeszű gondolkodás lételem lett, mikor még olvasni sem tudott. A húgom tudott, gondolom átadta a tudását. Elképezem kislányos arcát, amint magyarázza a betűket, elmondatja a fiúval az Abc-t.
Összeszorult a szívem és a torkom.
Vajon az én Molly-m is megkeserítette ez a világ? Bárcsak a fejébe láthatnék. Hol van most, mire gondolol, mik a vágyai az életben, ha vannak még és nem adta fel ezt az egészet.
Milyen erős lehet. Mindig is az volt. Amikor kicsik voltunk, rohangáltunk az erdőben. Gyakran csináltuk, és egyszer elesett, beverte a fejét és a lábát, az orrából és a térdéből folyt a vér. Nem sírt, még akkor sem, mikor az édesanyánk ertőtlenítőt kent rá, amit magam is tapasztaltam, tud csípni. Másnap megint futkorásztunk.
A húgom nem is tudja, hogy meghalt az anyánk. Nem is szívesen mondanám el neki, imádta a szüleinket és biztosan arról ámodozott hogy egyszer megkeressük őt és újra együtt egy család lehetünk.
Sose lenne szívem ezt a vágyát szétrombolni, helyette legyen új családja. Ehhez előbb ki kell szabadítani. Valahonnan.

-Na jó. -adtam meg magam, miközben próbáltam lépést tartani Natsillal. -Csak az utolsó pár szót hallottam, úgyhogy meséld el mi történt a bárban.
Amikor a szobájához értünk, láttam, hogy a gondolatai nagyon elkalandoznak… talán mégis jobb lenne ha most kicsit egyedül hagynám. Megveregettem a vállát és átsuhantam a folyosón az enyémhez. Végre levehettem ezt a hatalmas köpenyt, kinyújtóztattam a szárnyaimat és az ablakhoz sétáltam. Közben elkezdett csöpögni az eső, halkan kopogott az ablakon.

Meglepődtem, amikor Rey szó nélkül távozott. Viszont jól jött, mert mikor Gerard megérkezett, azzal kezdtem;
– Nem mondtam neked, de van velem valaki. Egy angyal.
– Akkor jó, erősítés is lesz, mégpedig nem is akármilyen – mondta becsukva az ajtót és letette a kis táskát. – Az angyalok is csatának ilyen kis ügyekben? Nem is tudtam.. Ez szuper! – A szeme csillogott. – Hol van most?
– Ő nem angyal. Ember. – A csillogás itt megszűnt, és nem kérdezett semmit. – Ember lett a szerelméért. Ezzel talán tudsz azonosulni. Egy másik szobában, akarod, hogy áthívjam?
Bólogatott.
– Reyes. Valaki meg akar ismerni. – mondtam az ajtójának, ő pedig átjött velem Gerardhoz.
Bemutatkoztak egymásnak és kezet fogtak. Aztán Gerard elmagyarázta újra az egészet.
– Már felhívtam azt aki a levelet adta nekem, de nem tudott beszélni. Kicsit feszült volt úgyhogy elmegyek hozzá, utána visszajövök vele.

A gondolataim elkalandoztak a kopogó eső látványán, amikor meghallottam Natsil hangját:
– Reyes. Valaki meg akar ismerni. -egy ajtó választott el minket, mégis olyan tisztán hallottam, mintha a fejemben szólt volna. Szerencsére az emberi léttel nem minden angyali képességem veszett a porba.
Komótosan átballagtam, de azért előtte magamra terítettem a köpenyem. Soha nem lehet tudni. Bemutatkozott egy Gerard nevű fickó, és mivel úgy láttam, hogy Natsil megbízik benne, így nem akadékoskodtam.
-Nem lenne jobb, ha veled tartanánk? -érdeklődtem. -Tudod, csak a biztonság kedvéért.

Meglepődtem Reyes ajánlatán, kihallottam belőle az asszony ragasztotta aggodalmat. De láttam Gerard arcán hogy őszintén örül, úgyhogy csak fogtam a ruhákat és átöltöztem. A cipő csak egy kicsit kellett volna hogy kisebb legyen és már nem jó rám. A nadrág szűkebb volt mint amit megszoktam, szerencsére még nem kényelmeten. A póló is hasonló méretezés, de azzal kevesebb bajom volt. Volt hozzá egy ing is, az utolsó gombot nem gomboltam be. Nem néztem tükörbe, nem akartam látni magam ilyen öltözékben. A népem ruhája az ágyamon nyugszik, összehajtva, én meg megcsalva, feketében, kényelmetlenül a saját bőrömben.
– Menjünk – mondtam a fiúknak és Gerard vezetésével elindultunk. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek aki nem viheti magával a kedvenc játékát magával valahova. Ez a kultúrám. Nem hanyagolhatom el, de a húgomra gondoltam. Így könnyebb lett a teher.
Egy kis viskóhoz érkeztünk fél óra múlva. Sötét volt odabent, apró ablakain nem szűrődött ki fény.
– Itthon van? – kérdeztem Geraerdtól.
– Tegnap azt mondta ma biztosan itthon lesz. – felelte a bejárati ajtó felé lépdelve, nagyon halkan.
– Rey, hallasz bárkit? – Tudom hogy jó a füle és hogy hallja, ha valaki mozog. Talán azt is ha lélegzik.
Gereard bekopogott, és Reyesre bámultam.

Miután Natsil nagy kínkeservesen átöltözött (nem tudom miért volt neki ez egy haláltusa, de láttam az arcán, hogy teljesen meg van rökönyödve), Gerard vezetésével útnak is indultunk. Örültem, hogy elfogadta a kíséretünket, hiszen Ő az egyetlen nyom Natsil húgához. És nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy valakik nem akarják, hogy megtaláljuk…
Amikor megpillantottam a viskót, rossz érzés fogott el. Olyasféle hely volt, ahová a lekötözött és elrabolt embereket hozzák. Gerard kopogtatott, de láttam az arcán, hogy nem sok reményt fűzhetünk ahhoz, hogy az este jól zárul. Natsil is egyre kétségbeesettebbnek tűnt. Megpróbáltam lecsendesíteni a bennem zajló dolgokat, hogy teljesen a külvilágra tudjak összpontosítani. Csend honolt, az egész vidéken. Hangok alapján nem igen deríthettünk ki semmit, viszont éreztem, hogy van valaki a házban.
-Nat… valaki van a házban. -mondtam kissé drámaian. Amikor felcsillant a szeme, gyorsan hozzátettem. -De nem lélegzik.
A két férfi látszólag teljesen ledöbbent, pillanatokig csak bámultak maguk elé, ezért úgy döntöttem, jobb ha én megyek be. Az ajtó nyitva volt, hangos reccsenéssel és csikorgással nyílt, elénk tárva a szörnyű látványt. Amikor a többiek beléptek volna, egy pisszenéssel megállítottam őket és lehunytam a szemem.
-A teste még meleg. -suttogtam. Natsil és Gerard hangos lélegzése szinte minden más hangot elnyomott a fülemben. -A gyilkos szerintem még itt van.

Megnyugtatás képpen kérdeztem csak Reyest. Nem is gondoltam volna arra ami következett. Mikor az angyal azt mondta, a bent lévő nem lélegzik, arra gondoltam hogy ez csak egy rossz vicc. Düh csapott fel bennem. Az egyetlen nyom halott, gondoltam miközben beléptünk. Gerard azonnal a test mellé futott és telepedett, megvizsgálta hogy ő e – a hullából fecnik maradtak -, aztán még utoljára a pulzusát megnézte. Ahogy jobban szemügyre vette, a fiú arca eltorzulni látszott a hányingertől és szagoktól, és ekkor tette hozzá Reyes azt a hátborzongató mondatot: ” A gyilkos még itt van”.
Én is éreztem nemi fusztrációt, de azt hiszem a helyzet okozta.
Lassan és hangtalanul kicsúztattam a pengét.
Gereard a szemembe nézett dacosan, a mellkasa fel-le hullámzott. Eléggé kiborult.
– Sajnálom – mondta, és lenézett a testre.
– Hé, hagyd. Gyere el onnan.
Ő jött én meg mentem. Odasétáltam a testhez és elkezstem vizsgálni.
– Mitől lehetnek a sérülések?Éles vágások voltak a dagadt testen. – Kés, kard… karom. – Valami a vállamra csöppent, amikor kivettem a férfi nadrág zsebének a maradványából egy papírt. El volt szakadva de egy időpont volt rajta és cím.
Zsebre vágtam, és mintha nem lennék ideges, üzentem Reynek a szemme hogy mi van fölöttem. Attól tartottam valami lény és a fogáról csöpög a nyálas vér rám. Nem mertem odanézni.

Érdeklődve figyeltem, ahogy Natsil kiemel a halott férfi zsebéből valamit, de nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy közös olvasgatásba kezdjünk. Valami a vállára csöppent és amikor felnéztem, majdnem elkapott a nevetés.
-Csak a tető ázott be. -néztem mosolyogva Natsilra, aki először rémült, utána inkább sértődött arcot vágott. -Nyugi. -megveregettem a vállát és elindultam kifelé, amikor becsapódott az ajtó. Szinte hallottam Gerard szívdobogását, amikor azt kérdezte:
-Mmi a franc folyik itt?
Pár másodpercig megfagyott a levegő körülöttünk és a szobában teljes csend honolt. Várjunk csak… az előbb még csöpögött a tető… Felnéztem és egy fekete ruhás ninja bámult vissza rám a lyukon keresztül.
-Ott! -kiáltottam a többieknek, majd kirántottam a szablyáimat, átvágtam a tető egy részét és felpattantam a ninja mellé, aki egy hatalmas katanát lóbált. Nem tűnt barátságosnak. A pengék összecsaptak és meglepetésemre, sokkal erősebb volt mint amire számítottam. Vagy tényleg én puhultam el. Folyamatosan támadt, én pedig igyekeztem kitérni az ütések elől.

Miután Reyes nyugalomra intett, még zaklatottabban éreztem magam. Aztán minden lelassult, ahogy Reyes előtt bevágódott az ajtó, és úgy gyorsult fel, mintha videó volna. Amikor észbe kaptam, az angyal a tetőn volt, valakivel akit nem láttam. Nem tudtunk Rey után menni, de fogtam a pisztolyom, a kis revolvert, amit még Nilela hagyott rám emléknek (nem szoktam használni, viszont tudom, hogy a lány örülne ha látná, hogy a hitvese hátsóját védem vele).
– Reyes, gyere le! – Ide akartam csalni az ellenfelünk, le, ahol már túlerőben vagyunk. A tetőbe lőttem néhányat, ügyelve hogy pár méterre Reyestől legyen. Talán eltalálom. – Gyere le! – üvöltöm inkább a férfinak, és egyszer csak leesik. Úgy gondolom az érkezésből hogy Reyes intézte így. Ahol azelőtt a lyuk volt, most hatalmas űr tátongott, aztán Reyes tűnt fel. Intettem neki hogy jöjjön le.
Lehajoltam, egyik kezemmel kést szegeztem a torkának, a másik a pisztolyt szorította a halántékához. Már épp csodálkoztam, hogy ilyen nyugton maradt, végigfutott az agyamon, milyen sérüléseket szerezhetett, mikor kiverte a kezemből a kést, fejbe vert vele úgy, hogy egy pillanatig elsötétedett a világ. Úgy éreztem úgy mozgok, mint aki hallucinogén anyagot nyelt, és minden lassúvá vált körülöttem. Feltápászkodtam, láttam, ahogy Gerard megállítja a ninját és dulakodik vele. Csak egy fehér és fekete árnyat láttam, a dolgok összemosódtak bennem. A fehér felülkerekedik, de hirtelen piros terül szét rajta, a fekete egyre kisebb lesz. Reflex-szerűen utána lövök hármat. Kettőt a mellkasába, egyet a fejébe, majd elterül a földön. Én is ott maradok egy kicsit, nagyokat lélegzek, és tudom, hogy maradnom kéne amíg kitisztul a fejem de nem várhatok. Odaballagok Gerardhoz, és a mellkasára szorítom a kezem, ahova egy mély vágást ejtettek.
– Semmi baj – mondtam, és kirajzolódott előttem az arca. A szemében láttam, hogy mélyebb a seb mint gondolom, de tartja magát.

A ninjával való küzdelemben sikerült felülkerekednem és padlóra küldenem: egész pontosan a padlóra, ugyanis átszakította a tetőt és beesett a viskóba. Hallottam Natsil hangját, úgyhogy leröppentem és beszaladtam a házba. A ninja holtan hevert a padlón, Gerard a földön feküdt és Natsil dülöngélve mormogott felette.
-Mi a fene történt? -kérdeztem, de nem is igazán vártam rá választ. -Be kell vinnünk a kórházba, különben el fog vérezni. De előbb el kell tüntetnünk a hullát…
Elrepültem a halott ninjával a közeli tó felé és óvatosan beleengedtem, hogy ne csapjunk zajt. Eléggé kiakasztó volt a helyzet… Amikor visszaértem Natsil már fogta Gerardot, de láttam, hogy ilyen állapotban nem bír vele. Felvettem újra a kabátomat és átvettem tőle a férfit, majd lassan útnak indultunk a kórházba.
(Zárva)

Már körülbelül fél órája sétáltunk, az idő fagyosra fordult, már nem is emlékszem, mikor. Felforrósítottam a bőröm hogy ne fázzak annyira, sokkal több pára szabadul ki a számból.
– Natsil, bárki megláthat – mondja Reyes nekem, és valahogy úgy érzem magam mint egy gyerek.
– Csak fázok. Nincs erre egy lélek se. – A térképre pillantok. – Viszont itt be kell fordulnunk, és itt vagyunk. Gyerünk!
Majdnem rohanok odáig, Reyes pedig jön utánam. Ötös szám.
– Itt vagyunk Reyes. – Megálltam egy ház előtt, égett a villany az ablakok mögött, boldog nevetések hangja szűrődött ki.
Elindultam, és azt hiszem hallottam ahogy Rey utánam kiált hogy ne menjek be, és csengetek. Hamarabb nyitnak ajtót mint gondolom. Egy mosolygós nő. Szőke, amint meglát, grimaszt vág.
– Jó estét, segíthetek? – kérdezi, aztán valaki kitárja az ajtót, egy férfi. A háttérben gyerekek kacaja hallatszik ki, és hirtelen nincstelennek érzem magam.
– Ki maga? – kérdezi a férfi és rossz szemmel méreget.
– Elnézést, eltévedtem. – A szavak halkan hagyják el a számat és visszhangoznak az elmében. Nem fordítok hátat csak hátrálok.
Becsapják az ajtót, visszataszítva a sötéthez éa az utcalámpák halvány fényéhez, ahonnan jöttem.
– Nincs itt – lehelem. Nem tudon elhinni.. de hát ez az a szám. A kerület.. és nincs itt. Csak állok a ház előtt és nézem, ahol lennie kéne a testvéremnek. De megint zsákutca.
Ekkor szólal meg a telefon.

-Natsil, bárki megláthat. -szólok rá, amikor látom, hogy a tűzidomítást használja arra, hogy ne fázzon. Nilelának igaza volt: annyira forrófejű ez a fiú. Nem gondol bele a következményekbe… bárki követhet minket. Szerintem eddig is ezt tették.
Szaladok Natsil után, ahogy megtalálja az ötös számot. Kérlelem, hogy ne csengessen, de egyszerűen csak szalad a saját feje után. Az ablakból látom, hogy egy család lakja a kis házat: a szülők és két gyerek. Éppen vacsoráznak, boldognak tűnnek. Hirtelen hatalmas honvágyam támadt… egy messzi, erdőszéli kis házba, ahol egy gondos és gyönyörű tündérke sütöget, méhében a gyermekünkkel.
Ahogy rácsapják Natsilra az ajtót, megfogom a vállait és kicsit megrázom:
-Neked elment az eszed? Szedd már össze magad! -kicsit felemeltem a hangom, de egy sóhajtás után már nyugodtabban szólok hozzá. -Nézd. Tudom, hogy hiányzik a húgod, de így nem fogod megtalálni. Nem, ha rátörsz minden egyes emberre a városban. Érted?
Láttam a szemében az elkeseredettséget, lassan megveregettem a vállát. Megcsörrent a telefon Natsil zsebében, én pedig a kezemet nyújtottam, utalva rá, hogy jobb ha én veszem fel. Lemondóan odaadta, Ő pedig leült a padkára és a kezeibe temette az arcát.
Egy lágy női hang szólalt meg a telefon másik végén: Gerard jól van, mehetünk érte. Legalább egy jó hír ma…
Sietve eljutottunk a kórházba, ahol már Gerard várt minket a kapu előtt. A szemei láthatólag felcsillantak amikor meglátott minket. Platinaszőke fürtjei csapzottan álltak, a bőre még sápadtabb volt mint eddig. Elég szarul nézett ki.

A kórház előtt megpróbálom összeszedni magam. Elmondom Gerardnak, ami történt velünk, és amikor a cetlit említem, kitágult a szeme és ahogy láttam elakadt a lélegzete. Féltem, hogy vissza kell vinnünk oda ahonnan jött, de aztán nagy lélegzetet vett.
– Ez a két szám kellett nekünk – mondta. – Menjünk biztonságosabb helyre.
Behúzódtunk a panziói szobákba.
– Erre a két számra volt szükségem: a kerület száma, ami alatt van Molly, és a cellájának a száma. – Rám nézett. – Ezért nem volt ott senki érdekes, mikor odamentetek.
Csöndben maradtam, mert igaza volt.
Megegyeztünk, hogy aludnunk kell, mert késő van, vagy már túl korán. Másnap útnak indulunk, hogy megkeressük, hol a bejárat.

Natsil és én töviről hegyire elmondtuk Gerardnak a történéseket, aki meglepetésemre egyáltalán nem lepődött meg. Sőt. Visszamentünk a panzióba, Gerardnak amúgy is pihenésre van szüksége. Kavargó gondolatokkal feküdtem le aludni, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy jó volt a következtetésünk: tényleg a 22. kerület. De nem az ami a felszínen van, hanem ami alatta… Szinte hihetetlennek tűnt, hogy végig egy börtön felett sétálgattunk. Tudtam, hogy Natsilt sem hagyja nyugodni a gondolat, biztosan éberen forgolódik.
Nem tudtam lecsukni a szemem, úgyhogy hajnaltájt átkopogtam Natsilhoz. Ébren volt és a szemeiből arra következtettem, hogy Ő sem aludt.
-Ne várjunk tovább, induljunk. -sóhajtottam, majd felkanalaztunk Gerardot és útnak indultunk. Szerinte a 22-es szám alatti börtön bejáratához egy csapóajtó vezet. De egy csapóajtót és egész kerületben megtalálni… napokba is telhet.

Egész este a csapóajtón járt az eszem. Egész éjszaka a térképet böngésztem, és amikor reményvesztetten visszadőltem, belépett Reyes, mint valaki, akit most robbantottak az ágyából. Magát robbantotta úgy éreztem.
Volt néhány tippe Gerardnak, hogy hol lehet, meg nekem is, az egyetlen közös ötletet néztük meg először. Ez az egyetlen, ami nem épületben van. A főtéri szökőkútban elvileg van egy lejáró. És mivel hajnal van, ez a legmegfelelőbb idő, hogy a szökőkútban matassunk. Reyesnél akadt néhány kés és dobócsillag, és ő volt a legjobb harcos közülünk, ezért ő őrködött. Mi Gerarddal bemásztunk, a víz koszos volt, mintha sosem takarítanák. A víz térdig ért és könyékig belemásztunk, valami kis ajtót keresve. Húsz perce kutattunk a koszos vízben, és akkor éreztem valamit.
– Hé – mondom – Itt van valami.
Reyes is odafordul, kezében egy kis késsel. Gerardot kiküldöm, hogy vegye át a nadrágját és a cipőjét, Reyes pedig egyből szemfüleskedik. Csak egy váltóruhát hoztunk, de ha itt van a csapóajtó, semmi nem fog érdekelni. Egy gomb volt, amit szinte lehetetlen volt benyomni.
– Ez nem gomb.. nem lehet megnyomni, semmit nem lehet vele tenni. – Reyes benyúlt a vízbe, és anélkül hogy levette volna a szemét az utcák sötétjében megbúvó árnyakról, megkereste a gombot és megnyomta. Valami szűrőrendszer indult be és kiszívta az összes vizet. Megfogtam Reyes kinyújtott kezét és kiugrottam. A szökőkút a szobor körül körbe egyre süllyedni kezdtett, fokozatosan.
– Lépcsők – mondja Gerard, majd összeszedi a cuccát és elindunk, a kezemből kis láng világítja előttünk az utat lefelé.

Gerard és Natsil annyira belelendültek a csapóajtó keresésbe, hogy hagytam őket érvényesülni. Végül is mind a ketten jobban ismerik a várost mint én. Egy szökőkútnál kezdtük hajnalban, bár az igazat megvallva elég szkeptikus voltam. Natsil és Gerard azonnal belevetették magukat a vízbe, kerestek valami csapóajtó-szerűt. Kilincset talán? Nem tudom. Én az őrködést választottam, úgyhogy figyeltem a szél minden kis rezdülésére. Amikor Natsil talált valamit, én lepődtem meg a legjobban. A kíváncsiságtól feltüzelve sétáltam oda és nyomtam meg a gombot. Besüllyedt az aljzat és egy régi csigalépcső formálódott belőle. Elmosolyodtam.
Natsil fáklyaként funkcionált a sötétben, Gerard pedig mutatta az utat. Állítása szerint egyszer látta a tervrajzot és elég sokáig tanulmányozta. Sötét alagúton keresztül vezetett az út, a falakról csöpögött a víz. Amikor leértünk egy hatalmas, kovácsoltvas ajtó tornyosult elénk. Mögötte egy hosszú folyosó terült el, amely most teljesen üres volt.
-Gondolom egyikőtöknek sincs kulcsa. -próbáltam viccelődni, de csak furcsa pillantásokat kaptam viszonzásul. Gerard azonnal előrébb lépett és elkérte a kis késemet. A kezébe nyomtam, pár percet ügyködött a zárral, majd hangos nyikorgással kitárta előttünk az ajtót. Önelégült mosollyal az arcán adta vissza a késemet.
A falhoz simultunk és halk léptekkel osontunk beljebb. Próbáltam hallgatózni, de a fülemben dobogó vér eléggé megnehezítette a feladatot.