Hajóroncsok

Adriel hatalmas fájdalomra ébredt, ami a vállából, mint egy villám, cikázott végig az egész testén. Felüvöltött a kíntól, az adrenalintól felment a vérnyomása és kapkodni kezdte a levegőt.
- Hagyd már - hallott egy határozott női hangot a távolból. Felnézett, Damien grimaszos mosolya fogadta. Mögé nézett, ahonnan a hang jött. Ace-en nem a düh látszott, pedig Adriel arra számított volna, azok után, hogy tőrbe csalta, leütötte és megfuttatta, hogy minimum egyszer orrbavágja. Ráadásul óriási bajba keverte, nem csak amiatt, mert a lány felügyelete alatt szöktek meg, de azért is, mert átadta neki a Noquint.
Ahogy fürkészte a lány arcát, ez a zavartság.. a félelem a szemeiben, a tartása is egészen más volt.
Megtalálta..
Ace egy mindent elmondó pillantás erejéig nézett Adriel szemeibe. Igen, biztosan megtalálta. Egyre inkább dühösnek és zavarodottnak tűnt. De nem Adrielre volt mérges.
- Csak nem véded? - pördült meg Damien. - Mi a fasz folyik itt, hm? Kihagytam valamit? Egymásba gabalyodtatok, vagy mivan? - kezdte felemelni a hangját. - Valaki kurva gyorsan mondja el nekem, hogy mi van itt, mert megöllek mindannyiótokat. - Ace-ről Adrielre nézett, majd megint vissza. A szemében egyre izzott a kegyetlenség.
- Te nem vagy normális - válaszolt Ace. - Paranoiás vagy. Ez a tag egy zsaru. Semmi közöm hozzá. De nem tetszik hogy így bánsz vele. A karja már sose lesz a régi, te meg még ezt elősegíted. Benned nincs semmi emberség.
Damien lassan közelebb lépdelt a lányhoz.
- Na most figyelj ide, te kis szánalmas senki. - Adriel keze ökölbe szorult a megnevezés hallatán. - Én vagyok az, akiben emberség van. Tudod miért? Mert az emberek ilyenek. Mint én. Te gyenge vagy, hogy ember legyél.
- Hé, állj le te kis.. - állította el Adriel szavát Damien egyik dobótőrének hirtelen a torkához röpülése. A levegőben lebegett, Damien keze rezzenéstelenül nyúlt ki felé.
- Vigyázz mit mondasz, Palmer. Egy mozdulat, és neked annyi. - Ahogy mozgatta a kezét, Ace-ről még mindig le sem véve a tekintetét, a tőr úgy mozgott lassan, kecsesen és halálosan pontosan. Ez egy fantasztikus képesség lenne, ha nem ennek a pszichopatának lenne a tulajdonában. Ha hozzákerül a kő.. az beláthatatlan következményekkel bírna. Csak reménykedni tudott, hogy Ace nem adja oda Damiennek. Beszélnem kell vele, a francba is. De hogy? Ez a köcsög midenhol ott van..
- Megismétlem - szólt Ace-hez. - Ha mégegyszer ellentmondasz nekem, megöllek.
Ace elmosolyodott.
Adriel egy pillanatra azt hitte, ennyi volt, itt megöli mindannyiukat. Ez az elmebeteg nehezen viseli, ha valaki visszamosolyog rá ugyanolyan agybajosan, mint ahogy ő szokott másokra. Adrielnek csak elég volt visszagondolnia, mit kapott ő azért, hogy vigyorogva visszaszólt neki. Féltette Ace-t és a követ.
Végül Damien csak megpöccintette a lány orrát és nevetett. Vérfagyasztó volt. Visszafordult a csak még inkább felmérgesedett Ace-től Adrielhez. A tőrt azóta sem engedte le, inkább játszadozott vele a férfi torkánál. Leguggolt elé ugyanúgy, ahogy a minap, és egy ideig csak nézegette a tőrt ahogy élet-vagy-halál játékot játszik. Amikor Damien felpillantott rá, Adriel meglepődést látott a srác arcán. Fel is pattant, és eltette a tőrt.
- Nem látom a félelmet a szemedben. - jegyezte meg.
- Tudod, először azt gondoltam, te egy bohóc vagy. Aztán ügyes trükknek gondoltam a kerítést, megrettentem, komolyan. Úgy éreztem magam, mint egy kislány a sikátorban, körülvéve sötétséggel és veszéllyel. De most csalódást okoztál. - sóhajtott. - Ha meg akarnál ölni, már megöltél volna. Vagy ha meg akarsz ölni, mire vársz? Nem értem a szándékod. De biztos ez az első emberrablásod, ne aggódj, nem mindenki tehetséges benne.
Hiába beszélt határozottan, Adriel keze remegett: pengette a húrt, amit Ace már vékonyra feszített. Csak Anne-t féltette, nehogy a lányt bántsák az ő nagy szája miatt, de későn gondolkodott. Arra számított, Damien most tényleg vagy félholtra vagy teljesen hullára veri. De ehelyett a legelborzasztóbb mosolyát vetette áldozatára, odalépett hozzá, és a kezét keményen Adriel fájós vállára csapta.
Összeszorította a fogát a kínzásra, de nem hagyta, hogy ez látszódjon rajta. Nem akarta megadni Damiennek azt, amit annyira szeret. A félelmet és a fájdalmat látni mások szemében.
- Ki fogom deríteni, hol a Noquin. - hajolt egészen közel Adrielhez, az orruk majdnem összeért. Olyan halkan beszélt, hogy valószínűleg csak Adriel hallotta, amit mond. - Akár megmakacsolod magad, akár nem. Nem vagy nekem semmi más, mint egy nagy húsdarab, ami beszélni is tud. Bármikor, amint megtudom, hogy nem vagy hasznomra, elvágom a torkod és felnyalom a véred. Szóval ajánlom, hogy legyél hasznomra. - paskolta meg erősen Adriel arcát, majd megfordult színpadiasan széttárta a kezeit. - Hagyjuk őket pihenni. - parancsolt ki mindenkit a szobából.
Ace, mielőtt utolsóként kilépett a szobából, váltott egy pillantást Adriellel.

Reszketve néztem végig a jelenetet, amit az a pszichopata lerendezett. Nem is tudom mostanában csak remegni vagy zokogni tudok, mint valami... valami gyermek. Fel kell nőnöm. Figyelve Adrielt és a nőt nagyot nyeltem. Éreztem, hogy van köztük valami, ami nem tudom igazán, hogy zavart, vagy csak irigykedtem rá. Mindegy is, van valami amit csak ők tudnak és én nem és talán ez nem is baj. Sóhajtottam fel még egyszer, hogy nyugtassam magam, majd amikor elindultak kifele, akaratlanul is felkiáltottam.
- Tudom, hogy hol van a Noquin!
A levegő megállt, Adriel úgy nézett rám, mintha szörnyet látna. A szürke hajú fickó vigyorogva lépett vissza felém.
- Micsoda? - kérdezte lassan közelítve felém.
- Igen! Tudom, hogy hol van! - vettem bátorságot magamon, meg kell mentenem Adrielt. - Adrielnek semmi köze hozzá! Én vettem el azt a dolgot! Igen, Adriel! Sajnálom! - néztem a társamra, majd nagyot nyeltem, hogy egy kis időt nyerjek a gondolkozáshoz. - Nem neki kéne itt lennie! Neki semmi köze az egészhez, én loptam el! Mikor azt a nőt elvitték boncolásra és a cuccait lefoglalták, megtaláltam. Megtaláltam.. és elrejtettem!
- Jól értem, hogy nálad van és nem annál a nyomorultnál? - kérdezte meg a fogvatartónk.
- Igen! - válaszoltam.
- Akkor áruld el merre találjuk és talán megkíméljük az életeteket!
- Nem! - válaszoltam ám a férfi nézése, szinte érezhetően szúrt. - Nem bízom benned! Nem akarom azt, hogy megtalálod és esetleg itt hagysz minket meghalni, vagy visszajössz és megölsz minket. Vagy engedd el Adrielt és elmondom, vagy vigyél magaddal és megmutatom hol találod. Addig meg Adrielt itt hagyhatod azzal a fruskával és ezzel is bizonyíthatja a hűségedet! - vetettem fel az ötletemet, reménykedve abban, hogy a lány megmenti Adrielt, ha engem úgy is megölnek, hiszen nem tudom hol az a valami, amit keresnek, de legalább Adriel megmenekül.

Damien vérszemet kapott, amikor meghallotta a lány szavait. Elvetemült vigyorral nézett rá. Ahogy beszélt, hallotta, hogy fél. De ezt ő már megszokta, Damientől mindenki fél. Anne azóta tart tőle, mióta először meglátta. Mégis az is lehet, hogy megtartja kiskedvencnek.
Adrielre pillantott. A rendőr már majdnem elsírta magát, teljesen összetörve nézett a munkatársára. De szánalmas vagy, Palmer. Most lebuktál, gondolta. Eddig úgy csináltál, mintha tudnád hol van, csak hogy fedezd a csajt, mi? Milyen hősies!
- Na tisztázzunk valamit. Te nekem nem adsz ultimátumot. Ha akarlak, téged elviszlek, Palmert meg megölöm.
- Jó – vágta rá. – De akkor sose tudod meg, hol van a Noquin. – Határozottan csillogott a szeme, de a szája remegett.
Damien felnevetett.
- Jól érvelsz, kislány – ismerte be. Kimért léptekkel ment oda Adrielhez és hajolt az arcába. – Ez igaz, Palmer? Nála van? És nem nálad?
Mintha ez fizikai fájdalmat okozna neki, még egy könny is legördült az arcán, úgy mondta:
- Igen – A szája is beleremegett. Ezt már szeretem.
Keményen arcul csapta Adrielt, kifröccsent a vére. Damien felnevetett. A hatalomvágy teljesen elvakította.
- Elég lesz. – szólt rá Ace. – Induljatok, itt maradok vele.
- Jól van – szólt hátra Damien a válla mögött, nyála a földre csöppent. – Csinálj vele, amit akarsz. Nekem már nem kell. Legyen a szeretőd, vagy amit akarsz. De – rántotta a karját Ace felé, vele együtt suhant a tőre, a lány szeme előtt állt meg, egy hajszálnyira. – Ha nem lesztek itt, mire visszatérek.. tudod, hogy megtalállak.. és megöllek – vigyorgott a lányra, közben megforgatta a tőrt a levegőben.
Visszatette a fegyverét egy könnyed mozdulattal a tokjába, majd intett Grande-nak.
- Hozd a lányt. – Az ajtóból visszamosolygott. – Ki gondolta, hogy még hasznos is lehetsz. – sóhajtotta. – Induljunk, Grande.
Enyém lesz a Noquin, és akkor meg hatalmasabb leszek. És a halálotok olyan lassú és fájdalmas lesz, hogy azt egy mámorító öröm lesz nézni.

- Hozom, hozom! - bólogattam bőszen és a lányt megemeltem.
- Tudok a lábamon is járni! - kiáltott fel felháborodottan.
- Nem baj! A főnök azt kérte hozzalak! - kaptam a vállamra. Éreztem ahogy mocorog és remeg.
A főnök beült a kocsi hátsó ülésére, a lányt pedig mellé helyeztem. Úgy ölelte át Damien a lányt, akár egy barátnőt.
- Csiripelj madárkám, hamár úgy megeredt a nyelved! - mondta hízelgően a lánynak, ám így is még az én hátamon is futkosott a hideg.
- A... a rendőrségtől nem messze van egy park. Még amikor oda kerültem, az első ügyünk egyik találkozó helye volt ott. Akkor még Alexander tanonca voltam. - válaszolt a lány.
- A rendőrség környéke nem veszélyes számunkra? - néztem a főnökre.
- Ne ezen agyalj! Nem azért fizetlek, csak menj a címre! Te pedig...- nézett a lány szemeibe. - Imádkozz, hogy ott legyen a Noquin!
Elindultunk a park irányába, ami legalább egy óra út, ha igazán megtaposom a gázt, ám hogy ne legyünk feltünőek, betartva a sebességhatárokat, így másfél óra volt az út. A hátul tudom, hogy nem ültek csendben. Nem hallottam sokat, csak egy két hang foszlányt, de abban biztos vagyok, hogy a főnök az a szerencsétlen kislányt ha fizikailag nem is, de lelkileg teljesen kinyírja. Utálom a feszültséget, ezért hangosabbra vettem a rádiót, hogy valami elnyomja a hátulról beszűrődő hangokat és eltereljék a figyelmemet. Már sötétedett, amikor elhaladtunk a kapitányság mellett.
- Idióták! - nevettem el magamat, mikor arra gondoltam, hogy két eltűnt társukat nem sikerült még előkeríteniük. Lassan vettem egy kanyart és lassítani kezdtem.
- Ez az? - kérdeztem hátra.
- I.. igen... ez lesz az! - válaszolt a lány.

Ace teljesen kiborult ettől a kőtől.
- Ne tőlem kérdezd, én nem tudok róla semmit. – magyarázkodott. - Lilith mesélte, amikor még elhitette velem, hogy nem egy sorozatgyilkos, hogy van ez a kő, és elmondta ezt a sztorit, hogy a kő megnöveli a képességekkel bírók hatalmát, és..
- De nekem nincs semmi erőm! – szakította félbe Adrielt, és szembefordult vele. Már-már kiabáltak egymással.
- Én is tudom! – Sóhajtott. - Figyelj – vette lejjebb a hangját – nem tudom, hogy miért téged választott, vagy mit csinált, de ez van. Takard el, amennyire tudod, és induljunk Damienék után, mert istenemre, ha az a féreg megöli Anne-t, én széttépem. – A félelem és idegesség a gyomrában gombóccá gyűlt.
- Rosszabbat is csinálhat annál, hogy megöli – jegyezte meg Ace. Adriel egyre idegesebb lett. Sietniük kell, ha nem akarnak elkésni.
- Csak tudnám, hova mennek.. így nem tudunk utánuk eredni.
- Dehogynem, követjük a homokban a nyomaikat. – Ace kilökte az ajtót és az út fele mutatott. - Ahol elfogy a homok, onnan rögtönzünk. Valami tipp, hogy Anne mit mondhatott, hol a Noquin?
- Fogalmam sincs.. talán a lakásán, de – vakarta meg a fejét. -, nem is tudom. Ha a helyében lennék, valahova a városba vittem volna Damienéket, ahol könnyen kiszúrhatják a rendőrök – gondolkodott hangosan -, de Damien nem hülye. Nem fog a megkötözött rendőrrel vérben úszva besétálni például a kapitányságra. Hacsak nem készül kinyírni ott mindenkit. – Adriel idegesen a hajába túrt, és fújtatott egyet. – Te meg kit hívsz?
- Egy ismerőst. Beígért egy fuvart. – Néhány szóváltás után le is tette a telefont. – Úton van, mindjárt itt lesz.
Már jó pár perc eltelt, Ace diadalittasan kilépett az ajtón és rágyújtott a valahonnan összeguberált cigijére.
- Mióta dohányzol? – kérdezte Adriel.
- Nem dohányzom. – válaszolta vállat vonva Ace, és leült Adriel mellé a murvára.
Adriel hátravetette a fejét a hajóroncs oldalának és felkuncogott.
- Az a helyzet – nyúlt bele a zsebébe Adriel, és kiszedett egy cigarettát. -, hogy én sem. - Ace meglepődött mosolyára egy vállrándítással felelt. Megköszönte a gyújtót, amit a lány adott neki és visszanyújtotta. – A zsebedből szedtem ki, amikor beleraktam a követ. Gondoltam, ha tényleg kijutunk innen, isten bizony, hogy rágyújtok. De nem sikerült. Úgy gondoltam ez most egy jó alkalom lesz.
- El sem hiszem, hogy lenyúltad a cigimet – hitetlenkedett Ace mosolyogva.
- Sajnálom. És azt is, hogy úgy megütöttelek. Nem akartam, de muszáj volt. Nem mentél volna bele a szökési tervbe. Bár ettől eltekintve – fújta ki a füstöt, a szagáról Roth nyomozó jutott eszébe -, jó ember vagy, Ace.
- Elraboltunk, megkínoztunk, megvertünk és ugyanezeket megtettük a rendőr társaddal. Nem vagyok jó ember.
- De igen. – felelte. – Csak egy kicsit kaotikus. Én a törvények szerint járok el, általában. Te a saját törvényeid szerint.
Adriel nem egy olyan emberrel találkozott, aki önvédelemből ölt, vagy a szerettét akarta megvédeni, vagy véletlen baleset történt. Adriel sokszor a törvény szerint járt el, és rács mögé dugta a szerencsétlen sorsúakat, akik csak azt a hibát követték el, hogy rosszkor voltak rossz helyen. De nem egy olyan eset volt, amikor hagyta futni az illetőt. Nem kell ahhoz rossz embernek lenni, hogy bűnt kövess el. Alexander szerint nincs jó meg rossz ember. Árnyalataik vannak, de mindenki a saját maga valóságában helyeset cselekszik. Az, hogy a tette hogy hat másokra vagy a társadalomra, határozza meg a jó és rossz cselekedeteket.
Adriel egészen belemélyült a gondolataiba. Egy kocsi hangja rázta fel, ami driftelt egyet előttük, homokot röpítve az arcukba.
- Irány a város. – pattantak be a kocsiba.

Egyre jobban elszorult a lélegzetem, akár mennyire is nehéz féltem a halált. Ki ne félne tőle? Még ennyi tervem volt az életre. Amikor az autó nyikorgó fékét és a kopasz pacák hangját meghallottam, tudtam itt a vége.
- I... igen! Ez lesz az! - válaszoltam, a mellettem ülő férfi lélegzetei is egyre gyorsabb lett. Gondolom elfogta az izgalom, ami nem fog sokáig tartani.
Törtem a fejemet, vajon meddig húzzam az időt? Mennyi kellhet Adrielnek és a nőnek? Egyáltalán összeálltak? A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, s valahol a lelkem mélyén reménykedtem, hogy Adriel engem választ és megment, vagy esetleg Alexander pont erre sétáltatja a kutyáját, meglát engem és bevetve a régi rendőri képességeit megment. De úgy se így lesz, el kell fogadnom.
Kiszálltunk a kocsiból, hátrakötött kezeimet megragadták, s akár egy nyomkövető kopót pórázon, követtek.
- Indulj! - szólt a szürkehajú.
Nagyot nyelve és lassan lépkedve indultam el. Felmértem a parkot, az összes fán megakadt a szemem, de nem tudtam melyiket válasszam. Valami különleges helyet, vagy fát kéne választanom.
- Na? Hol van? - lett egyre idegesebb a férfi.
- Egy.. pillanat! Olyan sötét van itt és rég jártam itt. Átkell gondoljam.
- Kislány! - húzott közel magához. - Ugye tudod, hogy az életeddel játszol?
- Persze, hogy tudom. - válaszoltam, majd megtaláltam a tökéletes fát. - Az ott! Ott van a Noquin! -mutattam az egyik legmagasabb és göcsörtösebb bükkre.
- Akkor hajrá! - parancsolt rám. Olyan megalázó volt, mintha tényleg csak egy kutya volnék.
A fa előtt megállva végig mértem újra. Íme a hely, ahol az utolsó földi perceimet tölthetem. Egy aprócska könny gördült végig az arcomon. Milyen önző is vagyok, magamat siratom és sajnálom, miközben nem én vagyok a lényeges.
- Itt van! - mutattam a fa elé a földre.
- Rendben! - nézett a szemeimbe a férfi. - Akkor mire vársz?
- Micsoda? - nem értettem a célzást.
- Kezd el kiásni!
- De nincs lapátom? És amúgy is nem ő fogja...? - néztem a nagy kopaszra.
- Ott az a két pici kezed, és az emlékeid, hogy hova is rejltetted, így tiéd a megtiszteltetés, hogy kikapard számomra, s tudod mit? Ha tényleg ilyen ügyes leszel, talán még meg is jutalmazlak és nem kell magadnak megásnod a sírodat! Grande, oldozd el!
Remegni a félelemtől. Tudtam, hogy mi fog történni, de a kimondott szavak még inkább fejen ütöttek. A hatalmas férfi lassan oldotta ki a kezeimet, a másodpercek éveknek tűntek, szinte már vártam, hogy inkább essek túl az egészen. Mikor a kezeim szabaddá váltak, elkapott a remény, hogy mi lenne ha megpróbálnék elszökni.

A lány szabaddá vált kezeire nézett. Damien mindegyik tőrét egyszerre húzta ki a tokokból és fenyegetően Anne torka köré reptette őket.
- Ha meglátom, hogy megindul a lábad, azonnal levágom a fejed. És én azt ajánlom, ne tedd próbára a reakció időmet.
A lány nyelt egy nagyot, és letérdelve a fűbe kezdett neki a feladatának.
Már körülbelül egy órája ásott. Damien kezdte elveszíteni a türelmét.
Megragadta a lány karját, felemelte és lehajolt hozzá, hogy egyenesen a szemeibe tudjon nézni.
- Tudod, hogy hol van a Noquin? - kérdezte lassan, már-már nyugodtnak hinné az ember, ha közben nem úgy szorította volna Anne karját, hogy az már elkezdett színeződni a véraláfutástól.
- I-igen - felelte, a szemeibe könny gyűlt.
- Mit is mondtál, hogy néz ki most a Noquin?
A lány nem tudta tovább tartani magát, és sírva fakadt. Damien erősen a földre dobta a lyuk mellé, amit már kiásott.
- Monstrum - szólt Grande-nak. - Segíts neki. - Hallotta, hogy a férfi valamit piszmog a lánynak megnyugtató hangon. - POFA BE! Nem azért vagy, hogy istápold, hanem hogy ássál. Láss neki, te szerencsétlen.
Már annyi ideje ástak, hogy Damien nem is tudta megmondani. Egyre elöntötte az agyát a düh és a kétségbeesés. Leguggolt a lány mellé, aki már akkora gödröt ásott, mint ő maga, és az arcára nézett. A szemeiben pánik, az arca nedves a könnyektől, a szája és a szemöldöke is remegett. Damien mélyet sóhajtott.
- Nem tudod, hol van. - jelentette ki. Anne nem nézett rá, csak bólogatott, hogy de, igen, ő tudja. Damiennek csak elég volt az ásására ránézni: nem úgy ásott, mint aki keres valamit, csak túrta a földet. - Hát jó. - Lassan felállt, néhány métert sétált, háttal a lánynak, és vissza se nézett, úgy röpítette a dobótőrét, hogy szétloccsantsa az agyát. - Pápá, kislány. - motyogta maga elé.
Majd a fröccsenő és puffanó hang helyett egy fémes hangot hallott, mint amikor valami lepattan valamiről. Visszanézett, a tőre elrepült és a fűbe esett, és ott állt Adriel, lihegve, késsel a kezében.
Damien hangosan felnevetett.
- Te? - fordult vele szembe. - Jaj, tudtam, hogy az a hülye cafka megszöktet. De azt hittem, minél messzebb mennétek, nem azt, hogy éppen ide, hozzám - tette a kezeit a mellkasára, mintha meghatotta volna a dolog. - Vagy hármas lesz?
- Igen, te, én és a kés amit a fejedbe állítok.
- Viccelődős kedvedben vagy, Palmer? - engedte le a kezeit. - Akkor nevessünk egyet. - Damien azzal a lendülettel elindult felé, gyors és hatékony mozdulatokkal lőtte a dobótőreit, amíg közel nem került hozzá. Adrielnek a legtöbb tőrt sikerült kivédenie, de jónéhány megvágta. Közelharcban mindketten gyorsak és erősek, de Damien nem volt olyan képzett, mint Adriel. Néhány ütés után a földre terítette a férfit, aki macska gyorsasággal pattant fel és sorozta meg a tőrökkel. Szétszabdalta vele Adriel bőrét, aztán lendületből belerúgott a fájós vállába.
Adriel térdre rogyott, úgy tűnt, mint aki mentem összeesik. Damien lassan közelebb lépett, és itt követte el a hibát.
- Most! - kiáltott Adriel, beleállította a kését Damien lábába, és odébbgurult. Damien fel se fogta, hogy Ace hátulról elgáncsolta, és amikor a földön feküdt, rátette a csizmáját a férfi mellkasára.
Damien felnevetett.
- Széép volt, Ace. De tényleg azt hitted, hogy ennyivel legyőztök? Ne nevettesd ki magad, kislány - Keményen a lány térébe ütött, felugrott és derékon rúgta a lábszárcsontjával. - MI A FASZT KÉPZELTEK TI ITT MAGATOKRÓL? - nézett végig a harcra kész, dühös embereken. - Senkik vagytok. Egyetlen mozdulat - emelte fel a kezét, vele néhány dobótőrt -, és nektek annyi.
Önelégült mosollyal nézett végig a tömegen, amikor Ace felállt és szembefordult vele. A mellkasában valami lilán világított. A szemein és az öklén lila erőnyalábok cikáztak végig.
- Mi a.. - Az agyát elárasztották a festmények a Noquinról, az élénklila erőről -...a Noquin.

Damien a szokásához híven aggresszíven és alattomosan vágott bele a harcba. A rendőr hapek veszteni látszott, am a végső pillanatban megjelent Ace. A melkasa úgy világított akár egy lilán izzó lámpa. Damien meglepődni látszott. A nagy izgalomba a mellettem lévő lány menekülni próbált.
- Hova, hova? - fogtam meg a lábát, amire a lány felsikított. Közben Damien ideges ordításba kezdett.
- Végig nálatok volt? Tudtam, hogy hiba megbízni egy ilyen libába?
Nem tudtam mi tévő legyek, Damien a főnököm, viszont Ace a barátom. Mindig vele cigiztünk.
- Te mit tennél? - néztem a lányra.
- Mi? - nézett vissza megilletődve.
- Hát kinek segítsek Damiennek, vagy Acenek?
- Ez miért... - akadt meg a szava. - Szerintem Acenek!
- De miért?
- Hát mert... mert ő egy törékeny lany! - győzött meg.
- Igazad van. - jelentettem ki, majd Ace mellé futottam. - Megvédelek!

Amikor Adriel látta, hogy reménytelen a helyzet, Ace nem tud megbírkózni Damiennel, felpattant a földől és elindult feléjük. Nem tudta, mit fog csinálni, de hátha feltartóztathatja az elmebeteget, amíg Ace összeszedi magát. Abban a pillanatban pisztolylövés dördült, Adriel lába a földbe gyökerezett. Damien a földre zuhant mozdulatlanul, és akkor látta meg Alexandert.
- Mindenki jól van? - kérdezte, amikor odaért hozzájuk, megfogta Adriel vállát, aki felszisszent.
- Mondjuk - nyögte fájdalmában.
- Már úton van a mentősök, tarts ki, fiam. - Anne odarohant Alexanderhez és megölelte. A férfi átkarolta a lányt, próbálta megnyugtatni.
Adriel felsegítette Ace-t. Az arca csupa vér volt.
- Szarul nézel ki - állapította meg, mire válaszul a lány rámosolygott és keményen a vállába boxolt. - Ezt megérdemeltem - morogta halkan.
- Adriel - szólalt meg a lány halkan, komoly hangon -, nem volt igazad. Nálam rossz helyen van a kő. De mostmár ha így alakult.. ez van.
- A kő téged választott. - győzködte.
- Honnan veszed, hogy Damient nem választotta volna ki? - nézett komolyan a szemeibe Ace. - Senki nem mondta, hogy ez a kő a jó embereket keresi. Mi van, ha a rosszakat?
- Akkor is jó döntés volt. - vágta rá. - Ha gonoszokat válogat, te voltál a legjobb választás. De egyet nem értek. Azt mondtad, nincs erőd. - A lila erő még mindig a szemében villámlott. Talán ez örökre ott is marad.
- Nincs is. Vagy nem tudtam, hogy van - vonta meg a vállát. - Mindenesetre, mielőtt az öreg letartóztat, mi elhúzunk. -  mutatott Grande felé.
- Várj csak - fogta meg a karját, mielőtt elmenekült volna. - Csak nem gondolod, hogy elengedem, aki elrabolt, megkínzott és ugyanezt megtette a társammal is?
- Dehogynem - mosolygott vissza rá, Adriel elengedte a kezét és hagyta, hogy a sötétségbe burkolózva elfussanak.
A mentő már megérkezett, épp Anne-t ápolták. Damien hullájának zsákja ott hevert a mentő mellett. Szíve szerint áthajtott volna rajta a mentőkocsival, de az már semmire nem lett volna jó, úgyhogy csak elsétált mellette. Épp felvették Anne adatait.
Alexander Adrielre nézett, amikor melléjük ért. Kérdően körbenézett és a pisztolya után nyúlt. Adriel megrázta a fejét. A férfi mintha a tekintetével azt kérdezte volna, "biztos vagy te ebben? Hagyod futni őket?" Adriel szomorú mosollyal bólintott. Alexander nem is firtatta a dolgot.
Másnap a kollégáik meglátogatták őket a kórházban. Csak néhány napig voltak bent, de virágot hoztak nekik és a kedvenc kajáikat. Alexander is bejött és ők elmesélték az egész történetet.
Néhány héttel később, amikor Adriel az irodájában volt, meglátogatta Alexander.
- Hogy van a kezed? - mutatott a felkötött karjára.
- Már jobban, köszönöm. Alexander - köszörülte meg a torkát. - Emlékszel, amikor az egész incidens előtt, meglátogattál, és meséltél nekem erről a rossz érzésedről. Igazad volt. Te tudtad, hogy valami lesz, és figyelemre intettél, de.. ahj, hülye voltam. Nem is érzem magam igazi rendőrnek.
Alexander a fiúra mosolygott.
- Fiam, ha ez vigasztal - mondta -, én is mindig ezt éreztem. Idővel majd tapasztalatot gyűjtesz. De addig is, vigyázz magatokra az istenért. - Alexander az ajtóból fordult vissza. - Ja, majd elfelejtettem megkérdezni. Miért engedted el azokat a rosszarcokat? A te ügyed, téged kötöztek székhez, csak érdekelne.
- Te mondtad régen, hogy vannak jó emberek, akik bűnt követnek el.
- És ők olyanok voltak?
Adriel sóhajtva dőlt hátra a székében.
- Nem tudom. Damien egyértelműen egy förtelem volt. Egy féreg. Neki az volt az egyetlen bocsánat ha meghal. De Grande-nak és Ace-nek.. nekik még van esélyük egy tisztességes életre. És ha ezzel nem élnek, akkor én fogom levadászni és börtönbe zárni őket. Nincs második esély.
Alexander, ahogy kilépett Adriel irodájából, elkiáltotta magát.
- Jó vaskalapos ez a főnök! - mutogatott Adrielre.

Mint egy rémálom, olyan volt az egész. Amikor Alexandert megláttam szinte reflexszerűen, akár egy édesapához rohantam és öleltem át. Mindig olyan jó látni őt, megnyugtat. A mentők kiérkeztével legelőször egy adag nyugtatót adtak be nekem, amitől teljesen ellazultam. Az este többi része számomra csak egy halovány folt maradt. A következő napokban, csak úgy megrohamoztam a rendőrök, s néhány firkász is, akiket alig lehetett lekoptatni. Altatók nélkül nehezen vészeltem át az éjszakákat, s csak szigorú szabályokkal engedtek ki a kórházból. Ilyen lenne a rendőr lét? Teli veszéllyel és állandó halálfélelemmel? A kórház után még néhány napig otthon pihentem, s próbáltam hozzászokni a nyugtatók és altatók tömkelegéhez, amiket az orvosok felírtak. A történtek utáni első napomon egy órán keresztül álltam a rendőrség előtt és azon gondolkodtam, hogy miért is kéne bemennem, s végül nehezen de sikerült bemennem. A következő napokon egyre kevesebb ideig méláztam az őrs előtt, majd végül eljött az a nap, amikor eldöntöttem mit is akarok igazán. Ezen a napon úgy mentem be a munkahelyemre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Leültem az asztalomhoz és az órát bámultam. Mikor menjek be Adrielhez?
Az időtelt, s egy nem várt személy jelent meg bent.
- Alexander? - mosolyodtam el, hiszen olyan melegség járt át a jelenlétével. Köszöntünk és néhány szót váltottunk, de nem akartam feltartani. Mint megtudtam ő is Adrielt keresi.
- Bent van az irodájában! - válaszoltam neki, s elkísértem az ajtóig, majd elbúcsúztunk egymástól. Ő belépett az ajtón, én meg leültem az iroda ajtótól nem messze. Nem tudtam, hogyan is tálaljam a dolgot, az órát vizslattam és az így is rövid körmeimet, még rövidebbre rágtam, amikor megláttam Alexandert kilépni az ajtón. Viccén jót mosolyogtam, majd ahogy egyre távolabb ért az irodától bementem Adrielhez.
- Kopp-kopp? - imitáltam a kopogást és zavart mosollyal léptem be az irodába miközben magam mögött behúztam az ajtót. - Beszélhetnénk?
- Persze! - válaszolta könnyedén, majd amikor újra a szemeimbe tekintett hangja komorabbá változott. - Baj van?
- Nem.. vagy is.. - nagy levegőt vettem. - Nem tudom, hogy is mondjam el neked... - túrtam a hajamba.
- Ha így haladunk, nem is fogod! - próbálta oldani viccesen a feszültségemet.
- Felmondok! - nyögtem ki, amire nagyon meglepődött.
- Biztos?
- Igen... Úgy érzem, és szerintem te is, hogy nem nekem való ez a szakma... vagy ki tudja... - emeltem számhoz a kezemet. - Amióta ez megtörtént velünk, összevagyok zavarodva. Pánikrohamok tőrnek rám, nem tudok aludni. Ez nekem így sok... Még a gyógyszerek sem segítenek, csak ha valami erősebbel kísérem őket... te is tudod, hogy ez hova vezet... Sajnálom!
- Megértelek! - húzta el a száját kissé gondterhelten.
- Talán egyszer újra próbálom, de most nekem szünetet kell tartanom. Ma még bent maradok, de holnaptól leszerelek. Már a felsővezetés tud róla. A pszichológusom is ezt tanácsolta. - annyira fájt... vagyis egyszerre volt fájdalmas, de még is megkönnyebülést éreztem magamban. - Csak annyit akartam mondani, hogy kérlek vigyázz magadra! - mosolyogtam rá és kisétáltam az ajtón.

- Finomabban már! - szólt erőszakosan a maszkos férfira, aki most lehúzta az anyagot.
- Ha nem ficánkolnál, hamarabb is végeznék. Maradj kérlek nyugton. - Alec megnyugtató beszéde csak mégjobban felidegesítette páciensét, de megerőltette magát, és eleget tett a kérésének.
- Addig meséld el, hogy szöktél el! Kíváncsi lennék, hogyan sétáltál ki egy hullaházból. Biztos azt hitték, szellemet látnak. Világos hajjal olyan is voltál, mint egy kísértet - villantotta kisfiús mosolyát Alec.
- Nem szöktem meg onnan. - sóhajtott. - A hullaházig sose jutottam el. Miután elvitte a mentő azokat az idiótákat kimásztam a zsákból. - Az, hogy felbukkant az az ex rendőr, aki megölte Lilithet is és majdnem velem is végzett, váratlan volt. Ő már nem is praktizál, foglalkozzon a hülye lányával meg az unokájával.
- Kész - jelentette ki Alec, majd elvágta a cérnát, amivel a sebeit varrta össze, levette a kesztyűjét és kezetmosott.
Damien nyökögve ült fel, megnézte a varratot. Tökéletes volt.
- Hol tanultál meg így varrni? A hímzőszakkörben? - Lepattant az asztalról, visszatette rá hanyagul a terítőt, majd odahúzott és széket és hátradőlt rajta.
- Nagyon vicces - vigyorgott Alec, kék szemei csak úgy kivirítottak sötét tónusú arcából. - Akkor lett fekete a hajad? Amikor kimásztál a zsákból? - Szinte reflex-szerűen igazította meg a terítéket.
- Honnan tudnám? Gondolom amikor egy percre meghaltam, akkor sötétedett be. Mivan így már nem tetszem? - tárta szét a kezeit.
Szerette Alecet ilyennel ugratni. Ő az egyetlen olyan ember az életében, akiről senki nem tud, de ő tud Damienről majdnem mindent.  Alec sose köpné be senkinek. Néha azonban szórakozott vele, hogy megvizsgálja, hogy érez még iránta.
Amint meglátná Damien, hogy Alecen a legkisebb közönbösség mutatkozik, azonnal megöli. Ki ne adná ki dalolva a csávót, akibe szerelmes volt, de ő az érzéseit sose viszonozta, sőt, kihasználta, hogy mindent megtesznek érte? Alec túl sokat tudott, mint például Damien igazi nevét.
De a férfi megint csak pirult, mint mindig. Muszáj volt Damiennek fent tartania a reményét, hogy egyszer ő is megváltozik majd érte, mint a szerelmes regényekben. Bár ha Alec nem is, ő nagyon jól tudta, hogy ez sose fog bekövetkezni. Senkiért nem változik meg.
- Hát, a fehér haj jobban állt. - telepedett le Alec a szemben lévő székre. - Várj - gondolkodás közben megfogta az állát és az asztalra könyökölt. - Ha te már akkor kimásztál a zsákból, valakit el kellett szállítniuk a hullaházba.
Damien elmosolyodott.
- Palmer majd úgyis rájön, hogy nem én vagyok a hullaházban. Addig pedig - támaszkodott mindkét kezével az asztalra és előrehajolt. Alec kiatrtóan nézett a férfi szemeibe. -, hol a teám?
Alec felnevetett, megpaskolta a férfi kezét, és már indult a szekrényhez, hogy a kedvenc teáját készítse el neki.
Damien hátradőlt a széken és mélyet sóhajtott. Az a nyomorult Ace jutott eszébe, és a mellkasában ragyogó Noquin. Megígértem, hogy egyszer elkaplak.
És akkor végre az erő az enyém lesz.