Vasúti híd

Amennyire nem számítottam Natsilra, annyira kellemes élmény volt ez az egész. Amióta Apa kórházban van, nem nagyon élek szociális életet... Anyával találkozok néha, de Ő az, aki összetartja a családot. Többek között ezért is örülök, hogy Sophie elhívott magával...
A vonat csendben zakatolt már órák óta, mi pedig hol elbóbiskoltunk, hol beszélgettünk.
-Szerinted hol kezdjük a keresést? Akárhol dolgozhat, elképzelhető, hogy már nincs is a belvárosban. Van valamilyen különös ismertető jele? Egy szexi tetoválás, piercing...
Itt megböktem Sophiet a vállammal és elnevettem magam.

Kuncogtam.
- Kicsit magasabb, mint én, és.. jóképű, tetoválás van a karján. Rövid, szőke haja van, nem túl társaság kedvelő, szóval talán ebből kéne kiindulni. Talán egy ne túl forgalmas helyet keressünk. Bár vendéglátás az vendéglátás, emberek mindenhol vannak, viszont abból kiindulva, hogy Natsil azt mondta, verekedett - Még mindig nem tudom elhinni, de nem láttam értelmét, miért hazudna. -, kétlem hogy előkelő helyen dolgozna. Sosem szerette a túl előketlő helyeket, a fényűzést. - Magam elé beszéltem, kinézve a vonat ablakon. - Gyönyörű helyen élt, de ő sosem vágyott rá, mindig az egyszerű dolgokat szerette. - Vajon engem is ezért szeretett?
Leszálltunk a vonatról, és elindultunk a szűk utcákon térképekkel a kezünkben, bárról bárra jártunk.

-Hmm... hát, az elmondásod alapján elég sokat változhatott mostanra. Mióta nem láttátok egymást? -kérdeztem, miközben a lemenő nap fényében próbáltunk kiigazodni a térképen. Elég veszett ügynek láttam ezt mára, de nem akartam addig feladni, amíg Sophie nem szeretne pihenni. A gondolataimban már körvonalazódott egy magas, jóképű, szőke hajú srác, tetoválásokkal. Alig várom, hogy megismerjem!
A belváros főutcáját jártuk egész éjjel és különböző bárokba, kocsmákba és éttermekbe kukkantottunk be, hátha az egyik pincér Seth lesz. De semmi. Még csak a személyleírás sem volt ismerős senkinek.
-Jobb lesz ha pihenünk egyet. -ásítottam és nagyot nyújtóztam. -Holnap folytatjuk a keresést.

Bárokból bárokba mentünk, sokáig üldögéltünk, kérdeződködtünk, mind az ott dolgozókat, mind az arra megfordulókat. Semmi, senki nem látta, a számunkra legpozitívabb válasz az volt "tod' hány ilyet láttam már? Ne fárassz ezzel". Brielle egészen kifáradt, hajnali egy óra körül egy panzióba húzódtunk, kétágyas, kellemes szobába. Brie elszembe juttatta a szép hotekszobát, ahol majdnem eltöltöttünk egy estét, Saphire hercegnő jóvoltából, hónapokkal ezelőtt. Az kicsit kedvemre valóbb volt, ez a szoba lepukkant hatást keltett és a takaró durva volt. Brielle elterült az ágyon.
Feszült voltam és szétszórt, úgyhogy mosolyogtam Brie-re és fürödni indultam. Csak zuhanyoztam végül, utána öt percig ültem a fürdőben, magam elé bámulva. Mégis mit hittem? Hogy egy nap alatt megtalálom? Hogy szembe jön velem az utcán, meglát, megcsókol, és azt mondja, végig rám várt, és most hogy megtaláltuk egymást, újra kezdhetjük? Annyira szánalmasan és naivan vágytam rá, hogy minél hamarabb lássam, hogy elfelejtettem, mennyire kicsi a valószínűsége. Nem akartam itt ülni, hasznosan vagy hasztalanul, de mennem kellett.
Felöltöztem, kiléptem a fürdőből, Brie még az ágyon volt, a vezetékes telefont bámulta.
- Éhes vagyok - mondta, és nem mozdult. Gondoltam, azt mondom neki, hogy elmegyek megnézni, van e a közelben egy bolt, kaját venni vagy valami ilyesmit. De végül csak azt mondtam, szeretnék sétálni, és nem soká jövök. Kiléptem, a levegő kezdett csípős szeles lenni, de nem bántam, jól esett.

Éppen a sajgó porcikáimat pihengettem és elmélyülten bámultam a telefont, amikor Sophie kilépett a fürdőből. Sűrű párafelhő és tusfürdő illat követte.
-Éhes vagyok. -még a beszéd is olyan fárasztó volt. Miért is nem születtem inkább a telekinézis képességével?!
Gondolatban már elterveztem, hogy toastot rendelek a szobaszervíztől, amikor Sophie mormogott valamit és eltűnt a szobából. Szegény, teljesen maga alatt volt, én pedig csak az éhségre tudok gondolni. Rendelek neki is valami finomat, hátha jobb kedve lesz amikor visszaér.
Öt perc további tespedés után végre neki indultam és felkaptam a kagylót. A recepciós hölgy szerint legalább fél óra amíg kiszolgálnak, ezért én is bepattantam a zuhany alá. A legutóbbi kalandunk során napokig nem tudtunk fürödni, úgyhogy még a hajamat is megmostam, hogy maximálisan tisztának érezzem magam.
Miközben a nedves hajamat fésülgettem, végig Niku járt az eszembe. Emlékszem, miután elment, az első dolgom az volt, hogy levágtam a hajam... csak úgy, egy késsel. Utálta volna, ha látja. Persze utána hónapokig szenvedtem, mire újra megnőtt.
Elmélkedésemet az ajtón való hangos kopogtatás zavarta meg.

Mire észhez kaptam már macskaköves utcán jártam, valahol messzebb. Nem tudom merre jártam, ezért alaposan körbenéztem. Kifelé tartottam a városból. De hogy kerültem erre, miért nem mentem be a városba? Be akartam, de annyira elkalandoztam, észre se vettem hogy a másik irányba tartok. Tovább baktattam, szinte ösztönösen fordultam be a sarkon, amikor megláttam. Ott volt. Mintha csak álmaimban láttam volna, vagy egy másik, előző életem lidérce térne vissza. Ott volt, ott állt, mint évekkel ezelőtt, mozdulatlanul, fájóan ismerősen. Szinte arcul csapott a meglepetés, hogy tudatalatt erre jöttem. Hazaindultam.
Elszorult a torkom és levegőt se kaptam. A könnyek észrevehetetlenül indultak neki, hogy kifollyanak a világba. Egy kis dombról néztem le, a Külváros panorámája tárult elém, hatalmas élületelkel. Mindig erre mentem haza, ha néha napján a Belvárosból jöttem. Erre jöttem egész életemben két évvel ezelőttig. És újra látom, évek után, itt van. Annyiszor elképzeltem és gondoltam rá. Nem léptem be a hatalmas kapun, nem mentem a kerítéshez sem, csak messziről csodáltam. Nem annyira új és szép, mint rémálmaimban, amikben futni akartam ki a házból, de nem tudtam mozdulni. Inkább egyszerű, kissé öregnek tűnt. Olyan nosztalgikus hangulata volt ahogy a hold megvilágította.
Hányingerem támadt. Annyi fájdalom köt ehhez a helyhez. Megfordultam és sírtam egy kicsit, megkönnyebbülő érzés volt ahogy a stressz távozott belőlem és újra visszatér. Ez már hetek óta tartott, a kétségbeesés és idegesség közötti szüntelen állapot. Ilyenkor mindig rájöttem hogy nem csak azért kértem Brie segítségét, mert nélküle nem találom meg Sethet, aki talán kisegíthet ebből az egészből. Hanem mert szükségem van rá. Mindkettőjükre.

-Jó estét Hölgyem! -mosolygott rám egy férfi az ajtóból. Mormogtam egy "Jó estét", majd félreálltam az útból, hogy betoljon egy nagyon kicsi étkezőkocsit. A fehér ing megfeszült rajta, kirajzolódtak az izmai. Egy pillanatig rajta felejtettem a szemem. Elég különös volt, soha nem láttam még férfit platinaszőke, hosszú hajjal. Pár kósza tincs az arcába lógott, ettől még jóképűbbnek tűnt.
-Köszönöm. -böktem ki, Ő pedig elég magabiztos mosolyt villantott rám. Amikor a kezemet nyújtottam, nemet intett és kihátrált a szobából.
-Szép hölgyektől nem fogadok el borravalót.
Kissé belepirultam, de próbáltam cinikus arcot vágni. Nem szeretem amikor a férfiak azt hiszik, hogy nyeregben vannak. Épp elindult a folyosón, amikor eszembe jutott.
-Várj! -kissé bizonytalanul kiléptem a szobából és összekulcsoltam a kezeimet. -Talán Te tudsz nekem segíteni. Egy férfit keresek, állítólag a Belvárosban dolgozik.. őő.. szőke hajú, jóképű és az egyik karján tetoválások vannak.
-Hm, ez akár én is lehetnék. A tetoválásokat leszámítva. -kacsintott rám, majd magabiztosan folytatta. -És az illetőnek neve is van?
Körbepillantottam a folyosón, mintha egy hatalmas titkot készülnék megosztani az idegennel.
-Seth.
-Nem cseng ismerősen. -felelte rezzenéstelen arccal. Kár volt megkérdeznem.
-Azért köszönöm. Ha esetleg megtudsz valamit...
-Megkereslek. -vágott közbe kissé udvariatlanul. -De hidd el, az embered nincs itt. Elég sok arcot ismerek a környéken, de hasonlóval még csak nem is találkoztam.
Talán kicsit túl hangosat sikerült sóhajtanom. Zavartan összefontam a kezeimet és visszalépdeltem a szobámba, egy halk "jóéjt" kíséretében.

Szó nélkül beléptem a szobába, Brielle egy szalvétába törölte a kezét és a száját. Oda tolta hozzám az étkezőkocsit.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes - A gyomrom liftezett mióta megláttam a szülőházam, ahonnan évekkel ezelőtt elszöktem. - Történt valami izgi amíg nem voltam itt? - Szinte költői kérdés volt, mi izgalmas történhetett volna harminc perc alatt?
Lerogytam az ágyamra és fáradtan levettem a cipőm.
- Beszéltem a szobapincérrel - mondta, és amikor ránéztem, a szeme megcsillant. - Egész helyes srác volt. De sajnos nem látta Sethet.
- Ó.. nem baj - mondtam kínkeservesen. Hogy ne lenne baj? Hol a francba keressük?
Nyugi, még csak egy nap telt el. Annyi se. Meglesz. És megmondhatom neki mennyire sajnálom.