Lebegő vasútállomás

Egész életemben egy birtokon éltem a Külvárosban. Csak azért nem nevezik falunak, mert két nemesi család is élt ott, és lealacsonyító lett volna számukra ez a megnevezés. Sose mentem túl a birtok határain egész életemben, és amikor egy nap mégis megtettem, nem éreztem magam szabadnak, olyannak, aki bármit megtehet. Vesztesnek éreztem magam. Elveszettnek. Mintha nem tudnék mit csinálni és nem tudnék hova menni, mert valami bilincsbe verte a kezeim, és tompítja az agyam. Céltalan voltam, amíg nem találkoztam Briellel. Az életem ott kezdődött el, és vissza se akartam nézni oda, ahonnan jöttem. Amikor azonban elváltunk, újra semmi lettem és senki, megint elfogott az az érzés, ami egykor, akkor, mikor elváltam Tőle... és rájöttem. 
 - Rá van szükségem. Nélküle nem vagyok.. senki. Ő a lelkitársam, és amikor személyes döntésem szerint váltam meg tőle, mérhetetlen nagy barom voltam. Fogalmam sem volt, mi kell nekem, mert egy gyerek voltam és csak arra gondoltam "most mit akarok", és nem akartam férjhez menni. De  felnőttem és belátom a hibám, most pedig meg kell keresnem. - meséltem el szerintem röviden, Brielle szemszögéből pedig túúl hosszúan a miértjét annak, hogy meg akarom találni Seth-et. - Nélküled azonban elveszett vagyok, és segítened kell.
 - Tulajdonképpen azt kérdeztem, hogy hova megyünk most. - szólalt meg a lány halkan, és  halvány mosoly ült a száján.
 - Óh - nevettem el magam, és a kínos helyzetet megpróbálva hárítani kinéztem az ablakon. - Most a Lebegő vasútállomásnál vagyunk, a sziget felé. Egy jósnőhöz megyünk, hátha ő meg tudja mondani, hol a ház, amit láttam. - Miután a saját utamat jártam, az erdőben töltöttem, akkor azt hittem napokat, de heteket. A látomások elnyomták az időérzékemet. Láttam a múltam és a jelenem, nagyon sok háborút, ami megtörtént, és ami nem, láttam Brielle-t gyerekkorában egy férfival, láttam tiniként "nyesett" rövid hajjal sírni, még Nilelát, az édesanyját is, a fiatal angyallal, aki most a gyermeke apja. De Sethet csak egyszer láttam, amint kilép egy házból, félmeztelen, szóval a tetoválásai alapján biztosan ő volt az. Amint ezt láttam, rohantam egy sürgönyért Brielle-nek. - Egyszer eljött hozzánk ez a jósnő, a városunkba, és emlékszem a címére. Remélem otthon lesz - jegyeztem meg, és szájtátva bámultuk a csodás kilátást a végtelen felhőáradatra.

Nem tudom mi történhetett Sophieval az idő alatt amíg nem találkoztunk, de nagyon megváltoztatta. Illetve de, tudom mi történt... csak azt nem, hogy pontosan miket látott az erdőben. Sokat merengett maga elé, furcsán tekintett a világra maga körül. Rám is máshogy nézett. Meghatott, hogy azt gondolta, szüksége van rám egy ilyen "küldetéshez", de őszintén kételkedtem magamban. Nem kezelem túl jól ezeket a helyzeteket.
Mióta Apa kórházban van, annyira megváltozott minden. Anya állandóan mellette van, szinte csak ott találkozunk. Talán jó lesz ha egy kis időt távol töltök mindenkitől... a szüleimtől, Nashtől, Nikutól... amíg eldöntöm mit akarok.
Ez az egész jósnős dolog nagyon izgatottá tett. Soha nem találkoztam még olyannal aki a jövőbe látott és... talán tanácsot kérhetnék a jövőmmel kapcsolatban.
A vonat nagy csikorgással megállt, mi pedig kissé remegő lábakkal léptünk le a deszkákra. Ijesztő volt a látvány, mintha a levegőben ácsorognánk. Egy fából készült, virágokkal beborított felvonó díszelgett az állomás végén, az emberek pedig azonnal betuszkolták magukat. Kivártuk amíg mindenki eltűnik, aztán beszálltunk. Eddig el sem tudtam volna képzelni, hogy fa és üveg ennyire összepasszolhat építészeti szempontból.
A felvonó döcögve haladt, közben megcsodálhattuk a minket körülvevő tájat, a sziget minden pontját. Ha kémkedni akarnék valaki után, biztos ezt a helyet választanám.

A táj lenyűgöző volt ahogy elhagytuk az állomást, és egy füves csapáson találtuk magunk. A madarak köröttünk csiripeltek, a füvön a nap sütötte harmat csillogott, virágok illatoztak. Úgy éreztem magam mint egy mesében; nem, egy emlékben. Egy emlékem előtört abból az időből, amikor az erdőben "laktam" és folyton látomások bombáztak. Azt gondoltam akkor, amikor ez a látvány tárult elém, hogy újabb rémkép. De onnan tudtam, hogy valódi, hogy nem történt velem semmi rossz, sőt, semmi sem történt velem. Csak néztem a füvet és az eget, és megkönnyebbültem.
Vettem egy mély levegőt, és poros reflexnek éreztem, mintha ezer éve nem lélegeztem volna.
- Erre - mondtam, mikor az erdő sűrűje sötétbe burkolt minket, és már csak az erdő morajai és morgásai hallatszottak, elnyomva a boldog csicsergést. - Nem tévedünk el - előztem meg Brielle kétkedését, miután letértünk a csapásról. - Csak tudnunk kell mit keresünk, és megtaláljuk a jósdát.
Hosszú gyalogút közben egyre mélyebbre ereszkedtünk a lassan vadonra hajazó sűrűben. Elöl mentem, igyekeztem a cél felé haladni, és közben nem figyeltem Brielle-re.
- Gyere, ne aggódj itt nem lesz semmi baj - Őszintén semmitől nem féltem, semmi nem tántoríthatott el a célomtól. A kitűzött, bombabiztos és határozott célomtól. Viszont Brie csak nekem segít, neki nem ez élete célja. Nem várhatok el tőle lehetetlent.
- Ha eljutunk a jósnőhöz, azt olvastam, nem pénzért cserébe jósol, legalábbis nem mind, de ha igen, ha nem, mindketten tudunk kérdezni valamit. Gondolom te is szeretnél megtudni ezt-azt.
Felnéztem a sűrű fák közé, és egy ablakot pillantottam meg.
- Itt vagyunk - húzódott mosolyra a szám.

Sophie olyan otthonosan mozgott az erdőben, mintha évek óta itt élne. Elgondolkodtam, hogy vajon mennyi időt tölthetett a másik erdőben? Eléggé féltettem, mintha teljesen megszállottja lenne.
Tartottam vele a lépést, bár elég gyorsan cikázott a növények közt. Mióta kibontakozott az erőm, nagyobb kedvvel jártam én is az erdőket. Egy ideig át is vettem Anyától az erdőtündéri feladatokat, amíg a kórházban vigyázott Apára. Az egészben csak azt sajnálom, hogy ilyen rémes dolognak kellett történnie ahhoz, hogy használni tudjam a képességem... egy részem mindig is érezte, hogy ott van. És Apának meg sem tudtam mutatni. Talán már nem is fogom.
-Öhm aha, lenne pár kérdésem. -mosolyogtam, de Sophie rám sem nézett, csak céltudatosan haladt tovább. Egy ablak kukucskált ki a fák közül és amikor közelebb léptünk, mintha elvágták volna az erdőt. A jósdát egy barlangban építették ki, hogy otthont adjon a vándor jósoknak és jósnőknek, akik erre tévednek, de ha valaki nem tudja pontosan mit keres, aligha fogja megtalálni.
Sophie megtorpant a barlang bejárata előtt. Láttam az aggodalmat az arcán, úgyhogy játékosan megböktem az oldalát és beléptem az ópiumszagú helységbe. Egy magas, sötétebb bőrű, csilingelő arannyal díszített nő fordult felénk, ragyogó kék szemekkel. Mintha Saphire hercegnő palotájából lépett volna ki.
(Zárva)

A lebegő vasútállomás kezd nosztalgikus jelleget fellvenni, újra és újra ezzel utazunk. Legutóbbi kalandunk óta sok minden változott: úgy tűnik ez nem. Most egymás mellé ültünk és a térdünk észrevétlenül összeért. Sose zavart a fizikai kontaktus senkivel, hozzászoktam, amíg bálokon idegenek fogták meg a kezem és hátam, egy egy táncnál a derekam. De úgy éreztem, ő áll hozzám a legközelebb, mintha ő lenne az egyetlen ember aki megért.
- Nem mondott a jósnő neked semmit? - Elég hallgatag, és merengős a tekintete mióta eljöttünk. Nem rosszkedvű csak " merengős" kissé. Nem lep meg azután ami történt a kertjükben. Máig is kísért Jason tekintete, ahogy kegyelem nélkül nézett bárkire.
Közeledtünk a kis elhagyatott Vidéki állomáshoz, láttam az erdőt közeledni.

-Nem mondott semmit. De ezt már kérdezted. -mondtam kissé durcásan Sophie-ra nézve. Igaz, mondott pár szót, de nem volt értelmük.. így semmisnek tekintem.
Nem elég, hogy Apa kórházban van és csak a Jóisten tudja, hogy felépül-e még az életben... Niku is visszajött. Az önelégült tekintetével.
Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogyan zúztam le a hídnál.
-Szóval... -törtem meg a csendet. -Mit is mondott a jósnő, hol találjuk meg Seth házát?

Nem igazán volt beszédes kedvében úgyhogy nem akartam faggatni a kis, kedvetlen csendjei miatt. Amint eszembe jutott amit a jósnő mondott, görcsbe szorult a gyomrom.
- Hatalmas mező közepén van, ami mellett kis ösvény fut. Amint leszállunk a vonatról, kelet felé kell tartanunk.- idéztem föl, és azon gondolkodtam, van e még más is. - Igen, és a rozoga tábla a furcsa felirattal. - Körülnéztem, ahogy felemelkedtem a székemből, aztán véglegesen felpattantam. - Gyere Brie!