Elvarázsolt erdő

Irina, bár hosszú kilómétereken keresztül cipelte a kezében, az apró, barna kötéses könyvet, mégsem olvasott belőle egy betűt sem. Túlságosan is lekötötték a gondolatait az imént történtek és a kék szempár, ami egyenesen rá szegeződött.
A szokásos némaságba burkolózva sietett a kastélyba, de most nem simított végig az orchideák szirmain, nem cirógatta meg a liliomok levelét. Megfeledkezett róluk.
A léptei visszhangoztak a márványlépcsőn, majdnem elcsúszott, annyira sietett felfelé. Az uszálya selymesen suhogott mögötte, pár hajtincse az arcára tapadt. A szobájába érve a könyvet rögtön az ágyra dobta és izgatottan az ablakhoz sietett. Percekig csak fürkészte a távoli rétet, hátha feltűnik a férfi. Eliard.
Újra visszaidézte magában az arcvonásait, hangját, illatát. A szavaira alig emlékezett, de ha eszébe jutott, mély felháborodást érzett. Miért érzi minden férfi, hogy Ő majd az ágyasa lesz, néhány szép szó után?! Persze, az évek alatt Irina nem csak szép szavakat kapott a hódolóitól, de kivétel nélkül, mindet visszautasította. Egyik közönségesebb volt a másiknál. De Eliardot valahogy mégsem érezte annak. Vagyis.. teljesen összezavarodott.
Hátat fordított az ablaknak és újra magához szorítva a könyvet, leheveredett az ágyra. A plafont kémlelte, mintha izgalmasabb lenne minden másnál, amit életében látott. A fejében újra és újra visszapörgette a pillanatot, mosolygott, sőt, szinte már vigyorgott. Órák teltek el, míg a plafonon a lemenő nap fénysugarai kezdtek táncolni. Elhatározta magát: elkerüli a férfit, többet véletlenül sem sétál az erdőtündér háza felé. Ez a legésszerűbb döntés.
Másnap reggel még gondolkodnia sem kellett, a teste döntött helyette: a kezei belebújtak egy csodás, fehér csipkekesztyűbe és az elragadó, szintén hófehér csipkeruháját öltötte magára. A szobáját minden nap kulcsra zárta, majd a ruhája zsebének mélyére süllyesztette a fémdarabot. A lépcső alján már Evrus úr várta, kezében egy hatalmas esernyővel.
-Ne butáskodjon, én ezt magammal nem viszem. -ellenkezett Irina. Mégis, hogy festene az elegáns csipkecsodában, kezében ezzel a rémes esernyővel?!
-Esni fog, kisasszony. -felelte határozottan a komornyik.
-Akkor majd megázom! -válaszolt Irina és elillant a kastélyból.

Megsimogatta utoljára a lova puha orrát, és felment a lakosztály méretű szobájába, a legfelső emelet jobb szárnya. Kinézett a tiszta égboltra, a fényes csillagokra. Eltompulnának, ha a szemeihez kellene hasonlítania őket. Az a gyönyörű nő.. a nevét se mondta meg. Pedig mindig meg szokták mondani a hölgyek a neveiket. És általában kellemesen elcsevegnek vele, udvariasnak és nagylelkűnek tartják, de Ő meg.. csak annyit mondott "nem, köszönöm, nem, köszönöm". Bizonyára a belvárosból jött hűvössége mondatta vele. De a belvároshoz talán túl törékeny. Igen, mindenképpen külvárosból jöhetett csak, hiszen itt, vidéken nem terem ilyen csendes és különleges, törékeny ember - talán ez fogta meg annyira Eliardot benne. Ki kell derítenie, ki ez a nő.
Az ismerős, ritmikus kopogás az ajtaján. Magában, némán felnevetett. Nem hallott Evelyn felől hónapok óta. Most viszont nincs kedve az ágyába engedni. Ma egyedül akart aludni, és a szép tündérével álmodni.
Másnap reggel rémálomból riadt. Igazából csak néhány óra telt el azóta, hogy elaludt, hajnalok hajnala volt.  Nem emlékezett a rémálomra, de egyszerre dideregve és leizzadva gondolt vissza rá. Felkapott valami laza ruhát és futni indult.
Még nem kelt fel a nap, mikor hazaért. Jól esett neki az a pár óra sprint. Kitisztította a fejét. Lefürdött, felvett egy egyszerű, de eleáns és kényelmes inget, szép nadrágot, frissen mosott haját hanyagul összefogta. Mielőtt kilépett, sötétzöld felöltőjét egyik kezében a vállán hagyta. Ugyanarra sétált, mint amerre tegnap látta a nőt menni, reménykedve, hogy összefut vele.
Az idő nem olyan szép, mint tegnap, ma már a felhők összegyűltek az égen, világosszürke masszába, és az idő sem volt meleg, vagy kellemes, inkább szellős. Már órák óta járta az ismeretlen ösvényeket, mikor, mintha csak a képzeletéből lépett volna ki, fehér csipkeruhában bukkant ki a fák közül. Eliardnak eszébe jutott a tegnapi verseny a házasságról, és a furcsa egybeesés, hogy fehér csipkeruhát visel a nő. De ez nem volt elég, hogy megrémítse.
- Újra itt - mosolygott rá Eliard. A hölgy láthatóan meglepődött, de nem azért, mert váratlanul érte, hogy itt van, csak mintha nem fűzött volna hozzá sok reményt, hogy találkoznak. Csak mint ő.
- Jó reggelt - mondta lágyan.
- Merre sétál? Elkísérhetem? - kérdezte a férfi.
Csak finoman bólint, és elindul, kérdően Eliard felé fordítva a fejét, aki azonnal csatlakozik és egymás mellett lépegetve sétálnak.
- A hölgy nem árulta el nekem a nevét. Nem tudnék kitalálni olyan nevet, amely megközelíti a szépségét.
A nő szóra nyitja a száját, amikor elkezd zuhogni az eső. Eliard reflexből a nő felé teríti a kabátját, aki egy pillanatig sem zavartatta magát, hogy vizes lesz. Pedig ha ez a szép fehér ruha vizes lesz.. úri kötelessége lesz, hogy ne nézzen oda és beborítsa a törékeny testét a kabáttal, de nem szívesen tenné.
- Nem fél, hogy megázik, kedves.. - várta, hogy mondja a nevét.

-Irina Carmina Eleanor Payne. -felelte olyan határozottsággal és büszkeséggel, hogy a vele szemben álló férfi csak felvonta a szemöldökét és elmosolyodott. -Öhm, Irina. -helyesbített, majd a vállán pihenő sötétzöld felöltőre meredt. -Köszönöm. Gyönyörű a színe.
-A zöld a kedvencem. -mondta Eliard, mintha ez az egy mondat bizonyíték lenne a köztük lévő vonzalomra. Irina mindig kétségekkel fogadta az ilyesféle magabiztosságot, úgyhogy összehúzta magán a ruhadarabot és az esőt kémlelte. A hajszálai már egészen az arcához tapadtak, a bőrén végigcsorogtak az esőcseppek.
-Hagy kísérjem haza. Ilyen veszélyes időben nem ildomos egy hölgynek egyedül sétálnia. -felelte Eliard, de az arcára a szokásos öntel vigyor helyett, most valami őszintébb érzés ült ki. Vagy csak Irina képzelte bele a dolgot? Mindenesetre bólintott, a férfi a karját nyújtotta neki, Ő pedig belekarolt. Fogalma sincs miért, de a szíve vadul kalapált, ahogy szótlanul lépkedtek egymás mellett. Eliard, persze nem bírta sokáig a csendet.
-A külvárosban él? -a hangján hallatszott, hogy már percek óta ezen a kérdésen gondolkodik.
-Igen. -felelte kurtán. Szeretett volna beszélgetni, de fogalma sem volt, mit mondhatna. Az anyjának rengeteg pénzébe került az illemtanár, aki belenevelte Irinába, hogy ne beszéljen, csak ha kérdezik. Egy nő nem fecseg.
-És Ön miért került ilyen távol az otthonától? -bökte ki végre, de ez a mondat is nagyon nehezére esett. Az eső még mindig zuhogott, kicsit hangosabban kellett beszélniük, hogy hallják egymást.
-Azt hiszem a legjobb, ha töredelmesen bevallom, maga miatt sétáltam erre újra. Reménykedtem benne, hogy újra összefutunk és végre megtudom a nevét.
Irina akaratlanul is elmosolyodott, a mellkasa megtelt melegséggel.

A kis ösvényről letérve egy köves főútra fordultak, és néhány perc múlva elértek egy hatalmas ház - vagy kis palota - gránit kerítéséhez. Időközben szitálássá enyhült az eső, itt-ott megnyít a felhőzet, felfedve a fölötte kékellő eget.
- Kellemes séta volt - fordult a nőhöz Eliard. Közelebb lépett, lenézett a nála fél fejjebb alacsonyabb nőre, aki akaratlanul is hátralépett egyet, de csak az egyik lábával. Nem tudatos cselekedet volt. - Csak nem fél tőlem? Ne féljen, megvédem a magamfajta férfiaktól. - Ezen mosolyogtak, majd egy perc után megtörte a csendet újra. - Szívesen venném, ha eljönne a birtokunkra. Holnap.
Irina halvány szemöldöke összehúzódott.
- Inkább maga látogasson meg - felelte. - Magának mikor felel meg?
- Ma este.
- Legyen holnap - vágta rá tiszta, érzékeny hangjával. - Várom reggelire.
- Alig várom. Kellemes napot, Irina.
- Köszönöm. Önnek is, Eliard. Viszlát!
- Viszlát!
Amint a nő belépett a fehér kovácsoltvas kapun, a férfi megfordult és elindult hazafelé. Arra gondolt, Irina bár levetkőzné az illedelmes viselkedését. Hogy pimaszul letegezze, hogy felnevessen, vagy hogy azt mondja Eliard egy kósza ötletére "miért ne?".
Otthon elmesélte a kandalló mellett olvasó Norath-nak a történteket.
- Nála maradt a kabátod, nemde? - mutatott rá a fiatal férfi arra, ami eddig a bátyjának fel se tűnt. Eliard nevetett ezen. - Még sose láttam ezt a nőt.
- Gyönyörűbb, mint képzeled - jegyezte meg a kandallóban ropogó tűzre meredeve.
Amikor Norath nem felelt, kérdően ránézett, de az öccse épp elmerült egy régi kötésű könyvben.
- Mit olvasol?
- Ez egy botanikus könyv. Láttam egy különös virágot, azt keresem.
- Várj csak. Ismerős nekem ez a könyv.
- Hát biztosan nem a mi polcunkról, az alapján amennyit a közelében látlak.
- Hallgass már! Szoktam olvasni de ez nem onnan ismerős. - Kikapta az öccse kezéből és alaposan megnézte a köttetését. - Ilyen volt Irinánál tegnap. Szóval szereti a virágokat.
Norath hangosan felnevetett.
- Azt minden nő szereti. Ez egy botanikus könyv, tele virág ritkaságokkal és égig érő fákkal.
Eliard becsukva visszaadta neki a könyvet.
- Köszönöm, öcsém. - nevette.
- Ördög vigyen el - kiabálta az elviharzó Eliard után. -, nem tudom hol tartottam! - De ekkor a bátyja már az ajtót csukta maga után.

Irina az éjjel csak forgolódott az ágyában és minduntalan a férfin járt az esze. Hogyan is juthatott eszébe meghívni reggelire? Mit gondolt?! És mit fog felvenni? Gyötörték a kétségek, nem tudott önmagával dűlőre jutni. Fel-le járkált a szobájában, válaszokat kutatva.
Hirtelen egy csodás ötlettől vezérelve előhalászott az íróasztala legalsó polcából egy apró jegyzetfüzetet, tintát és tollat. Végigsimított a madártoll puha oldalán és körmölni kezdett.


Utána elmélázott egy ideig, majd alá biggyesztette a "reggeli" szót. Ettől megnyugodott. Leírva sokkal egyszerűbbnek tűnt. Racionálisnak, kiszámíthatónak. Irina egyre lelkesebb volt, rajzolt, írt, firkálgatott, megtervezte az egész találkozót. A legjobb lesz, ha Eliardot a kertben látja vendégül, ahol a kert ékessége, a márvány szökőkút áll. Igen, ez lesz a leghelyénvalóbb. Kivételesen színesen szeretett volna öltözködni, de nem túl kihívóan, ezért a választása a pasztell rózsaszín, fűzős ruhájára esett. Fel is írta a papírra és mosolyogva tért nyugovóra.

Reggel csak úgy kipattant a szeme a nap első sugarára, bár egyébként sem jelentett nehézséget neki az ébredés. Gombóccal a gyomrában csengetett Evrus úrnak, aki már számíthatott rá, mert két másodpercen belül az ajtón kopogtatott.
-Igen, kisasszony? Ilyen korán felébredt? Csak nem meghűlt a tegnapi eső miatt? Látja, én mondtam, hogy vigyen magával esernyőt...
-Jajj, nem, nem. Vendégünk lesz. Reggelire. -érezte, hogy afféle kislányos-huncut mosoly ült ki az arcára. Megpróbált komolynak látszani, de a komornyik már túl jól ismerte. -És kérem, hogy a kertben terítsen meg nekünk.

Irina izgatottan figyelte a vele szemben lévő rózsabokron táncoló pillangókat. A gyomra mostanra már teljesen összeszűkült az izgalomtól, úgy érezte, egy falatot sem tud majd enni. Félt a legrosszabbtól: hogy Eliard talán el sem jön. Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta a férfit a kerthez vezető kőúton sétálni. Evrus úr szorgosan jött mögötte, afféle atyai mosollyal és aggodalommal az arcán. Lesegítette a férfiról a kabátot és kettesben hagyta a fiatalokat.
-Irina. -mondta Eliard olyan örömmel a hangjában, mintha egy év telt volna el a találkozásuk óta. -Ezt magának szedtem.. tudja.. csak itt az út mentén.
A nő szeme kikerekedett és a tűzpiros virágra meredt, ami Eliard kezében hajladozott.
-Mi... ez egy... gloriosa rothschildiana! -Irina végigsimított a szirmokon, látszólag teljesen megbabonázta a látvány. A férfi diadalittasan kihúzta magát.
-Öhm.. aha. Ha maga mondja.
-Egy pompás koronásliliom. Van fogalma róla mennyi az értéke egy ilyen virágnak?! -Eliard erre még jobban elmosolyodott. -És maga.. egyszerűen kitépte a földből! Hogy gondolta?! Megfosztani egy ilyen gyönyörűséget az élettől?
Irinának vádlóan csillogtak a szemei, Eliard pedig nem jutott szóhoz. Végigpörgette az agyában az eseményeket: botanikai könyv, virág, Irina örül, mindenki boldog. Mi csúszhatott félre a tervében?
-Ööö.. één.. sajnálom.
-Mindent birtokolni akar, nem igaz? -vette át a csodás csokrot Irina, ami a lelke mélyén azért igazán tetszett neki. -Tudja, a szeretet nem a birtoklásról, hanem az elfogadásról szól.
Evrus úr éppen akkor szolgálta fel a reggelit, Irina pedig felé nyújtotta a csokrot:
-Kérem, ültesse el ezt a szökőkúttal szemben. Talán egy kis különleges odafigyeléssel kihajt.

- Bocsánat, Irina. Nem akartam azt a.. virágot megfosztani az életétől. Csak magának akartam kedveskedni.
Irina megköszönte a gesztust, és láthatóan megnyugodott egy kicsit, de leginkább csak akkor, amikor a virágokat már földben tudta. Fene se tudta hogy ez a virág ennyire kihozza a nőből az állatot.
Irina egy croissantot fogyasztott, narancslével, Eliard evett minden féle gyümölcsöt, süteményt, olyat is, amiről nem tudta, mi az. Ivott narancslevet és fűszeres teát.
- Maga vega? - kérdezett rá Eliard egyenesen: neki ez természetes volt.
- Igen, miért? - kérdezte Irina őszintén meglepődve. - Maguk reggelire is húst esznek?
- Igen, bár reggelente csak néhány állat szokott elfogyni, ebédkor két disznó, vacsorára óriások ujjait sütjük ki.
- Ne gúnyolódjon. - mondta Irina komolyan, de mindketten mosolyogtak.
- Gyönyörű a kert - törte meg Eliard pár perc után a csendet, miután befejezte az evést, és Irina is megitta a második teáját.
- Köszönöm. Magam rendeztettem így. Szeretné körbesétálni a házat? Az egész kerrt ilyen csodás.
- Igen.
Elindultak a bokrokkal szegélyezett úton, illatozott, mintha itt mindig tavasz legszebb napja lenne. Egyszercsak megremegett a föld, Eliard már érezte, és tudta, csak másodpercei vannak. Megragadta a nő kezét és befelé kezdett futni vele a házba. Nem értek be, a hatalmas robbanás lökése mindkettejüket földre taszította.
- Nem esett baja? - kérdezte kapkodva Eliard.
Irina megrázta a fejét, épp mikor az inasuk jött ki a házból. Odaadta neki Irina kezét.
- Vigye be a házba és menjenek az alagsorba, ha van olyan, vagy a lépcső alá, biztos helyre.
Mintha a nő utána kiáltott volna, de nem foglalkozott vele, nekifutásból ugrotta át a kerítést és szaladt a hang irányába. A kiáltozás egyre hangosabb lett, így tudta, hogy jófele megy. És meglátta: a lángoló vonatot, kisiklott és felrobbant, emberek sikítozva másztak ki belőle. Odarohant és segített nekik. Volt, akinek a karja égett meg, volt, akinek csak a ruhája, sokaknak vérzett a keze, lába az ablakok kitörésének szilánkjaitól, vagy az ütődéstől. Bent állt még egy vonat néhány száz méterrel odébb, ami teljesen sértetlennek tűnt. Ez gyanút keltett Eliardban. Hiszen ha már felrobbantasz egy vonatot, miért ne robbantanál fel egy másikat? Szintén tele emberekkel, győződött meg róla, mikor mellé ért.
Az emberek bámultak kifelé az ablakon, néhányan sírtak a tüzet és az embereket látva. Sokan az ajtót verték: nem tudtak kijutni a vagonokból. Eliard a vonat elejéhez kocogott a vezetőhöz, berugta az ajtót. Senki nem ült a vezérlőpultnál, ezért Eliard elkezdte nyomkodni a gombokat. Nem tuda, melyik fog használni. Ekkor valami elkapta a torkát, és hátrarántotta, neki a kemény falnak. Az ellenfele elé került, még mindig a nyakát szorongatva. Eliard elrúgta magától a maszkos valakit, ütötte, rúgta, de ökölharcban jobb volt ez az idegen.Egyszercsak a vonat elindult, lassan még, de már mozgott. Eliard becsukta az ajtókat, hogy ne tudjon könnyen menekülni a támadó. Egyszercsak valami hátba vágta: az ajtó mögötte, ami a falból nyílt, ahova az előbb szorították. Sose hitte volna el ki nyitotta ki.
- Irina - kiabálta rémülten, miközben a földre teperte az ellenfelét. - Azonnal tűnjön innen! Most!
- Inkább maga menjen! Meg akar halni? - csukta maga után az ajtót.
- Maga jött egy robbanni készülő vonatra! - vitatkozott vele.
- Maga pedig húzza az időt! Menjen innen!
Irina a vezérlőpulthoz verekedte magát, megnyomott néhány gombot és minden ajtó kinyílt, beleértve a vezérlő oldalán lévőt is. Ezen pedig az ellenfél villámgyorsan kiugrott, miután Eliard arcát a falba nyomta. Eliard felpattant a földről, lassan, de olyan gyorsan, amennyire csak tudta, és Irina mellé lépett.
- Hol a fék?  - kérdezte, letörölve arcáról az izzadságot, aminek inkább piros színe volt. Aztán megpillantott egy kart, amit erősen meghúzott. Eltörte.
- Idióta! - kiabált vele Irina. A menetszéltől, ami befújt a nyitott ajtón, alig hallották a másikat.  
- Már el volt törve! Látja ezt a rossz illesztést rajta? Csak azt a látszatott keltették, hogy nem törött, és..
- Jól van, értem. Ki kell ugranunk.
- Maga megveszett.
- Inkább meghal a felrobbanó vonaton? Nem gyorsultunk még fel nagyon.
Igaza volt, nem tehetett semmit. Elkapta Irinát, magához szorította a fejét és ugrott.
Fűre estek, de hallotta a csontját újra és újra roppanni, ahogy nekiütődött a talajnak.

A teste megfeszült a becsapódáskor, de Eliard közelsége megnyugtatta, amennyire csak egy ilyen helyzetben meg lehet nyugodni. Gurultak pár métert, csikizték az arcát a fűszálak. A férfi az utolsó pillanatig rajta tartotta a kezét, amíg Irina fel nem pattant a fűről és igazította meg a haját. Vége a gyönyörű, pasztell ruhájának...
Eliard nem tűnt túl épnek, de valamiféle földöntúli merészség ködösítette el az elméjét és ült ki az arcára. Irina, így egészen férfiasnak és bátornak találta.
-A szerelvény a Belváros felé tart.. valahogy meg kell állítanunk. -sóhajtotta. Úrrá lett rajta a tettvágy, de tudta, hogy a fizikai erejével nem sokra megy, a hangjával pedig nem képes megállítani egy vonatot. Illetve talán.. de akkor a közelben mindenki szörnyethalna.
-Nem nekünk. Nekem. -húzta ki magát Eliard. -Menjen vissza a kastélyba és telefonáljon a belvárosba, hátha megelőzhetünk egy tragédiát. Én, odamegyek.
A férfi olyan határozott volt, hogy Irina inkább nem ellenkezett.
-Hát akkor.. vigyázzon magára, Eliard. -a férfi csak bólintott, majd sebesen elindult az út mentén, mint akinek elment az esze. Irina nem tudta, mit gondoljon. A ruhája elszakadt, mind a szoknyáján, mind az ujjánál, a haja összekócolódott... úgy nézett ki, mint egy útszéli. Hirtelen megállt mellette egy koromfekete autó. Csak egy ilyen volt a környéken, ezért a nő szája mosolyra húzódott, amikor bepattant az öreg komornyik mellé.
A kastélyba érve az első dolga volt, hogy felkapja a vezetékes telefont és betárcsázza a belváros rendőrségének a számát. Még szerencse, hogy egy kis listán vezeti a fontosabb telefonszámokat. A vonal kicsengett, majd néhány pittyegés után egy kellemes női hang szólt a telefonba:
-Belvárosi Rendőrség, miben segíthetek?
-A rendőrkapitányt kérem!
(Zárva)

Irina egész nap csak az estére tudott gondolni. Nem kötötte le sem a kedvenc botanikai könyve, sem a kertben való ténykedés. Evrus úr szinte követte mindenhová, érezte a nő nyugtalanságát. Meleg teát készített neki és egyedül hagyta a szobájában. Amikor a nap lekúszott az égről és eltűnt a távoli horizonton, Irina csendesen ült a tükre előtt és platinaszőke tincseit fésülte és fonogatta. Már rég kiválasztotta az alkalomhoz illő ruhát: egy pasztellkék, hosszú selyemruhát. A torkát folytogató gombóccal együtt indult útnak aznap este. Rettegett a gondolattól, hogy Eliard netán félreérti a szándékait.. esetleg okot ad rá, hogy Őt is bántsa... hogy Őt is.. pont mint az orvost. Irina még a gondolataiban sem szerette kimondani, utálta az egészet. El akarta felejteni.
Eliard házához egy hófehér hintón vitte Evrus úr, aki szinte mindig, most sem sajnálta Irinától az atyai tanácsait.
-Vigyázzon magára, Payne kisasszony. -itt becsmérlően pillantott Eliard otthonára. -Sosem tudhatja mi jár egy fiatalember fejében. Ha bármi baja esne...
-Nem fog. Ez csak egy vacsora. -sóhajtott Irina és bátorítóan megszorította az öreg komornyik kezét. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Eliard is módos szülők gyermeke, már amennyire ezt így kívülről meg lehetett állapítani. A férfi már az ajtó előtt várta, óriási vigyorral az arcán. Irinának ez kicsit sem tetszett, ezért hűvösen a kezét nyújtotta.
-Irina. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy látlak.
A nő akaratlanul is elmosolyodott, majd Evrus úrnak búcsút intve, besétált a házba. Egy újabb fiatalember sétált elé, a mosolya nagyon hasonlított Eliardéhoz. Összességében sokkal fiatalabbnak és kellemesebbnek tűnt, Irina pedig egy halvány mosoly kíséretében neki is kezet nyújtott.
-Norath Robin Bellator. -felelte olyan kacér hangon, hogy még Eliard is felvonta a szemöldökét. -Elismerem, a bátyám nem túlzott a szépségét illetően. Maga lélegzetelállítóan gyönyörű.
Irina elpirult, de nem az ifjabb Bellator bókjától, hanem, hogy Eliard is hasonlóan vélekedik róla.

Irina gyönyörűbb volt mint eddig bármikor. Eliard Norathnak odacsapott egyet, mikor a nő szeme elől elkerültek, de titokban örült, hogy az öccse felfedte Irina előtt, hogy vélekedik róla.
Az édesanyja akkor lépett ki a konyhából, mikor a társalgóba vezette Irinát.
- Jó estét! - köszönt Irina hidegen.
- Nahát! De szép vagy! - tört ki édesanyjuk boldog ámulatban. -
Szia! Megengeded hogy tegezzelek, ugye? Én Freya Bellator vagyok.
- Irina Carmina Eleanor Payne. Nagyon örülök, asszonyom. - mosolygott visszafogottan Irina, de a szemében volt már valami melegség.
- Gyönyörű neved van! Remélem éhes vagy, mindjárt kész a vacsora.
Irina nem felelt, csak finoman bólintott. Miután Freya visszatért a konyhába, Eliard a nő mellé lépett.
- Ne haragudj édesanyám miatt. Örül hogy ilyen kellemes lányt hoztam haza.
- Ne szabadkozz, nagyon kedves. - Itt tartott egy kis szünetet, Eliard félt az ilyen csendektől. Mindig "de"-vel kezdődnek. - Hogy érti? Nem szoktál kellemes lányokat hazahozni? - A hangsúly a "lányokat hazahozni" szavakon volt.
- Azok a nők nem úgy voltak kellemesek mint maga. - szólalt meg a háttérben Norath, aki egy italt kortyolgatott. 
Eliard a kezét kinyújtotta egy üvegajtó felé, ami egy csodás erkélyre nyílt. Tele volt virágokkal a kert és a terasz is. Irinát lenyűgözte. Egy kicsit meg is feledkezhetett magáról, mert mikor Eliard a látvány elé állt, kissé zavarodottan nézett vissza rá. Eliard azt hitte a téma miatt néz rá ilyen komoly szemmel.
- Régen voltak barátnőim. Nem nemesi osztályból. Nem igazán kedvelte őket a családom és én se. De már évek óta nem tartom velük a kapcsolatot. - Nem akarta elmondani, hogy csupán fél éve nem, és hogy Evelyn néhány napja őt kereste. De meg akarta nyugtatni Irinát, mert semmit nem jelentett már neki az a nő.
- Semmi baj -felelte Irina teljes természetességgel. - Mindenki azzal van akivel akar. Nem kell nekem magyarázkodnia. - Megkerülte Eliardot és neki hátat fordítva a korlátnak támaszkodott.
Már megint magáz. Hogy távol tartson. De nem most fogom feladni, gondolta Eliard.
- De én nem szeretnék azokkal a lányokkal lenni - szólt Eliard halkan, miután a nő mellé lépett, felé fordulva. A halvány hold fény kiemelte az arca legszebb vonásait. - Én nagyon kedvellek, Irina.
Halvány, nagyon halvány mosoly.
- Nem bízom az emberekben. - suttogja a nő. Ez a megnyilvánulás is nehézséget okoz neki. Ilyet Eliard még nem látott.
- Bennem sem? - kérdezte.
Irina csak ránézett, szemeik összeolvadtak. Nem kellett mondania, a tekintete elárulta, hogy megpróbál bízni a férfiban.
 Az édesapjuk a vacsoraasztalnál csatlakozott, el kellett intéznie néhány dolgot. A mezején az embereket kellett eligazgatni másnapra, aztán hazaküldenie. Mesélt a munkájáról, kérdezte Irináról és a családjáról, amiről a lány nem beszélt sokat. A szülei most nincsenek otthon, mint legtöbbször. Testvére nincs, az édesapja gyakran kertészkedik vele és sokat sétálnak, mindössze ennyit mondott.
 Egyik ételben sem volt hús, sok fogás volt, és Irina mindből jóízzel evett, megköszönte a vacsorát. A társalgóban ültek, Irina egy szép fotelben foglalt helyet, Eliard pedig annak széles karfáján. A nő a kezében tartotta az arcát és úgy mosolygott.
 - Ha igazi férfi vagy, húzd le azt a wiskey-t, Norath - szólt oda neki Eliard.
- Igen, fiam - csatlakozott az édesapja. -, csak melegíted a kezedben a poharat.
Norath finoman elmosolyodott.
- Akkor ezt nézzék - Egyben lehúzta a pohár alján csúszkáló alkoholt. Fél percig bírta, hogy ne köhögjön fel, és abban a pillanatban mindenki elnevette magát.
Eliard lenézett Irinára, követte a tekintetét, az édesapjuk átkarolta az anyukájukat, egymásra mosolyogtak. Biztosan köze volt ahhoz, ennek a gyermeki csillogásnak a szemében, hogy nem mond túl sokat a szüleiről.
- Olyan késő van, Irina, maradj itt éjszakára. - ajánlotta fel Freya.
- Nem, köszönöm.
- Ne aggódj, anya, hazkísérem. - felelte Eliard. Felsegítette rá ugyanazt a kabátot, amit akkor adott rá, amikor elkapta őket az eső.
Egész úton beszélgettek, nevettek, még Irina is, megértették egymást mindenben, végig fogták egymás kezét.
Amikor elértek az ismerős kerítéshez, Eliard a lány arcára egy csókkal búcsúzott.

-Úgy látom ez a férfi különösképpen szeret megválni a felöltőjétől. -nézett kissé szigorúan Evrus úr az éppen belépő Irinára. A nő csak elmosolyodott és felbaktatott a lépcsőn.
-Jóéjszakát. Köszönöm, hogy megvárt. -szólt még Irina, amikor az ajtajához ért. Tudta, hogy ez nem tartozik a komornyik feladatai közé.
A szobája menedékében már úrrá lett rajta a hatalmas mosoly, amit egész este elfojtott. Nem akart buta, vihogó libaként mutatkozni Eliard családja előtt. És milyen elbűvölő család! A szülei elragadóak, akárcsak az öccse. Ha valaha testvére lehetne, ilyen kötelékre vágyna, mint amilyet a Bellator fivérek birtokolnak. Régen.. még nagyon régen vágyott egy kistestvérre. Csak soha nem tudta senkinek elmondani. Nem tudta elmondani.
Leheveredett az ágyra és újra-újra végigpörgette az agyában az eseményeket, kezdve amikor először megpillantotta Eliardot, addig míg a férfi egy apró csókot nem lehelt az arcára, a holdfény ölelésében. Bár némiképp aggasztották Eliard nőügyei. Nem akart egy lenni a sok közül... a sok lány közül, akiket hazavisz.

Reggel hatalmas mosollyal ébredt: a madarak hangosabban csiripeltek, a komornyik által készített teának is finomabb illata volt, mint máskor. Irina nagyot nyújtózott, szőke tincsein végigsimított a reggeli nap fénye. Úgy érezte az élete nem is lehetne ennél csodálatosabb.
Mintha valaki megérezte volna ezt a gondolatot, mert halk kopogás zavarta meg Irina gyönyörű reggelét.
-Igeeen?
-Khm, kisasszony. Egy rendőrkapitány keresi. Bevezettem a szalonba.
Irina szó nélkül kipattant az ágyból, de a takaró valahogy rácsavarodott alvás közben, az egyik lába beleakadt és arccal lefelé a padlónak csapódott.
-Áúú.
-Irina, minden rendben? Kívánja, hogy bemenjek? -hangzott a komornyik aggódó hangja az ajtó túloldaláról.
-Nem, jól vagyok. -felkászálódott a földről és hálát adott az égnek, hogy ezt az esést senki sem látta. -Perceken belül lent leszek!
Sietve megfésülködött, magára kapott egy egyszerű, elegáns pasztellzöld ruhát és komótosan lesétált a lépcsőn. Nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy nem ura a helyzetnek.
-Malone rendőrkapitány. -szólt Irina hivatalos hangon, amikor belépett a szalonba. Intett Evrus úrnak, hogy hozzon egy csésze teát. -Minek köszönhetem a korai látogatást?
Zewia látszólag kimerült volt, hatalmas, lila táskák éktelenkedtek a szemei alatt, a keze enyhén remegett. Még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, amit két nappal korábban viselt.
-Irina, örülök, hogy látom. Nos, elsősorban a múltkori eset miatt jöttem. Lenne néhány kérdésem az üggyel kapcsolatban.  -Irina megadóan bólintott, Zewia pedig folytatta. -Amikor a kapitányságon voltak Eliarddal, Ő ezt nyilatkozta, idézem. -itt a kis jegyzetfüzetébe meredt. -"Ezután felszálltam a vonat elejébe és ott verekedtem egy rosszfiúval. Fekete ruhában volt. Kapucni, meg sál, vagy valami olyasmi. Aztán feltűnt Irina, aki kinyitotta az ajtókat, hogy le tudjanak szállni az utasok."
-Igen. -helyeselt.
-És mégis, hogy a fenébe tudott felszállni a vonatra? Elég gyorsan zakatolt és azt még megértem, hogy Eliard utólérte.. bár már az is kétségbevonható.
-Gyorsan futok. -felelte Irina teljes közönyösséggel, miközben belekortyolt a teájába.
-És, hogy vette a bátorságot, hogy leugorjon egy vonatról? Miből gondolta, hogy túl fogja élni? Valamint, hogy ért haza előbb, mint ahogy a vonat becsapódott volna a belvárosban? -Zewia egyre hangosabban tette fel a kérdéseket, látszólag teljes meggyőződéssel, miszerint Irina hazudik.
-Amikor az ember eljut odáig, hogy le kell ugrania egy vonatról, nem gondolkodik ilyeneken. -megvonta a vállát. -Hazafelé pedig lovon jöttem. A komornyikunk követett és hazaszállított, hogy ne essen bajom. -hazudott. Igazság szerint, az államnak nyilvántartása van az összes autóról a világon, Irináéknak pedig egy újonnan szerzett, kísérleti darabjuk volt. Illegálisan.
-Mármint, úgy érti a vonatból való kiugráson kívül. -mosolyodott el Zewia. Irinának megrándult néhány arcizma.
-Nos, ha nincs több kérdése... köszönöm a látogatást.
Zewia aligha tudott megszólalni, mert Irina perceken belül eltűnt a szalonból, a komornyik pedig udvariasan kikísérte. Bár nem tervezte, de ezek után haladéktalanul meglátogatja Eliard Bellatort is, hátha Ő több információ birtokában van.

Mire abban a nyavajás erdőben megtalálta a hatalmas házat..! Hülye erdő: mindenfelé nézel és ugyanazt látod. Zewia a belvárosi vadonhoz szokott, a betonhoz, nem a sárhoz, az ember zajhoz, nem az állatéhoz.
Eliard nyitott ajtót neki. Haja frissen összefogva, a szakálla hosszú borostára nyírva. Zöld inget viselt, ami lazán lógott a testén.
- Rendőrkapitánynő. Isten hozta. - Beljebb invitálta, leültek egymással szemben két barna bőrfotelba - amik elnyerték Zewia tetszését -, közöttük faragott lábú kávésasztal.
- Bocsásson meg a zavarásért. - mondta, mialatt előkereste a jegyzeteit.
- Semmi gond - felelte a férfi. -Egy italt? Bort? Erősebbet?
- Hova gondol? Fél tíz van - kuncogott a nő.
- Akkor egy kávét? - mosolygott Eliard.
- Igen, köszönöm.
Amint eltűnt a konyhában, odalépett hozzá egy fiatal, szőkés férfi.
- Norath Robin Bellator -mutatkozott be neki, kezetfogtak. - Nagyon örülök.
- Én is. Zewia Malone rendőrkapitány.
Eliard már vissza is tért, Norath odasúgta neki véletlen hangosan:
- Most meg egy rendőr, mi? - nevetett.
- Fejezd be - szólt rá halkan.
Eliard intett neki, hogy ez azt jelenti, lépjen le. Miután eltűnt a kis Eliard, az eredeti pedig helyet foglalt, Zewia belekezdett.
- Szóval. Leírná nekem mégegyszer a támadóját? Milyen magas? Bőrszín?
- Egy kicsit sötétebb lehetett a bőre - gondolkodott hangosan a férfi, Zewia türelmesen hallgatta. - Magas volt, de nem olyan magas mint én. De magánál magasabb volt. Így tudnám besaccolni.
- Értem - Kihozták a kávét, és Zewia nyugtázta hogy, mint Irinánál, itt is felszolgálnak mindent. Itt egy kellemes idős néni, aki rámosolygott Zewiára.
- Köszönöm szépen - mosolygott vissza rá.
- Köszönjük Helen - mondta Eliard.
Belekortyolt a fekete kávéba: sűrű volt és keserű, ahogy ő szerette.
- A hangját hallotta?
- Nem, nem igazán, és nem is figyeltem. - Jelentőség teljesen elbambult, fejben végigpörgette a történteket. - Erős volt. - szólalt meg végül - Egy átlag emberhez képest elég erős és izmos is. Férfi volt az biztos, olyan volt az alkata.
- Értem. - lefirkálta nagyjából az elhangzottakat. - Látott még valakit? Bárkit?
- Nem, azt hiszem senkit.
- Látta merre fut az emberünk?
- Nem, nem igazán.
- Ejtett rajta komoly sebet? Vérzett?
- Biztosan ejtettem. Én is kórházba kerültem - tette mosolyogva a kezét a bordájához. Az inge alatt volt egy vastag kötés. - De nem láttam vért.
- Rendben. Köszönöm. Leadjuk az adatokat a kórháznak, hátha bent van a gyanúsított.
Eliard kikísérte a vendéget, miután Norath újra kezet fogott vele.
- Értesíten, ha tudok másban segíteni. - mondta Eliard az ajtóban.
- Rendben. Viszlát!
- Viszlát!
Zewia előhalászta visszafelé menet az adóvevőjét, és a közvetlen beosztottjának mondta:
- Adjatok le személyleírást az összes kórházban! Sötétebb bőrű férfi a huszas vagy a harmincas évei elejéről, sötét szem, valószínűleg sötét haj, középmagas.