Elvarázsolt erdő

Némán ültem a vonat ülésén, felhúzott lábakkal. Sophie velem szemben, összefont karokkal szundikált a szék támlájának dőlve. Rettentően hosszú az út a belvárosból a haza vezető erdőig és már napok óta nem aludtunk. Nekem mégsem jött álom a szememre. Az ablakon keresztül bámultam ki az elsuhanó legelőkre, búzamezőkre. Néha, amikor alagúton keresztül vezetett az út, a saját arcom nézett vissza rám az ablaküvegen. Karikás szemek, sebhely az arcon, kócos haj. Kivételesen egyáltalán nem zavart, hogy így nézek ki...
Nem tudtam kiverni a fejemből a nyomasztó gondolatokat. Veszélyben lehet a családom, és Sophie is. Annyira nem értem az egészet. Mi köze lehet Briellenek hozzám? Vagy az egészhez ami történt?! És miért láttam, hogy Apát megöli egy angyal... egyáltalán ki az a férfi és mit akarhatna tőle. Mit keresett Andrew a szállodában? Hogy találtak ránk mindenhol a fekete ruhások... Ki mentett meg Saphire kastélyában a férfiaktól? Mi az ami az erdőben történt? Azt láttam, hogy repülök... és idomítom a növényeket. De erre én nem vagyok képes. Tudom, milliószor próbáltam.
Láttam, ahogy Sophie nyitogatja a szemeit és elgondolkodtam, hogy talán hangosan beszélhettem magamban.

A lassú ringatózás elnyomott. Amikor felkeltem nem emléleztem, mit álmodtam, pedig álmodtam, abban biztos vagyok. Halovány rémképek lebegtek a lelki szemeim előtt egy nő sikolyáról, menekülésről és a halálról. Amikor kinyitottam a szemem, rájöttem hogy nem álom volt.
Az emlékezetem visszatért valahonnan, ennek örömére megdörzsöltem a szemem. Olyan öregnek éreztem magam hirtelen, talán mert komoly dolog az ami vár ránk. Bele se akartam gondolni, mit érez most Brie. A szemei árkosak voltak, tele dühvel és bánattal. Valaki el akarja venni az egyik szerettét, így megérthető. Én is megtenném ezt az apámért, ám az ő szemében volt valami más is mint az enyémben lenne. Valami sokkal mélyebb aggodalom, azt hiszem.
- Brie - mondtam, a hangon érdes volt az alvástól, így megköszörültem és nekifutottam megint. - Brie, ne aggódj. Egész biztosan lehagytuk őket. Előbb érünk oda és figyelmzetetjük édesapádat.
Nem sokkal azután leszálltunk és újra kocogni kezdtünk, a ház mélyen az erdőben lehetett. Víz illatát éreztem, és amikor megláttam, hol nőtt fel Brielle, elakadt a lélegzetem. A Nap kibukkant a távoli hegyek mögül, pirkadt. A fű még deres volt a kis kertükben, a ház ajtaja zárva. De ez nem azt jelentette ugyebár, hogy nincs bent senki illetéktelen.

Amikor végre leszálltunk a vonatról, megnyugvás töltött el. Ugyanaz az ösvény, az ismerős hangok és illatok, a gyerekkorom legszebb emlékei. A ház lassan előbukkant a sűrű erdő mögül, de most kevésbé tűnt biztonságosnak mint régen. A szél fenyegetően süvített, a fű nedves volt a lábunk alatt. Csak a szívdobogást hallottam a fülemben.
-Talán jobb lesz, ha... itt megvársz. -fordultam Sophie felé. Remélem nem látja, hogy mennyire kétségbe vagyok esve. Bólintott, bár nem voltam benne biztos, hogy később sem jön utánam. Megszorítottam a kezét, nyomatékosításképpen, aztán lassan odalépkedtem a házhoz és lenyomtam a kilincset. Zárva volt. Előhúztam a zsebemből a kulcsot, és amilyen lassan csak tudtam, elforgattam. Az ajtó nyekkent, még egy utolsó pillantást vetettem Sophiera, majd bezártam magam mögött.
A nappali kihalt volt, a túlsó végén lévő üvegajtót betakarta a függöny. A gyomromban repkedtek a pillangók, forgott velem a világ, hirtelen nagyon hiányoztak a szüleim. A nadrágomban lévő fegyverhez nyúltam, biztonságot adott a jelenléte.
-Én a helyedben leraknám. -a fülemben újra dobogni kezdett a vér, szinte alig hallottam Tőle. Az arcom forrón égett amikor a férfi kilépett a sötét konyhából. Ő az! Az angyal akit láttam a látomásban... aki megölte Apámat. Magas volt, a haja szőkébe hajló, az arcán begyógyult sebhelyek látszottak. A karján friss sérülésnyomok, a vére lecsöppent a padlóra. Sólyomszerű szárnyain is elterült néhány vérfolt, de hetykén a magasba emelte. Kék szemeivel egyenesen az arcomra meredt, a szája pedig gúnyos mosolyra húzódott.
Remegett a kezem a fegyveren, de megnyugtatott a tudat, hogy a pulcsim alatt rejtőzik még néhány, így hát ledobtam a földre. Percekig csak a koppanás visszhangzott.
-Hol vannak a szüleim? -meredtem rá olyan határozottan, ahogy csak tudtam. A hangom elcsuklott és egy nagy kövér könny gyűlt a szememben.
-Semmi bajuk. Még. -felelte még magabiztosabban, aztán hirtelen elhúzta a függönyöket. Az üvegajtón alvadt vérnyomok látszottak, mögötte a kertben pedig... Apa ült egy székhez kötözve. A teste tiszta vér, a feje oldalra billenve pihent, a szemei lecsukva. A látványtól szinte üvölteni tudtam volna, vagy talán üvöltöttem is, nem tudom. Rohamléptekkel elindultam felé, de az angyal sokkal gyorsabb volt nálam: a hajamnál fogva visszadobott a padlóra. Néhány hajtincsem a kezébe maradt, amitől még jobban elkapott a düh.
-Ha nem csinálod azt amit mondok, PONTOSAN azt amit mondok, akkor ezt az üveget elpusztítom. A tartalmával együtt. -mutatott fel egy apró befőttesüveget. Anya feküdt eszméletlenül az alján. Elkezdtek potyogni a könnyeim a tehetetlenségtől, csak a pulcsim alatt rejtőző fegyverekre gondoltam. De most túl kockázatos lett volna előszedni őket.

Amikor Brielle azt mondta ne menjek, majd megszodította a kezem, teljesen biztos voltam benne hogy nem megyek be. Ez nem az én dolgom, nekem csak azt kellett biztosítani hogy épségben megérkezzen. De amikor az ajtó mellől visszanézett, valami azt követelte, hogy menjek, és hallgattam rá, nem is kérdőjeleztem meg, nem is gondolkodtam. Ígyhát amikor belépett, megfogtam az ajtót és vártam, majd utána mentem. Épp ekkor esett Brielle a földre, a fölé tornyosuló angyal ledobott a földre szőke tincseket. Elrejtőztem az árnyékban az ajtó mellett, lélegzet visszafolytva. Izzadtam. Az a férifi biztosan nem Brie apja volt. Amilyen halkan csak tudtam felvettem az ő által eldobott fegyvert de túl lassú voltam. Az angyal hihetetlen gyorsasággal elkapta a kezem és felém irányította a pisztolyt, éppen amikor lőttem. Szerencsére sikerült annyira eltérítenem a golyót hogy ne az agyamat találja el, a járomcsontomon és állkapcsomon fúródott át. A hangtól sípolt a fülem. Annyira szédültem és fájt az arcom, hogy azonnal összeestem. Homályosan láttam de az a hallásom egyre tisztult. Az angyal fölém hajolt, az arca gusztustalan gonoszságról üvöltött. Az a sok sebhely, a sok halál a szemében, de a mosolya, az volt a legvérfagyasztóbb.
- Szerencsés vagy. Eljutottál idáig. Nem tudom hogy éltétek túl eddig, de most már meghalsz. A gyengék elbuknak, az erős fennmarad, az árulóknak pedig senki sem kegyelmez. - Már nem rám nézett, hanem ki egy ablakon. Fogta a fegyvert, a kezemben hagyva, és a mellkasomra szorította.
- Fontos ő neked, Brielle? Gyere ide és mentsd meg. Gyere - A hangja cirógató, akár egy penge a nyakon. - Gyere ide, megmentheted. Meg akarja ölni magát, beszéld le róla. Mondd neki hogy semmi baj nem lesz és megmented. Mondd hogy ne tegye. MONDD NEKI HOGY NE TEGYE! - mondta egyre hangosabban, mígnem már ordibált és kibiztosította a fegyvert fenyegetésül.
- Ne tedd - mondta Brielle. Sosem hallottam így a hangját, összeszorította a gyomrom és eleredt a meleg könnyem. Nem segítettem rajta, nem tudtam. Semmit se csináltam és nem tudok. Lassú vagyok és harcképtelen.
- Folytasd - a hangjával be lehetett volna takarózni, ha valaki kínnal teli halálra vágyik.- MONDD NEKI HOGY MEGMENTED!
- Megmentelek. Ne tedd! Ne félj, nem lesz semmi.. - Ekkor elsütötte a fegyvert. Én artikulálatlan hangot adtam és vért köptem, próbáltam a sebre tenni a kezem, de mintha ólom súlyokat kötöztek volna rájuk. Az angyal belém rúgott, de egy pillanatra láttam Brielle arcát, igyekszik tartani magát. Megpróbált felém jönni, de az angyal gyomron vágta a pisztollyal, aztán eldobta egy másik szoba irányába.
- Most hazudtál egy szerettednek. Mielőtt meghalt. Milyen szörnyeteg tesz ilyet? -suttogta. Mintha nem tett volna soha rosszabbat. - Tudod amikor hallottam hogy apád megnősült, ember lett.. - ezt csekély undorral mondta - aztán láttam a képet és azt hittem feleségül vette azt a.. azt a kurvát. Amikor a szentélyben voltatok oly sokáig, meglátogattam apádat. Aki egy szende tündért csókolgatott. Azt gondoltam, eh, mégis maradt abból az angyalból akit én ismertem. Megcsalja a feleségét, még kezet is ráztam volna vele miatta. De aztán rájöttem. Ő öregedett, ahogy a nő is öregebb, de te.. te ugyanolyan vagy mikor utoljára láttalak, mint megtudtam, kétszáz éve. Azt hittem csupán évekig voltam ott a tömlöcben és megfeletkeztem, mennyire halandók vagytok.. csak a lányod lehetett, mintha őt láttam volna amikor sétálsz, az ő szavaival beszélsz. És a neved. Nem is lehetett volna jellemzőbb hogy arról.. nevez el. szóval, játszottam veletek. Így terveztem el, és ti úgy követtétek a számításaim, mintha ti is erre gondoltatok volna. Ott voltam az embereimen keresztül mindenhol. Az erdőben sajnos megzavarodtak, ott kénytekenek voltak más úton elétek vágni. Szívesen a szobát a hotelban. Ahol hagytatok egy hullát, azt hittem nem veszitek észre hogy a indiai az emberem. Tudtátok hogy katona volt, és meg akarta gyógyíttatni a beteg anyját? Csak azért csatlakozott hozzám mert annyi pénzt kapott, amiből, azt gondolta megmentheti. Megöltem a nőt hogy hűségessebb legyen a fiú. Meggyilkoltál egy árvát. Biztos rossz érzés.

A fejem még mindig nyilallt a fájdalomtól, amikor lövést hallottam. Megfordultam és Sophie vérző arccal rogyott össze. Ezt nem hiszem el, megkértem, hogy ne jöjjön utánam!
Fel sem tudtam fogni, hogy mi a franc történik körülöttem. Sophie mellkasára szorította a fegyvert és próbálta forgatni bennem a kést. Minden lelkierőmre szükségem volt, hogy tartsam magam. Ne sírj, ne sírj, ne sírj. A hangom remegett. Amikor elsütötte a fegyvert gondolkodás nélkül Sophie felé rohantam, de a férfi gyorsabb volt és a következő dolog amit éreztem, az éles fájdalom a gyomromban. Vér csöpögött a szám szélén és összerogytam egy pillanatra. Miközben diadalittasan a szánalmas monológját mormolta, odakúsztam Sophiehoz. Láttam, ahogy mozognak a kezei, tudtam, hogy túl fogja élni. Megszorítottam, hogy érezze, itt vagyok.
A következő gondolatom ismét Apa volt, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a székben.
-Andrew-t nem én öltem meg. -jelentettem ki ridegen. -Egyébként meg mi a francról beszélsz? Mi közöd van az apámhoz?
-Reyes és Brielle hibája az egész. -mániákusan hajtogatta. Őrület csillant fel a szemében, odalépett hozzám és a hajamnál fogva felemelt a földről. -Szerinted, hogy tudta tartani azzal a ribanccal a kapcsolatot, ki volt aki segített neki? És ezért engem zártak tömlöcbe több mint 200 kibaszott évre! -ordította egészen közel az arcomhoz. -De most kiegyenlítjük a számlát.
Elengedte a hajamat és benyúlt a pulcsim alá: letépte a derékszíjamat és a földre dobta az összes fegyverrel együtt. Miközben kilökdösött az üvegajtón, összeszorítottam a fogaimat és ellenálltam a könnycseppeknek. Apa mellkasa lágyan hullámzott. Életben van.
Nyitogatta a szemeit, próbálta összerakni az elméje szétesett darabkáit. Lehajoltam hozzá és megsimogattam az arcát.
-Apa... -egész hamar visszanyerte az erejét és csillogó szemekkel nézett rám.
-Jason, ha egy ujjal is hozzá érsz, esküszöm, hogy megöllek. -a hangjából olyan fájdalom áradt, amilyet még sosem hallottam tőle.
-Pont ezt akartam hallani. -bár nem láttam Jason arcát, még így is hallottam a gúnyos mosolyt. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a jobb lapockám fölé, odakaptam a kezem... tiszta vér volt, a vállamból pedig egy hatalmas tőr állt ki. Majdnem elájultam a látványra. A fájdalom most még élesebben süvített végig a testemen, kétségbeestem, nem tudtam mit csináljak. Lassan eldőltem, az orromat csikizték a nedves fűszálak, elhomályosodott és elfordult a világ.
Ha most nem szeded össze magad, meghalsz. Az elmémen végigszáguldott egy lágy, dallamos, női hang, szőke tincsek zápora, az illatuk olyan mint a sós tengeré. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha úsznék: pillekönnyű vagyok, morajló tenger hangja pihen meg a füleimen. Amikor végre látom a partot, szinte érzem a lábam alatt a forró homokot, hirtelen visszaránt a valóságba.
Nagyokat pislogok, a távolban két férfi hadakozik, tollak és szárnyak suhogása.

Amikor kirángatta Briellet, magamhoz tértem egy hangos csattanás miatt: Brielle fegyverei nehezen a padlóra estek. A gyomrom összeszorult amikor könyökre emelkedtem és láttam ahogy az angyal leszúrja Briellet. Az állkapcsom visszaforrt annyira hogy be tudjam csukni a szám és mázli hogy a golyó a mellkasomon át fúródott a padlóba.
A zsebemhez nyúltam, örömmel nyugtáztam hogy még egyben volt. A hercegnő világosan fogalmazott. "Tudod mikor kell majd. Többet is segítenék de nem tudok. Védenem kell az embereim, a szentélyt. De ez.. nagyon speciális. Megnöveli az erőd, a képességed. Használnod kell hogy megmentsd Briellet, ő nagyobb veszélyben van és te nem vagy könnyen halandó."
Igaza volt. Meg kell mentenem. Félig. Elővettem a tűt és a kezembe döftem a tartalma felét. Mintha adrenalint kaptam volna, a pulzusom az egekbe csapott, a látásom egyszerre tisztult és homályosodott. Megfogtam halkan a fegyvereket és gyorsan magamra kötöttem amíg Brielle apukájának vélhető angyal és a másik dulakodtak. Aztán megláttam egy apró üveget amiben egy eszméletlen tündér feküdt, emlékeztem hogy az angyal azt mondta ez fontos Briellenek, és hogy a lány említette hogy az édesanyja egy tündér. Kinyitottam az üveget a földön hagyva.
Kibiztosítottam a pisztolyokat és vettem egy nagy levegőt. Elkezdtem lőni mielőtt kiléptem, de csak egyszer találtam el a lábán mire Briellehez értem. A lány karján egy érbe nyomtam a folyadékot, aztán eldobtam a tűt mikor kinyitotta a szemeit. Lőttem tovább, megállás nélkül, minden erőmmel célozva, lélegzet visszafolytva. Az édesapja nagyon ügyes volt és fürge de nem eléggé. Minden ütésnél, amit kapott, reccsenő hangot hallottam és elképzeltem mennyi minden törhetett már eddig össze a testében. Eltaláltam a gonosz angyal szárnyát a hátánál, abszolút véletlen szerencse volt, de sírni tudtam volna az örömtől. Aztán meg mástól, mikor a férfi kirúgta Brielle apukája lábát, hogy elessen, majd megfogta a tarkóját és erőből nekivágta egy kiálló sziklának. Az apa elterült a földön, ömlött a vére.
Hallottam ahogy Brielle sírva felkiált. Könny szökött a szemembe és tovább lőttem, ahogy felém fordult és elindult. Brielle elé álltam, amíg az angyal néhányat golyót kikerült, ami a létfontosságú szerveihez közelített, néhány nem érdekelte, hogy éppen a májába fúródik. De mielőtt elért hozzám, megállt és mögém nézett. Valami ismeretlent láttam a szemében.
Brielle azt mondta álljak odébb, én pedig félrecsúsztam még egy tárat beleürítve, és egy eltalálta az oldalát. Lenéztem az apró kavicsokra a talajon: rázkódott a föld.

Ha nem láttam volna a saját szememmel, nem hiszem el. Brielle félelmetes volt, teljesen önkívüli állapotba került. Azt hiszem elöntötte a harag.
Előre lépett az egyik lábával és az öklét a levegőbe lendítette, épp ekkor egy szúrós, tüskés inda, eszméletlen gyorsasággal döfte át az angyal szárnyát. Az felüvöltött és ütni próbált, de Brie nem kímélte, bevitt még egy ilyen ütést a vállába. Amikor térdre rogyott Jason, a lány körbefonta és szorítani kezdte, hogy ne tudjon mozdulni. Vérben tapostak, az angyal szárnyából kifolyt vérben, míg Brielle az utolsó döfést bevitte: átdöfte a mellkasát szívénél. Összeszedtem pár faágat és a tűzrakó helyhez futottam vele. Elővettem a gyufám, meggyújtottam néhány szálat és a kupac fa közepébe vetettem. A száraz gallyak azonnal lángra kaptak.
Tudtam, hogy egy angyalon nem fog "segíteni" az, ha csak a szívét szúrjuk le. Sokat olvastam különböző lényekről, és mindegyiknél a tűz a közös pont. A "tisztítótűz.
- Birelle, ide! - kiáltottam neki Jasonre gondolva, de nem nézett rám, csak a torkánál elkapta az angyalt és a tűzbe dobta. Nem égett könnyen, és én álltam és vártam, hogy végleg hamuvá égjen, Brielle pedig az apjához futott.
Mire csatlakoztam, Brielle megtörten hevert az édesapja mellkasán. Meghasadt a szívem, azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit. Bárcsak odaadhatnám az erőm, vagy megoszthatnám vele, segíthetnék, de tudok. Tehetetlenül álltunk, várva hogy valaki segítsen.

Az önkívületi állapotban pontosan ugyanazt éreztem, mint az erdőben. Látomásaim voltak, átdöfött húsról, égő tollról, de nem igazán voltam tudatában, hogy mi történik. Amikor kitisztult a kép, Apát láttam a földön, eszméletlenül. Lerogytam hozzá és a sírástól elcsukló hanggal szólongattam. Éreztem, hogy életben van, lélegzett.
Sophie csak tétován állt mellettem, láttam rajta, hogy nem igazán tudja mit tegyen. Kértem, hogy értesítse a mentőket, én pedig továbbra sem engedtem el Apa kezét. Próbáltam biztatni, remegő hangon kérni, hogy bírja még ki, élje túl...
(Zárva)

Mikor elértünk az elágazáshoz, szinte gondolkodnom se kellett, hogy merre menjünk tovább. Elindultam hát a napos úton, ahol a fű és a virágok illata szállt a levegőben. Csak csendben haladtunk egymás mellett, még mindig összeérő kezekkel. Egész megnyugtató volt ez a pár perc, amit így töltöttünk, míg végül megszakította ezt a kellemes érzést. Végig néztem Jessamyn, akin látszott, hogy még mindig az előbbi sötét erdő hatása alatt van. Érthető, hiszen még én is összerezzentem az ottani hangoktól és légkörtől, hát akkor egy ilyen gyenge ember. Nem akartam felhánytorgatni ezt, vagy megkérdezni, hogy minden rendben van-e, hiszen nagyon jól tudom, hogy túlságosan büszke ahhoz, hogy ezeket bevallja.

Az erdő ma különösen szép volt: beborította a lombokon átszűrődő napfény, csiripeltek a madarak, lágy szellő simított végig a leveleken és hintázott az ágakon. A levegő meleg volt és párás, harmatcseppek csüngtek a virágszirmokon.
Szinte alig, hogy Suijin és Jessamy beértek az erdőbe, egy kecses őzikét pillanthattak meg egy fa mögött. Az őz egyenesen rájuk meredt, majd lassú léptekkel elindult a két idegen felé. Megállt előttük, szinte érezhették az apró állat leheletét magukon. Váratlanul átnyújtott egy öreg, sárga papírt Jessnek és egy szempillantás alatt elszaladt.

Amikor megpillantottam az őzt, leesett az állam. Sose láttam még ezt az állatot, se hasonlót, gyönyörűnel tartottam. Aztán elindult felém és félni kezdtem, természetellenesen nézett ki ahogy a szemünkbe néz. Suijinre pillantottam, de ő az állaton tartotta a szemét. Az őz nekem adott egy papírt, először féltem elvenni, majd, mintha az őz egy álomból ébredne, megeredt.
Elolvastam a versikét és majdnem nevetésben törtem ki.
- Egy gyermek vers - mondtam és átadtam a papirost Suijinnak. Majd felidéztem az állat tekintetét. Tudta, miért jön és kihez, ez ijesztő. Az állatok buták ehhez, de az őz mégis tudta. Vagy talán nem ő adta. Hanem valaki, segítségnek.

A semmiből bukkant elő egy csodás őzgida. Ránk meredt, s elkezdett közeledni felénk. Látszott rajta, hogy elvan varázsolva, hiszen egy őz, soha nem jönne közel egy tisztátalan emberhez. Egy régi pergamen szerű lapot adott Jessamy kezébe, majd ezek után elmúlhatott a varázs, hiszen riadtan elszaladt. - Szegény gyámoltalan állat! - sóhajtottam fel, majd a jót mulató Jessamyra tekintettem. - Mi van azon a lapon? - ekkor a kezeimbe nyomta a lapot, amit végre én is megvizsgálhattam. A vers gyermekinek tűnhetett, de még is komolyabb tartalmat tartogatott magában. - Őt kell megkeresnünk! - mondtam az elgondolkodott lánynak. - Talán ő lehet az erdő védelmezője, vagy anyja... - vettem egy mélyebb levegőt. - Igazából nem tudom biztosra, hogy ki lehet ő.. - húzom el a számat.

Miután nyugtáztam hogy Suijin meglepő gyengédséggel beszél az állatról, zavarba estem a saját hülyeségemtől. Feketén fehéren oda van írva hogy őt kell megkeresnünk, én meg röhögök az őzike versén hogy milyen cuki
- Várjunk csak - Terelem a témát, másrészt tényleg hallottam valamit. - vizet emleget ugye? Mintha hallanék egy patakot vagy kisebb folyót abból az irányból. - mutatok el tőlem balra.
Elindultunk, tényleg nem volt messze a víz; én tudom, mikor vagyok közel az otthonomhoz. Átfut az agyamon hogy kis tutajt építek és hazamegyek, de nem lehet, a feladatra kell koncentrálnom. Ahogy körülnéztünk a parton, sehol semmi: se a patak vége, se ember, embernek lábnyoma se.
- Szerintem menjünk a folyó mentén felfele, ahonnan jön a sordás. Hátha lesz valami, mert a lap azt írja... "keze elér a tengerekig..". Megesküszöm hogy lesz itt valami - nem hittem komolyan, de ki tudja.

Csak mosolyogva követtem a lányt, hiszen én is nagyon jól éreztem a víz csobogását. Hogy ne érezném, hiszen csak én vagyok a közép vizek istene? - Igazad van! - követtem tovább és figyeltem a patakot, ami másabb volt, mint a többi. Nem éreztem rajta se az én energiámat, se a testvéreimét, olyan, mintha ez a patak szabad lenne, mintha ő senki birtokába nem állna. Őszintén szólva ez egyszerre rémített meg és tett izgatottá. Csodás, hogy még látni ilyet. Nem tudtam ellenállni neki, így muszáj voltam belenyúlni a vízbe, hogy a bőrömön is megtapasztaljam ezt az apró szabadságot. Leguggolva, tettem kezemet a vízbe, ami hűvös volt és teli lehetett élőlényekkel. - Ez csodás! - mondtam hangosan a lánynak, aki alig akart megállni. - Nem kell sietnünk! Inkább te is tedd a kezed a vízbe! Nem fogod megbánni! Élvezd kicsit a sodrását! - unszolgattam a lányt.

A patak továbbra is lágyan csordogált, az erdő élőlényei kezdtek ébredezni. Nem közelítették meg Suijint és Jessamyt, csak távolról figyelték őket. Néha elreppent előttünk egy-egy madár, megrezgette a bokrokat pár apró nyuszi.
Haladhatnak tovább a folyó mentén, de nem találnak semmit: maximum kisétálnak az erdőből. Morfondírozzanak ki a versben szereplő személy és milyen módszerrel lehetne "előcsalni".

Suijin élvezi a víz hűsítését, és remek ötletet adott. Levettem a csizmám és ledobtam az övem kardjaimmal a fűbe, feltűrtem a nadrágom szárát a térdem alá. Besétáltam a hűs patakba, be a közepéig a kis köveken és hínárokon lépkedve. Elnéztem a sodrás irányába, és nem láttam semmit, csak erdőt kilóméterekig. Nem is tudom, mire számítottam, de nem erre. Ez semmise, csak fa és nővények, előlények.. ekkor eszembe ötlött.
- Suijin! Vágd le a fák ágait! - Felkaptam a csizmám és a kardaim és vékony ágakat lemetszeni. Az egyiket Suijin reflexből elkapta, amelyiket egy fészek helyezkedett el gondosan.
- Szórakozol velem? Azért csináljuk ezt, hogy azt gondolja az erdőember, rosszindulattal rongáljuk a tökéletes erdejét. Láttál erre egy elhervadt virágot vagy földes utat? Dehogy, mindenhol zöld minden és boldog. És nem mellesleg nézd meg mi van a fészekben, úgy mint más: üres! - mondtam neki halkan.
Őszintén bevallva nem néztem mi van az ágon, és nem is érdekelt. De nem akartam hogy bárki tudja, mekkora szörnyeteg vagyok -mint amilyennek éreztem magam. Épp elég ha én tudom.

- Hé, mit csinálsz te őrült nőszemély? - szóltam Jessre. - Oké, hogy ide akarod csalogatni ezzel, de ezért baromi nagy árat kell fizetnünk... Az erdő szellemei ezért kinyírnak minket... Hagyd abba! - szaladok a lányhoz és lefogom, majd körbenézek, mert fura érzésem támad. - Meg ne mozdulj, még levegőt se vegyél! - suttogok a füleibe.

A faág reccsenése után az erdőben megfagyott a levegő. A nap eltűnt az égboltról, az állatok elbújtak, még a növények levelei is mozdulatlanul álltak.
A Suijin kezében tartott faágon lévő fészek nyugodtan csüngött tovább.
Pár percig mozdulatlanul álltak, de nem történt semmi. Látszólag minden rendben volt, de a lelkük mélyén érzik, hogy valami történt.

- Engedj el! Ne legyél már beszarva. Csak azt akarom hogy jöjjön ide, és két ágért mi olyan nagy ár? -kérdezem, de már egy kicsit félek, mit kérhet a jogarért cserébe.
Az erdő kevésbé tűnt békésnek vagy az imént említett tökéletesnek. Valami közeledett, én pedig pont ezt akartam (ugye?).

- Én nem beszarva vagyok! - válaszolok neki vissza idegesen. - Csupán tiszteletben tartom a természet létét, nem úgy mint te! Látod? Ezért utálja minden mágikus lény és istenség az embereket, mert ti gondolkodás nélkül tesztek kárt bármiben, csak hogy elérjétek a hőn áhított céljaitokat! - kezdtem remegni az idegtől. - De tudod mit? Csináld csak, hiszen te mindent jobban tudsz! - forgattam meg a szemeimet és újra szétnéztem. Fene ebbe a hülye érzésbe. Sóhajtottam fel és leültem a folyó mellé.

- Ezt nem hiszem el! Én vagyok az egyetlen, aki tesz is valamit itt! Igen, kárt okoztam, de nem helyrehozhatatlant, és a vers egyértelművé teszi, hogy helyre lehet hozni a károm. - A torkomban gombóc gyűlt, ismerős érzés. - Te csak, "jaj, hűs víz" meg "jaj ne bántsd a természetet". Akkor végre tégy is valamit a cél érdekében! - kiabáltam vele. - Csak nekem fontos hogy hazajussak? Nona? Talán haldoklik, vagy kínozza az a pszihopata! Az se érdekel, ha megutálsz, - ennél kissé megremegett a hangom -, de én megmentem Nonát és hazamegyek, kerüljön akár sokba.
 Idegességemben azon kaptam magam, hogy fogom a fészket és Suijinhoz akarom hajítani, de folyó felé veszi az irányt és majdnem beleesik. Majdnem.

- Te szerencsétlen nőszemély! - vicsorgok rá és ingerülten állok fel. - Kit érdekel Nona? Ezt már egyszer tisztáztam veled! Nem érdekel se Nona, se te! - mondtam szigorúan. - Csupán csak a szerencsétlen helyzet miatt vagyok itt, ha ez nem lenne, már rég elváltak volna útjaink! - közeledtem felé és nem figyeltem a földön heverő fészekre, s véletlenül megrúgva azt, a folyóba gurult. - Elegem van belőletek emberekből! - ekkor vettem észre a folyóban sikló kis fészket. - Basszus! - kerekedtek ki a szemeim és a vízbe ugorva próbáltam utána szaladni, de a sodrás gyorsabb volt, s efelett a víz felett nem volt hatalmam.

A nagy civakodásuk közepette a kis fészek belepottyant a folyóba és a vad sodrásnak köszönhetően, szinte pillanatok alatt eltűnt a távolban. Mindketten beláthatják, hogy most nagy butaságot csináltak. Néhány percig semmi nem történik, csak a fagyos keserűség lengi be a levegőt. Az erdőből halk léptek hallatszanak, a nap sugarai újra előbújnak a felhők mögül. Egy apró lány alakja rajzolódik ki a távolban.  Amikor kilép a fényre, Suijin és Jessamy is megpillanthatják a fészket a kezében. Hosszú, barna haja zöld tincsekben végződik, a ruhája lila jácint szirmokból áll. Kecsesen felröppen és visszahelyezi a látszólag sértetlen fészket egy magas ágra és az idegenek felé fordul:
-Kik vagytok és mi a fenét akartok az erdőben?