Cápa-sziget

Nem vagyok az úszás bajnoka, de sikerült a felszínre keverednem és megpihennem egy deszkán. Előttem Jessamy lebegett szintén egy úszó fába kapaszkodva, és akkor bevillant: ezt láttam. Ez volt a látomásban. Elnyúlt a pillanat, a hajó ide-oda himbálózott, a víz továbbra is rendületlenül hullámzott.
Suijin következő tettére nem számítottam: sárkány alakot öltött és felparancsolt minket a hátára. Sejtettem, hogy a lányt megmenti, de, hogy engem is? Ezek szerint van szíve. Vagy olyasmi.
Ahogy repültünk egyre hidegebb lett, szinte rám fagytak a nedves ruhadarabok. Tériszonyom is volt, alig vártam, hogy újra szárazföldre érhessek.
A távolban kirajzolódott egy hatalmas cápa alakja, először azt hittem, hogy a szemem káprázik. Suijin lassan alászállt a cápa alakú szigetre, pontosabban egy füves mezőre, én pedig reszketeg lábbal léptem a talajra.

Egyszer csak meghallottam Suijun hangját a távolból, és hiába kapkodtam a fejem, igyekezve a víz fölött tartani, nem láttam őt sehol. Amíg meg nem láttam a hatalmas kék sárkányt, ami egyre nagyobb lett. Ekezdtem úszni a látnok felé, és a sárkány a hátára vett minket.A magasba emelkedett hihetetlen sebességgel, majdnem lerepültem róla. Aztán mikor a viharfelhők felett már lassan repült és vízszintesen, a jég hideg kezdte marni az arcom.
Furcsán éreztem magam. Az egyik részem azon aggódott, hol van Suijin, a másik tudta, hogy ott van velem.
Hallottam már a Cápa szigetről. Minden kalóz attól rettegett hogy a közelébe téved. Itt élnek a legvadabb cápák, minden féle faj. Néha még a sellőknél is veszélyesebbek. Nem is beszélve a mondáról, miszerint ez a szigeg a valaha élt legnagyobb cápa volt, de közeledett a fagy, éhen halt volna, és inkább "hibernálta" magát. A legenda szerint újra felkel, ha elegen lesznek a földön, hogy táplálkozhasson egész életében.
A sárkány megkerülte, majd a hatalmas hegyből álló sziget lábánál szállt le. A füves mezőn meglepően meleg volt, de a szél csípősen fújt : vagy csak mi ézetük extra hidegnek a vizes ruhánk miatt. A hegy tetejére néztem, ahonnan néhány zászló lengedezett az erős szélben, a hegy másik oldalán álló kastélyé.

A legközelebbi szárazföldre akartam vinni őket, így lyukadtunk ki a Cápa szigeten. Tény és való, hogy nem a legbiztonságosabb helyre hoztam őket, de már ez is jobb, mint az óceán közepén, ahol Kuro mindent felemészt. Óvatosan landolok, egy melegnek vélt helyen és ahogy lelököm magamról a két embert, egyből visszaveszem az emberi alakom. Pár másodpercig fáradtan fekszem a földön. Sajnos elég rég nem használtam már az erőmet, ezért rendesen kifárasztott ez az egész. Feltápászkodva ülök fel és nézek körbe. Látom, hogy a látnok és a lány is életen vannak. Túlzás lenne azt mondani, hogy jól. Felállok és közelebb lépek hozzájuk. - Akkor itt elválnak útjaink! - szólalok meg. - Nekem még van egy kis dolgom, ti meg... - nézek mind a kettőre. - Hogy szoktátok mondani? Vigyázzatok magatokra! - mondom lazán. - Ja, igen! Jut eszembe... Ne építsetek hajót, mert felesleges! - adtam egy jó tanácsot nekik, majd hátat fordítva indultam el.

A szél erősen fújt, mi pedig bőrig ázva ácsorogtunk. Suijin lassan visszatér közénk, lelkileg és testileg is, majd váratlanul közli, hogy akkor most itt hagyna minket.
Felvontam a szemöldököm a meglepettségtől. Kifacsartam a hajamból és a ruháimból a maradék vizet, majd kérdően ránéztem:
-Öhm, ha már úgyis a sorsára készülsz hagyni két hölgyet a nyílt tengeren... -hagytam egy lélegzetvételnyi szünetet és a Suijin által készített karperecre mutattam. -...lennél szíves?
Reménykedtem benne, hogy nem megy túl messzire. Kizárt, hogy egy cápákkal övezett szigetről el tudnánk menekülni. Élve legalább is.

Szinte hanyatt estem, amikor megláttam a férfit visszaváltozni. Tudtam hogy ott van és erre nem gondoltam.. jézusom, mire képesek még a nyamvadt istenek! A pillanatnyi sokk lelassította a felfogásom, és akkor kapcsoltam, amikor a férfi már elindult.
 - Mi?! Hé! - indultam el utána, de még visszanéztem a látnokra, aki végra szabad csuklóját dörzsölte. - Amúgy kösz a jótanácsot, tudjuk hogy azonnal kinyiffanunk, ha a tengerre szállunk vagy beletesszük az ujjunkat! Hogy a bánatban képzeled, hogy kijutunk innen? - Mentem utána, ő meg háttal nekem előre. - Suijin, a rohadt életbe, nem hagyhatsz itt minket! - Mintha a falnlak beszélnék.

Mikor a jósnő rám szólt, csak válat rántva törtem meg a varázslatot. - Tessék! - fordultam meg újra és elindultam, ám nem messze meghallottam Jessamy hangját. Csak unottan sóhajtottam fel. Ez a lány, miért nem csinálja soha azt, amit mondok neki? Húztam el a számat, majd mikor már nem bírtam tovább idegekkel, megfordultam. - Hé, kislány! Ti nem vagytok senkijeim! Nem kötelességem vigyázni rátok! - mordultam rá. - Így is épp elég gondot okoztatok... Mind a ketten! Nem tudom, hogy juthattok ki innen, de én nem vihetlek tovább titeket, mert akkor egyből rám talál a többi isten, és semmi kedvem magyarázkodni, hogy mit keres két ember a hátamon. - sóhajtottam fel. - Így is már sejtik, hogy itt vagyok és ha veletek maradok, akkor... - nem akartam azt mondani neki, hogy nem akarom, hogy meghalljanak. Tény, hogy utálom ezeket az emberfattyakat, de nem szeretem a pusztulást és a halált. - Csak hagyj elmenni! Ott van a látnok, majd ő segít neked, hiszen úgy is tartozik neked, hogy kiengetted a kis kalitkájából!

Suijin varázslatának megtörése után, éreztem, ahogy árad vissza belém az erő. Szippantottam egyet a levegőből és bár nagyon fáztam, karba tett kézzel figyeltem a vitatkozást.
-Hagyjuk már ezt a "látnokozást". -közben gesztikulálva mutattam az idézőjelet. -Nona vagyok.
Ez a bemutatkozás halkabbra és durcásabbra sikerült, mint szerettem volna. Hiába, nem mindig célravezető a nyájas viselkedés.
Vállrándítással közelebb léptem a többiekhez.
-Nem akarok beleszólni, de... -mindketten ingerülten rám meredtek. -... ez nem célravezető. Tudod nagyon jól, hogy hiába van némi varázserőm, kizárt, hogy a szigetről élve kijussunk ketten. Talán a kastélyban menedéket találunk, amíg megoldásra jutunk.
Ha ők nem is, én biztosan megyek. Mindig is jól megértettem magam a királyi udvarokban.

Végre valaki, gondoltam, amikor Nona beszélt. Értelmes ötlet és milyen szokatlan név.
 - Nona se tud mit tenni, hát nem érted?! - Igyekeztem nem ordítani, de mit tehettem volna? - Ide hoztál, hát vigyél is ki - fordultam vissza a férfi tekintete felé -, vagy találj ki valamit hogy kijussunk. - Az arca megváltozott, félelem volt rajta. - Értem, hogy tartasz valamitől, de figyelj! Segítek, amiben csak akarod, de juttass innen ki minket! Te vagy a tenger vagy a víz vagy mittudomén minek az istene! Csak te tudsz tenni valamit! 
 Egyetlen voltam a varázserejű emberek közt, és ez megcsonkította az életben maradásom esélyeit. Nem engedhetem el, mert nem juthatok innen ki és itt nem halhatok meg.

- Ahj, ti nők... - sóhajtottam fel. - Legyen.. Veletek maradok és megpróbállak titeket valahogy innen eljuttatni! - túrok a hajamba. - Nona, én a helyedben nem mennék ennyire magabiztosan abba a kastélyba... Igaz, még én sem jártam itt, de ahogy hallottam, az a kastély el van átkozva... Aki belép oda, az örök foglya marad és végül azbalvó cápa gyomrába kerül... - néztem a kastélyra. - És csak, hogy tisztázzunk valamit! - néztem a lányra. - Attól, hogy én víz isten vagyok, nem vagyok mindenható.. Sőt! Egyik isten sem az! Pont ezért kapott mindenki más erőt, hogy még véletlenül se legyen egyikünk se az! - sóhajtottam fel.

Jessamy látszólag nagyon meg akarta győzni Suijint. Elég sok érzelem kavargott benne, harag, kétségbeesés, vonzalom. Legalább is amiket így ismeretlenül tudtam megállapítani.
Suijin megadóan beleegyezett, a megjegyzésére csak vállat vontam. Nem volt még olyan kelepce, amiből ne sikerült volna kiszabadulnom.

- Nem is gondoltam semmi ilyesmire - feleltem a férfinak a "nem vagyok mindenható" szövegére. - És ne aggódj, Nona bevisz minket. - bátoríton mosolyogtam rá, a nő önelégülten elmosolyodott.
 Együtt indultunk a hatalmas dombnak, a fű gyorsan eltűnt a ábunk alól, a tikkatd, szürke föld vette át a helyét. Amikor a vár kapujához értünk, Nona előrement amíg elbűvöli az ittenieket, aztán utána megyünk. A látnoknő színpadiasan lépett be, megnyerő mosollyal az arcán, és tudtam, hogy nyert ügyünk van.
 - Hé - szóltam oda a morcosan falnak támaszkodó Suijinnak. Megköszörültem a torkom. - Kösz, hogy maradtál. - Keresztbe fontam a kezem és hirtelen nagyon érdekesnek bizonyult a falat kapargatnom. Nélküled nem jutnánk ki innen. Mondd már! Nélküled az egyetlen lehetőségünk az itt éhenhalás lett volna. Mondj már valamit! - Hideg van - köszörültem meg a torkom megint, most a kezeimet csípőre tettem és előre lépdeltem párat, nézelődtem a távolban, mintha attól tartanék, hogy követnek minket. Nem kell mondanom semmit, úgyis elment volna, ha elakart. De nem akart, mert neki sincs hova mennie. Fáradt, és össze kell tartanunk.
 Egyszer csak nyílt az ajtó, a jósnő kuncogva intett és elindult felfelé az aulába torkolló hatalmas lépcsőn.

Követtem hát a két nőt, s míg Nona furmányos módon megpróbálta szabaddá és könnyebbé tenni a bejutásunkag, addig én a falnak dőlten és próbáltam nem idegeskedni. - Fázol? - nézek a lányra. - Vedd le a vizes gönceid! - jegyzem meg. Pár perc múlva a látnok lép ki hozzánk és tájékoztat minket, hogy szabad a pálya. - El kell ismernem, hogy néha hasznos is tudsz lenni Nona... - sóhajtok fel. Tudom, hogy a két lány azt hiszi, hogy így már biztonságba vannak, de nekem még mindig valami nyomja az oldalam. Fogom és a földből merítek vizet, amit kard formájúra formázok. - Na nézzünk körül! - szólok nekik.

Nagy levegőt vettem és beléptem a kapun. Az udvaron emberek sürögtek-forogtak, de valami furcsát éreztem körülöttük. Mintha valamiféle varázslat alatt állnának.
Eszembe jutott, amit Suijin mondott: "...ahogy hallottam, az a kastély el van átkozva. Aki belép oda, az örök foglya marad és végül az alvó cápa gyomrába kerül..." Hát, jobb, ha óvatosak maradunk.
Az itt élő emberek látszólag ügyet sem vetettek rám, úgyhogy rögtön az egyik őrhöz sétáltam. Mélyen a szemébe néztem és nyájas hangom bebocsájtást kértem a királyhoz. Szó nélkül bólintott.
Kihátráltam az udvarból és odasiettem a többiekhez:
-Mehetünk. De legyetek óvatosak, nagyon fura ami itt zajlik. -sóhajtottam. Suijin mondatára csak dacosan rápillantottam.
Elindultunk befelé, az őr, néhány másik kíséretében, már a kapuban várt. Nem tűntek túl békésnek. Hatalmas kardokat és lándzsákat tartottak a kezükben, szó nélkül és kissé fenyegetően kullogtak mögöttünk.
Beléptünk egy hatalmas terembe. A padlót fekete-fehér kockakő, a mennyezetet és a falakat pedig tükrök borították. Az őrök eltűntek, hárman maradtunk. Igazából a rengeteg tükör miatt az ajtó is eltűnt és kissé frusztráló volt a szoba.

Sose láttam még ilyet: mindent tükör borított, ami miatt igazán nehéz volt megállapítani, mekkora a szoba, sőt, hogy csak mi vagyunk e itt is komolyan elgondolkodatott.
- Hű - csodáltam a mindent beborító fényes felületet, aztán az egyik tükörben megláttam egy ablakot. Olyan volt, mimt otthon, a kabinomban lévő ablak. - Hogy lehet itt ablak, hiszen minden tükör... -hallgattam el, amikor magam mögé néztem és rádöbbentem, hogy eltűntek a többiek. - Nona - kiáltottam - Merre vagytok?
Se hang, semmi, csak a tükrök, amik egyre inkább az otthonom képét tükrözték. Ismerős hang ütötte meg a fülem és rohanni kezdtem a hang irányába.
- Apa! Merre vagy? - A visszatükröződő hullámzó tengert nézte, legalábbis biztos voltam benne, mindig így nézte a vizet jeges kék szemeivel.
- Jessi - Nem mosolygott, de a hangján hallottam, hogy örül nekem. A kezét nyújtotta és magához vont, megölelt. Sose tett ilyet , de olyan jól esett, hogy elterelte a gondolatom minden másról. - Annyira hiányoztál.
Az illata annyira ismerős volt és edsig fel sem tűnt mennyire hiányzik. Sosem sírtam még életemben és apámat se láttam soha, ezért érintett meg annyira, hogy csillogni láttam a szemében a könnyeket.

A tükrök látványától megszédültem, azt se tudtam hirtelen, hogy hol vagyok és egy pillanatra azon is elgondolkodtam, hogy egyáltalán ki vagyok, amikor egy gyönyörű nő fogta meg vállaimat. - Oh, nagy Naka istenség! - most hallottam először az igazi nevemet egy földi lénytől. - Kérlek, áld meg vizeinket, hogy még több hal sokasodjon benne! - térdelt elém a nő könyörögve, ekkor még több ember jelent meg, s áldozati tárgyakat, ételeket, sőt még fiatal szűz lányokat is hoztak. Elmosolyodtam.
- Na végre! Megtanultátok, hogy hogyan kell imádnotok engem. - mondtam önelégülten, s ekkor négy fiatal és erős férfi térdelt elém egy arany hintóval, amire feltessékeltek, majd megemelvén azt elindultak egy díszes palota felé.

A tükrös szoba egyre furcsábbá változott. A fekete-fehér kő mintázat szinte mindenhonnan visszaköszönt, hányingert keltve az emberben. A többiekről teljesen megfeledkezve, az elmémben halk madárcsicsergés és sós tenger illata áradt szét. Bűvölet. Ezt a szót ismételgettem magamban. Bűvölet.
Mintha egy árnyképe lennék önmagamnak, megjelent előttem az egykori vándorkocsi, a domb amit már olyan jól ismertem, a tenger, amiből egykor megmentettek. Egy öreg nő üldögélt a kocsi szélén, ölében egy kislánnyal. Én voltam az a kislány.
A kép szakadozott, az elmém ellenállt az erőszakos varázslatnak. Az öreg nő nem a kislányra nézett, hanem rám. Egyenesen rám. "Bűvölet. Ismételgesd magadban és mindig tudni fogod, hogy mi az igazság." A fejemben csengtek a szavai. Bár most nem hallottam, de tudtam, hogy ez fog következni. Valaki át akarja szabni a gondolataimat, uralkodni az elmém felett...
Elrebegve egy régi varázsigét, lassan elhúztam az arcom előtt a két kezem, kiszabadítva ezzel az agyamat ebből a borzalomból.
Pislogtam. Újra a fekete-fehér kövek, a tükrök. Jessamy elfeketedett szemmel állt mellettem, az egyik tükröt fogdosta és az apját szólongatta. Anélkül is tudtam mit láthat, hogy belenéznék az elméjébe. A tőlem távolabbi sarokban Suijin állt, szintén sötét szemekkel, vadul integet és mosolyog. Tengerek istene, és mégis legyűri egy ilyen varázslat.
Elmosolyodtam és egyenként elmondtam a varázsigét a fejük felett, lehúzva ezzel róluk a bűbájt.

- Apa - szólítottam meg, és már én is láttam a csodás tengert - Anya szeretett? - kérdezem elfúló hangon. Úgy éreztem, a tökéletes még tökéletesebb lenne, ha itt lenne.
 - Igen, nagyon szeretett, de nem tarthatott meg. - A tenger csendes habjai hirtelen elfeketedtek, és nagy hullámok csaptak össze. Ha nem tudtam volna hogy apám ott van, azt hiszem, eltűnt, de láttam és hallottam őt tisztán, szerencsére. - És én se tarthatlak, ha nem küzdesz. - Szembefordult velem  és megragadta a két vállam. - El akarnak venni tőlem. Mindenki el akar. De neked muszáj küzdened - Úgy beszélt mint mindig, kivéve azt a fura csengést a hangjában. Valamit halottam messze, ha nem rá figyeltem, hallottam a jósnő hangját, de sehogy sem értettem mit mondd. 
 - Nona? Hol vagy? 
 - Benne se bízhatsz! - kiáltott rám az apám és még erősebben szorongatott. 
 - Nem ismered őket.. 
 - Ugyan már! Egy nő aki a varázslata alatt akar tartani, és a vízisten... ő is csak ki akar használni. A jósnőnek csak azért kellesz, hogy eljussatok a szárazföldre, aztán lelép és további áldozatokat gyűjt. Az isten pedig.. csak azért kellettél neki, hogy a szagoddal elnyomd őt, hogy eljuthasson bárhova, és ne találjanak rá. Nem kedvelnek, csak eldobnak majd.
 Nagyot nyeltem. Nem hittem a fülemnek.
 - Ez nem igaz - mondtam.
 - De igen, Jessamy. Túl gyermek vagy ahhoz, hogy megértsd.
 - Na, várjunk csak.. - Igyekeztem egyre visszaszorítani a gombócot a torkomban. Apám sosem nevezett gyermeknek. Sosem mondaná rám; amikor tízéves gyermek voltam még, végignézette velem, ahogy az egyik árulót kivégeznek a mellettünk lévő hajón. Ellenkezőleg, mindig arra nevelt, hogy minden megoldható, csak fel kell nőnöm a feladathoz. A gyermek szó sosem hagyta el a száját pozitív értelemben, de leginkább sehogy. - Nona! Beszélj hozzám!
 Becsuktam a szemem és megpróbáltam követni a nő hangját. Egyszer csak elcsendesült minden, kinyitottam a szemem és szembenéztem magammal a tükörben. Könnyes volt a szemem, és rájöttem, hogy mindebből semmi nem volt igaz. Bár elgondolkodtatott, hogy talán amit a többiekről mondott az "álom"... nem is hülyeség.

A trónon ülve önelégülten nézek le az emberekre, akik örvendeznek. Mindig is erre vártam, hogy az emberek végre észrevegyék, hogy milyen fontos vagyok. Ahogy a palotához érünk és leteszi a négy férfi a tónt, féltérden várják, míg lemászok a földre, ahol két lány várt s még mielőtt leléptem volna rózsaszírmokat szórtak a lábaim alá és így vezették tovább az utamat egy aranyból készült trónteremig. Ott a báttyám várt engem. - Uva? - néztem rettegve rá, de ő csak mosolygott rám.
- Öcsém, hát végre megérkeztél, már mióta várlak téged! - tárta ki a karjait, amikor néhány más isten jelent meg. - Öld meg! - vigyorogtak rám és egyre közelebb lökdösték hozzám Uvát.
- Nem! Ő a testvérem! - mondtam, miközben az istenek hangja mellett egy ismerős hang szűrődött ki. Nona? Ez Nona hangja! Ráztam meg a fejemet és egyre halványabban láttam az arnytermet és a benne lévőket, míg már csak magamat láttam, ahogy izzadtan és riadtan tekintettem magamra.
- Ez meg mi a fene volt? - néztem a két lányra.

Lomha mosollyal figyeltem, ahogy mindketten visszatérnek és realizálják a valóságot.
-Valaki megbabonázott minket. -magyaráztam. Mindketten gyanakvóan néztek rám, úgyhogy megadóan felemeltem a kezem és hozzátettem. -De nem én.
Éreztem valakit.. valaki figyel minket. A falakon túl. A tükrök miatt nagyon nehéz volt kiigazodni a teremben, nem emlékszem merre volt az ajtó. Szerencsére nem is kellett.
Nagy robajjal nyílt ki, két fegyveres őr sétált be rajta és egy férfi, önelégült mosollyal az arcán. Percekig nem szólt, csak bámult ránk, mi pedig vissza.
-Kik vagytok és miért jöttetek? -a mosolya nem lohadt le.. inkább szélesebb lett. Ijesztő.

A tükrök kicsapódtak a legváratlanabb helyen: az volt az ajtó. Egy undorítóan mosolygó férfi jött be, valószínűleg az embereivel. Nem mondott semmit és erős vágyat érezzem hogy megtámadjam; leginkább aért, mert biztos voltam benne, ő felel a látomásomért. Megfigyelve az őrök termetét és felszerelését nem igazán lenne esélyem ellenük, főleg hogy ketten vannak. Olyan eszközeik is voltak, amiket nem is ismertem és nem kockáztathattam. De ennek a nyálképűnek még kést vágok a fogai közé. Nem volt túl magas, nálam magasabb, szőke, vékonyabb. Ennyit láttam a díszes ruhájától, közben lehet, hogy elbírja a súlya kétszeresét. Aztán megkérdezte kik vagyunk, miért jöttünk, blabla.<br>
- Csupán egy kis menedéket kérnénk. És egy hajót. Hogy elmehessünk. - mondtam a leghatározottabban, a szemébe nézve. Rám emelte unalmas és undorító tekintetét. - TE ki vagy? - kérdeztem.

Mikor megláttam a vigyori embert, szinte megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Ez lenne a vár ura, én meg itt aggódtam. Vakargattam a fejem, és közben a két őrét is végig mértem. Valami nem stimmelt velük, a szaguk kicsit sem hasonlított az emberekére. Közelebb léptem Nonahoz, miközben Jessamy lefoglalta a boldog embert és suttogni kezdtem. - Te is érzed, hogy az a kettő valami fura lény, ugye? - kérem ki a véleményét, miközben a hátam mögé dugom kezeimet és egy új kardot kezdek formázni, hiszen az előző elolvadt. Mikor az meglett, csak csendben vártam a történéseket.

Jessamy kérdésére a férfi arcáról egy pillanatra lelohadt a mosoly.
-ÉN vagyok ennek a helynek az ura. -mondta diadalittasan, újra felvéve a hátborzongató vigyort. Csak most tűnt fel, hogy enyhe festék is volt az arcán, a ruhájával együtt pedig inkább egy udvari bolondra hasonlított. Nem szólt többet, mintha teljesen figyelmen kívül hagyná, hogy mit kért tőle a lány.
-Én a helyedben nem tenném Suijin. -fordult a vízisten felé és határozottan felemelte a kezét. A szemei valamiféle őrülettől csillogtak.
Próbáltam a fejébe látni, de csak pajzsot találtam. Védte a gondolatait.
-Szép próbálkozás. -nézett rám lekicsinylően. -Elegem van belőletek. Untattok.
Fenyegetően a magasba emeli a kezeit és tapsol egyet: az egész épület rázkódni kezd, a falak beomlanak, az üvegek széttörnek a köveken. Megpróbálhatunk kijutni az épületből, de nem fog sikerülni, ugyanis pár percen belül mindenki elveszti az eszméletét.

Pár óra múlva Suijin tér magához először, egy szűk cellában. Csak egy rácsos ágy és egy törött csap van mellette. Az őrök óránként cserélnek a folyosó végén, de Suijin is érezheti rajtuk, hogy nem egyszerű emberek.
Jessamy egy valamivel szebb hálószobában ébred, ággyal, függönnyel, ablakkal. Bár az ablakokat rácsok veszik körbe, azért nincs minden veszve. A padlót ugyanúgy fekete-fehér kockakövek borítják. Hamarosan szolgálók jelennek meg a szobában, akiket ugyanolyan furcsa lég vesz körül, mint az őröket.
Én a torony tetejében ébredek, a kilátás pont a kastélyra nyílik. Egyértelművé válik számomra, hogy az előbbi csak látomás volt... nem is omlott össze az épület. Ez az őrült férfi szórakozik velünk. Muszáj lesz kijutnom innen.

Egy egész kellemes szobában ébredtem, függöny is van meg minden. Ugyanaz a hülye kockás csempe volt a padlón, undorodom a mintájától, úgyhogy az ágyon maradtam. Körültekintve igyekeztem szökési útvonalat keresni magamnak. Az ablakon kinézve vizet látok. A nyílt tengert, és megcsap a víz illata, ahogy lágyan fújja a meleg szellő. A mellkasomba hasít a honvágy.
 A szobába egy fiatal férfi lép és átnyújt nekem egy levelet. Cirill-betűkkel van írva a nevem, és a levél is, melyben arra kérnek, hogy menjek el valami vacsorára. Először is zárva az ajtó seggfejkéim, másodszor, addig úgysem maradok itt. Megvizsgáltam a cellám rácsait, és meg se tudtam őket mozdítani. Elkezdtem püfölni a padlót vagy felszedni a csempét, rugdostam a falat és ráztam az ablak rácsait, de semmi. Sose voltam kalitkába zárt madár, és nem akartam másokhoz fordulni, azokhoz, akiknek csak a túlélésre vagyok jó, de nem tehettem mást.
 - Suijin - suttogtam ki a rácsok közt. - Suijin! Hallasz? - Mivel nem kaptam választ, megköszörültem a torkom ls erőteljesen köhögtem egyet, olyan volt, mintha valaki felüvöltene. De mivel nem jött senki és válasz se, feladtam és visszaültem az ágyra. Kikapcsoltam az agyam, és minden erőmet öszpontosítottam; elképzeltem Nonát, ahogy kinéz egy kis, rácsos ablakon reményvesztetten, és gondolatban megszólítottam. Újra és újra.

Fej fájással tértem magamhoz és ki felülten. - Hol vagyok? - néztem körbe. Egy elég lepukkant cellába voltam, de nem is ez volt a legszörnyűbb. A cella alig volt nagyobb az ágynál, pont annyi helyem volt, hogy felálljak. Nagy levegőt vettem és a rácshoz léptem. Először jobb, majd baloldalra tekintettem. Egy őr állt ott, aki feszesen figyelte a cellámat és benne engem is. - Mi van, nem láttál még istent? - morogtam mérgesen rá, majd megráztam a cellát és elordítottam magam. - Hogy merész bárki is egy istent, egy ilyen szűk lukba kényszeríteni? Amint kijutok innen, megölöm azt, aki ezt tette velem! - igazából a többiekre nem gondoltam, vagy csak nem is jutottak az eszembe, jobban elvoltam foglalva magammal. Már egy pár órája ülhettem a nyamvadt cellába, amikor észre vettem a váltás periódusának idejét, és gyengeségeit. Elvigyorodtam és csandben vártam. Mikor az őr váltani ment, felálltam és megfogtam a rácsot, amit megfagyasztottam. Zseni vagyok! Fogtam és kitéptem az elfagyasztott részt, majd kimásztam a kalitkából. Még mielőtt bármit tettem volna, szokásomhoz híven egy kardot formáztam a vízből és csak ezek után indultam neki a hosszú, labirintus szerű folyosónak.