Vasúti átkelő

A vonat úton csendesen meghúztuk magunkat. Próbáltuk kerülni a feltünést. Nem is igazán szóltunk egymáshoz, csak ha nagyon muszáj volt. Talán mind a ketten elfáradtunk, vagy csak féltünk hogy a sok beszéd csak a feltünést keltené. Ki tudja? A vidéki állomáson settenkedtünk le a vonatról, elég lepusztult helynek tűnt az egész. Megvakarva fejemet fordultam Jessamy felé. - Na? És most hogyan tovább? - figyeltem kérdően.

A nap bágyadtan kúszott az égboltra, látszólag elég elhagyatott volt a hely. Az idő is csípett kissé, a bokrok néha megrezzentek az ártatlan madárkák táncától.
Suinak és Jessnek át kell gondolnia, hogy merre kell indulniuk. A vonatállomáson közben megjelentek az első emberek, pénztárosok, jegykezelők... mégsem olyan kihalt ez a környék.

Az úton szunyókáltam, de azt hiszem nem tűnt fel Suijinnak. Nagyon éber és általában rossz alvó vagyok, és válaszoltam Suijinnak amikor csak megszólalt, de annyira elnyomott az álom, hogy nem ia akartam ellent mondani neki. A szemem azonban kipattant amikor le kellett szállnunk.
A nap kibújt a horizont mögül.
- Induljunk el ezen a kis ösvényen. - Elővettem egy üveg vizet és kiittam a felét. - Enni vagy inni? - kérdeztem Suijint és adtam neki amit csak kért. Amikor a táskámban matattam megtapintottam a tőrt, hogy ott van e még, és megkönnyebültem.
A kis pihi után elindultunk a kis ösvényen, ami egy erdő-szerűn át vezetett.

- Inkább valami ételt kérnék! - mondtam, s megvártam míg ad nekem. Elég csípősnek érződött az idő és az erdei ösvényen se lett melegebb, sőt a növényzet alig engedett be magába egy pár kósza sugarat és a szél gyermekei is szívesebben szórakoztak itt. Jessamyra néztem, aki a szemembe még is csak egy törékeny ember gyermeknek tűnt. - Nem fázol? - kérdeztem talán aggódva, hiszen nem akartam, hogy esetleges betegsége miatt lasabban érjük el a célunkat.

- Nem, dehogy - válaszolom reflex-szerűen. Ránézek, és látom rajta, hogy nincs melege. - Van egy kis takaró a táskában, nem kell? - kérdezem, mikor kiérünk az erdőből. Vagyis azt hittem, kiérünk. - Óóh, ne! Ez nem lehet igaz.. te nem látsz épületeket, vagy utat? - meresztem a szemem a tájra a fák között és fölött de semmi, körbevesz minket a hatalmas semmi. Átfutott az agyamon, hogy menjünk vissza és szálljunk egy másik vonatra, de órák óta kutyagolunk, és ki tudja mikor jön a következő. Hátha van itt valami, egy kápolna, ahol a homlokzatban van elrejtve a tárgy, meglesem a szemcsivel és lekapjuk, elhozzuk és megyünk a vonattal tovább. Istenem annyira jó lenne ha vége lenne ennek az egésznek.
 - Menjünk tovább - mondtam Suijinnak, és mentünk tovább előre. Az erdő sűrűbb lett, de ahogy múlt az idő, a nap átsütött a lombokon, és gyönyörű, varázsos hellyé változtatta az álmos erdőt.

-Hm, könnyebb lesz beazonosítani mint hittem. -mondtam ironikusan, majd Sophieval a következő megállónál lepattantunk a szerelvényről. Hatalmas robajjal süvített el mögöttünk, én pedig búsan utána pillantottam.
Nagy nehezen megállapítottuk merre is van kelet (nehezebb ez, ha az embernek nincs egy valamirevaló iránytűje), majd szélsebesen útnak indultunk. Sophie csak úgy kapkodta a lábait, nem győztem tartani vele az iramot.
-Hé. -lassítottam le. -Nyugi, napnyugta előtt még bőven odaérünk. Egyébként.. Sophie.. honnan jött ez a hirtelen érzés, hogy meg akarod keresni? Tudom, a látomás a házról, de.. van valami más is?
Lehorgasztott fejjel járt mellettem, annyira gondterhesen tűnt. Nem tudom mi történt vele amióta nem beszéltünk, de mintha azt a pár hónapot egy pincében töltötte volna... annyira megviseltnek tűnik.

Úgy éreztem, semmi értelme hazudni, Brielle azon kevés emberek közé zartozott akiket jól ismertem - ezen belül a mégszűkebb bizalmi körömben foglalt helyet.
- Miután szétváltunk, mármint Seth-tel, úgy éreztem hogy helyeset cselekszem, mindenki éli tovább ah életét. De bele sem gondoltam, hogy talán sosem fogom többet látni. Nem hiányzott. Komolyan. Amíg meg nem jelent az első látomásomban az erdőben. Azt láttam, hogy meghal.. és amikor én is majdnem meghaltam, azokban a pillanatokban semmi mást nem akartam, csak látni.. újra.. belenézni azokba a szemekbe, amik mellett felnőttem, és amibe beleszerettem.. - A hangom megcsuklott, ahogy felidéztem azt a pillanatot Brielle-ék házában: annyi fájdalom, a halálfélelem, hogy sosem látom többet... - És csak.. átkoztam magam, hogy olyan makacs és gyerekes voltam régen.. mintha nem is én lettem volna. - Az ujjbegyemmel megtöröltem a szemem, az utat néztem a lábam körül. - Miután tőled is elszakadtam, nem tudtam, mi tévő legyek. Nem akartam egyedül lenni, ezért az erdőbe mentem és hónapokat töltöttem ott.  - Sethet csak egyszer láttam, minden nap minden perc rémlátomásai után, mindenről: az akkor történtekről, a most történtekről. - Csak egyszer akartam látni. És amint megláttam, üzentem.
Felnéztem, és nem messze az út elkanyarodásánál ott volt egy vacak tábla ami bugyután üdvözölt.

Őszintén meglepett, hogy Sophie elmondta nekem ezeket a dolgokat. Mindig is zárkózottnak tűnt és nekem sincs sok tapasztalatom a barátszerzés terén. Nem tudtam mit is mondhatnék erre az egészre, úgyhogy csak szorosan megöleltem. Próbáltam visszafogni a könnyeket és a bűntudatot, hogy én sodortam Sophiet ilyen halál közeli élménybe.
Amikor elengedtük egymást, kicsit összenevettünk, majd férfiasan megveregettem a vállát.
-Ne aggódj, olyan soha többet nem lesz. Megígérem.
A VIDÉK feliratú tábla mellett elhaladva, egyenesen a szántóföldek felé vettük az irányt.
-Éééés van már ötleted, hogy mit mondasz neki? -kérdeztem izgatottan. Valahogy felvillanyozott ez az egész és rettentően kíváncsi lettem Seth-re. Ki lehet az, aki Sophiet ennyire leveszi a lábáról?!
(Zárva)