Cápa-sziget

Jessamy hiába is szólongatta Nonát vagy Suijint, mindketten túl messzire voltak, hogy meghallják. A meditálását egy őr zavarta meg, aki kicsit magasabb és félelmetesebb volt mint a többi. Ridegen megállt az ajtó bejáratában és közölte, hogy Ő kíséri a hölgyet a vacsorára. Termeténél is nagyobb fegyverei sugallták, hogy ellenkezésnek helye nincs.
Suijin, miután kiszabadul a cellából, bármerre is kóvályog az épületben, végül az étkező teremben találja magát: kék és piros boltozatok, fekete és fehér kockakövek, sárga függönyök borítják a helyiséget. Jessamy már az asztalnál ül, René, a kastély uralkodója (előző kommentben van az inspirációs kép róla) pedig az asztalfőnél, feltett lábakkal ücsörög, széles mosollyal a száján.
-Reménykedtem benne, hogy Suijin is megtisztel minket a jelenlétével. Foglalj helyet. -mondja nyájasan, majd egy csettintésére a vízisten már a székben találja magát, szembe Jessamyval.
René pillanatok alatt felpattan a székről, majd heves gesztikulálással kezdi monológját:
-Engedélyeztem, hogy betéééérjetek a kastélyomba, mert egyikőtök képessége felkeltette a figyelmem. -a férfi egy gömböt formáz a kezeiben, megjelenik benne az eszméletlen Nona, egy zárkában. -Ez a nő, látja a jövőt. Látja a jövőőőőt!
René egyre lelkesebben beszél, amit hevesebb gesztikuláció, mimika és affektálás követ. De mindvégig van a stílusában egy álszent nyájasság, ami a legjóindulatúbb ember gyomrát is felforgatja.
-Van egy alkum számotokra. -az asztalra könyököl és vadul mosolyogni kezd. -Megszereztek nekem valamit, vagy a lánynak többé nem kel fel a nap. Szó szerint! -szökken egyet és egy csettintésre már ott ül újra a székben.

Nagyon böki a csőröm ez az úrfi. Egy idióta. De ki akarok innen jutni naggyon hamar. Talán ha azt teszem amit mond, elengedi a lányt vagy legalább megtudom hol van. Mert akkor félig nyert ügyünk van.
- Nona! - igyekszem neki szólni gondolatban. Tudom hogy ez hülyeség és nem hallja, de nem tudok mit tenni. - Ébredj! Meg kell tudnunk hol vagy!
- Ha tényleg a jövőbe látna, nem gondolod hogy nem jött volna ide? - mondtam neki. - Engedj el minket, vagy mondd mit akarsz.

Mikor betévedtem abba az ízléstelen szobába a hányingeren kívül a meglepettség is elfogott. - Jessamy? - néztem kérdően a lányra, majd meglátam a vigyori bolondot, aki egy szempillantás alatt egy székbe varázsolt. Keresztbe tettem a lábaim és rákönyököltem a lábamra. Mikor megszólalt és felajánlott egy cserét Nonaért elnevettem magam. - Nem hiába nézel úgy ki, mint egy bolond. Te tényleg azt hiszed, hogy érdekel mi lesz Nonaval? Tőlem aztán azt csinálsz vele, amit akarsz.. Nincs dolgom vele. - legyintettem. - Itt az ideje, hogy haza engedj... Tudd hol a helyed... - mondom öntelten.

-Ez a beszéd! -tapsolt egyet diadalittasan René, mire a fények elsötétültek, az asztal közepén pedig megjelent az előbbi gömbhöz hasonló, de ezúttal nem Nona volt benne.
-Bizonyára mind láttátok már ezt a jogart és tudjátok mire képes. Egykor a világ ura birtokolta, de amikor felosztották a földeket négy részre, a jogarral is ugyanezt tették. Négy különböző varázslatos tárgyba rejtették, amiket Ti elhoztok nekem. -a férfi hisztérikus nevetésbe kezdett, a terem újra kivilágosodott.
René ekkor már Suijin mögött állt és a férfi arcára helyezte a két kezét: az arca egyre jobban kékült, először szédülni kezdett, forgott vele a terem, majd a szeme előtt pörögtek le a legvadabb félelmei. Amikor Suijin már alig kapott levegőt, az ereiben szinte megfagyott a vér, René levette a kezét az arcáról és a terem másik oldalán ücsörgött ismét. Egy lila csészéből kortyolgatott valamilyen zöld löttyöt, majd Jessamy elé csúsztatott egy apró szemüveget.
-Ezen keresztül átlátsz a varázson és meglátod a jogar darabjait. -gyermeki könnyedtséggel fordult a még mindig lihegő Suijin felé. -Mondanom sem kell mi vár Rád, ha nem segíted ezt a szép leányzót. Viszont, ha megteszitek ezt nekem, nem marad el egyéni jutalmatok sem.
René vihogni kezdett, hirtelen erős füst borította be, majd eltűnt a teremből. A nevetése még visszhangzott a márvány falakon.

Gondolkodás nélkül elindultam kifelé a palotából, és meglepően gyorsan és egyszerűen kikerültem ugyanoda, ahonnan bejutottunk. Kétségbeestem, teljesen. Fogalmam sem volt mit tegyünk.
- Vagy ki kell szabadítanunk Nonát, de az nagyon kockázatos és nem lesz más lehetőségünk - gondolkodtam hangosan. - Meg kell szereznünk a jogart annak a féleszűnek. Ha nem engedi el Nonát, kiszabadítjuk. Istenem, de merre kezdjük?
Vagy ez, vagy akár el is menekülhetnék. Megkeresném apámat. És életem végéig álmatlan éjszakáimon is kísérteni fog a gondolat, hogy hagytam valakit fogságban meghalni. Tehát egyértelmű volt, mit teszek. Csak hogy csináljam?

Ahogy a kezét az arcomra tette, éreztem ahogy a tüdőm összeszűkül és egyre nehezebben kaptam levegőt. Mi az ördög ez az ember, hogy lehet ekkora ereje? Kérdeztem magamba, mikor a semmiből villantak be dolgok. Láttam a bátyámat, aki testvérünk levágott fejét tartja kezében, majd megláttam a kezembe apánk kését és újra hallottam a hangokat. A következő jelenetben, már a kést mártottam bele Uvába. Ekkor véget értek a rémálmok és az őrült bohóc már az asztal másik végében kortyolgatta lila csészéjéből a kitudja, hogy mit. Nem igazán hallottam a szavait, hiszen próbáltam újra magamhoz térni. A vér csak úgy lüktetett a testemben és a tüdőm még mindig nem telt meg megfelelő mennyiségű oxigénnel. Mikor viszonylag magamhoz tértem, a bolond eltűnt. - Fenébe! - ordítottam fel és megláttam Jessamyt, ahogy elindul. - Hé, várj! - szóltam utána, de nem igazán érdekelték a szavaim. Mikor kiértünk a palotából, magába kezdett motyogni, ami eléggé feldühített. Nem bírtam uralkodni a dühömön, így megfogtam a lány nyakát és a hozzánk legközelebb lévő falhoz nyomtam. - Fogd már be egy kicsit! - néztem rá, aztán elengedtem. - Fenébe is már... Minek mentsem meg Nonát, amikor ő okozta ezt az egészet? Miattatok megalázott ez a senkiházi... Ha nem állítotok meg akkor... - sóhajtottam fel és tudtam, hogy ez nem is én vagyok, csak az a pillanatnyi sokk, ami az itt történtek miatt ért. - Sajnálom! - fogtam meg a fejem. - Talán kicsit elragadtattam magam... - néztem a földre. - Semmi kedvem ehhez az egészhez... Nem elég, hogy az istenek üldöznek, még ez az agyban turkáló idióta is most itt van. Fogalmam sincs, hogy mi lenne a legjobb döntés... Megkeresni neki a darabokat, vagy itt hagyni mindent? Áhh... - szorítottam össze a fogaimat.

Annyira meglepett a férfi, hogy csak a földre rogytam miután elengedett. Aztán elkezdte az önsajnáltató szövegét. Elővettem a két késem és megvágtam a karját, csak azt sikerült.
- Önző - támadtam neki megint -, idióta egoista szadista - A mellkasába rúgtam és megtántorodott. - Azt hiszed bámelyikünknek jobb? Azt hiszed én örömmel vagyok itt? Olyan emberek között akik kihasználnak?! Te önző barom - Megdobtam egy kaviccsal ami a lábamnál hevert. Elképesztő dühöt éreztem. Hogy lehet ilyen valaki.. - És ha mégegyszer.. csak mégegyszer hozzámérsz, megöllek. Nem érdekel mi vagy, isten, sárkány, leszarom, megöllek. Ezzel elvágtad magad nálam végleg. Amint ennek vége, többé nem akarlak látni -
A hangom remegett az utolsó szavaknál, ahogy a szám, de sosem sírok. Egyszerűen csak nem hittem el hogy ilyet tesz. Talán még bíztam is benne, nem tudom mert elszállt minden ilyen érzésem. Az is igaz ha nem bíztam volna benne egy kicsit, nem lennék ennyire csalódott.

- Hé! - védtem ki az egyik támadását, így csak a karom sérült. - Szh! - szisszentem fel a sebre, ezek után pedig egy nem várt rúgást mért a mellkasomba. - Mi van? - hallgattam a szavait és egyre dühösebb lettem. Ez a kis taknyos lány azt hiszi, hogy kioktathat. Mikor végre abba hagyta a sértegetést, közelebb léptem hozzá és érzéstelen arccal néztem le rá. - Én használlak ki téged? - húzom fel a szemöldökömet. - Azok után, hogy elloptam egy hajót, hogy te megkeresd a legénységedet, ami elvileg a tiéd... Hogy amikor láttam, hogy Nona miatt szenvedsz enyhítettem a szenvedéseden... Hogy kimentettelek a biztos fulladástól... - néztem egyre fortyogóbb szemekkel rá. - Ráadásul, amikor elakartam menni, te pedig szinte könyörögtél nem hagytalak itt magatokra. Ezek után én használlak ki téged? - hajolok közelebb az arcához. - És nehogy azt hidd, hogy meghat, hogy ezek után nem akarsz látni! - hunyom le a szemeimet. - Ne dühíts fel még jobban! - egyenesedek újra ki és a hajamba túrok. - Kivételesen még utoljára segítek neked... Csak, hogy még jobban ki tudjalak használni.. - mosolyodom el és megrázom a fejem. - Annyira hülye vagy.. - ezek után a tenger felé fordulok és elgondolkodom, hogy miket is mondott az a maskarás idióta.

A Cápa-sziget teljesen elcsendesedett, mintha minden fűszál Jessamy és Suijin beszélgetését hallgatná. A víz halkan morajlott a háttérben, a szél is megnyugodott és lágyan cirógatott végig a növényeken. Az ég enyhén felhős maradt, a nap továbbra sem sütött ki.
A tenger horizontján apró sötét vonalak jelentek meg, amik hihetetlen gyorsasággal haladtak a part felé. Első pillantásra cápauszonynak tűntek, de közelebb lépve, a tiszta tengervízben kirajzolódott az alakjuk: kardszárnyú delfinek. Hatalmas, több tonnás, fekete-fehér bálnák. Megpihentek a sekély vízben és tekintetüket egyenesen Jessamyra és Suijinre szegezték.

Annyira elöntött a jeges harag, hogy képtelen vagyok bármit is mondani neki. Nincs igaza. Ezekre nem kértem, persze azt nem mondta el hogy csak a elrejtő szagom miatt kellettem az elején. Bár ebben talán teljesen biztos sem lehetek. Mindegy. Nem akartam hozzászólni, csak gyorsan meg akartam menteni Nonát és elhúzni tőlük minél messzebb.
Ahogy kémleltem a partot, ahova hosszú köves út vezet le, kb ötven méterrel odébb sok delfin lézengett. Ha jobban megnéztem őket, talán megőrültem, de mintha vártak volna valamire. Rám. Mintha egyenesen felém néztek volna.
Amikor észbekaptam, már az út felénél tartottam, lassan leértem a meredek úton. Amikor a delfinek felé vettem az irányt, lelassítottam és egyik kezem a kardomra tettem, vész esetére. Besétáltam néhány lépésnyit a vízbe, a delfinek pedig vártak.

Láttam rajta, hogy még mindig mennyire gyűlől, a jeges tekintete szinte borzongással töltött el. Szóra nyitottam volna a számat, de ő elsietett. Ez a lány.. Forgattam a szemeimet., aztán megláttsm én is a vizi teremtményeket. Nem szeretek a vizeimben lévő élőlények ellenbeszélni, de elég gyanúsak voltak nekem. Mikor megláttam, hogy Jessamy már majdnem ott van a vízben, elindultam utána. - Jessamy! - kiáltottam a lány után, aki kezdett felszálni az egyik nagy halra. - Ne csináld! - futottam amennyire lehet és bementem én is a vízbe. - Szállj le róla!

Suijin lerángatott a delfinről, és a dulakodás közben megsértettem a csizmámmal a delfin csúszós bőrét, amitől felvisított, a víz alá merültem, és elmenekültek.
- Idióta! - szóltam rá, mikor feltápászkodtam és kifelé indultam a parta, amikor Suijin visszarántott és a hátára kapott sárkány alakjában, és ahogy felemelkedtünk, majdnem lecsúsztam. - Suijin a francba!
A Szigeten földet értünk, a ruhám rohadt vizes volt és a fenti hideg levegő miatt halálra fagytam. Dideregve értünk földet egy tisztásra, Suijin elfáradt az egyórás úttól, nekem száradásra volt szükségem. Összefontam a karjaim és a nap felé fordultam, hogy jobban száradjak.

- Te idióta! - fogtam meg a lányt, majd a hátamra dobtam miközben átváltoztam. Kicsivel többet, mint egy órát repültem vele, míg földet nem értünk. A vége fele, már nagyon kellett koncentrálnom, nehogy visszaváltozzak. Mikor földetértünk, én elterülve próbáltam összeszedni magam. Lihegve ültem fel. - Jól vagy? - nézek a lányra, majd felállva mellé lépkedtem és leültem mellé. - És most merre, kapitánylány? - kérdezem tőle. - Még mindig gyülőlsz? - vigyorodom el.

- Majdnem megfojtottál - néztem a szemébe -Igen, nagyon. -
Észre se vettem, hogy mióta mellettem ül a férfi, az ujjaim a késem markolata körül motoszkáltak tettre készen. Megköszörültem a torkom. - Menjünk - ajánlottam. - Ahogy hallom valahol itt lehet a kikötő. Gyere - elindultunk egymás mellett az úton.
(Zárva)