Saphire szentélye

Amikor Suijin körbenézett a palotában, végignézett a szolgálók szobáin, melyek hasonlóan pompásak voltak, akár a hely többi része. Két alacsonyabb férfi őrt pillantott meg egy hatalmas zafír ajtó előtt. A szobában zafír ékkövek lógtak a plafonról, az ággyal szemben pedig egy üvegvitrin díszelgett kivilágítva, középen a kérdéses tőrrel.

Suijin részletesen súgta a fülembe, hol van a tőr, miközben átkarolva a vállam mentünk kifelé. 
 - Erre nincs szükség - ráztam le magamról, amikor már a folyosókat jártuk és most elengedett. Felrohantunk két emeletet a lépcsőn, elfordultunk kétszer balra, és a folyosó kereszteződésében kinézve megpillantpttunk két őrt hatalmas zafír ajtó előtt állni.
 - Hogy nem unja meg ez a nő ezt a színt? - jegyeztem meg magamnak. - Ezt az ajtót láttad? Akkor el kell intéznünk az őröket. Csendesen és ne halálosan. Csak hogy kiüssük őket. Na gyere - Még utoljára kinéztem és előrementem. Két sötétbőrű, magas férfi volt, kényelmes és elegáns ruhában, a tekintetük fenyegetőn és kérdőn szegeződött rám.

Átkaroltam és a fülébe suttogtam a látottakat. Sikeresen kiértünk a folyosóra, ahol letessékelte kezeimet. - Jó, jó! - szedtem le róla, majd elindultunk megkeresni a szobát, amit két őr vigyázott. - Az, az! - mértem fel a két őrt. Egy kis vizet merítettem a párás levegőből, amit szépen az őrök légcsövéhez juttattam, amitől nem kaptak levegőt. Mikor összeestek, a vizet kiirányítottam belőlük. - Na gyere! - bólintottam a fejemmel és bementünk a szobába, forgatva a fejem néztem kötbe, hogy lássam az üveg szekrényt. - Ott van! - mutattam rá, majd megkértem Jessamyt, hogy vegy fel a szemüvegét, hogy lássuk, hogy ez az a dolog, ami nekünk kell.

Suijinnek sikerült ártalmatlanítani a két őrt, de csak pár percig. Sietniük kell.
Ha Jessamy felveszi a szemüveget és ezen keresztül pillantja meg a tőrt, az aranylóan ragyogni kezd. Az üvegvitrinben egy állványon pihen, de a szerkezet nyomásérzékelős.
Ha megszerzik a tőrt, mielőbb el kell hagyniuk Saphire szentélyét és palotáját, mielőtt bárkinek feltűnne a hiányzó darab.

A szemüvegen keresztül varázsosan ragyogott a tőr.  - Ez az!  - mondtam halkan - Gyerünk, cseréld ki ezzel, hogy addig se vegyék észre hogy elvittük - Azzal előkaptam az én tőröm, ami majdnem akkora volt, és kicsit hasonló. A hercengőnek fel fog tűnni, de akkor már késő lesz.
 Suijin igyekezett finoman kicserélni őket, és ha ez sikerül, csak vissza kell futunk, felkapnunk a cuccunk ami összeklszítve van a szobánkban és futnunk, vonatra szállnunk és elhagynunk a szigetet. Ha ez sikerül, istenem, valamivel meghálálom, mondjuk nem hagyom hogy apám több hajót süllyesszen el, mint amennyit muszáj. Ha valaha újralátom.
 - Igyekezz - sürgetem Suijint, és finoman és halkan kinézek, de az őrök mozdulatlanok.

A lány szavaira cselekedni kezdtem és megpróbáltam óvatosan kicserélni a tőröket. Ezek után megfogtam a lányt és a kezembe emeltem. Talán így gyorsabban haladunk, ha csak én viszem őt. Kiszaladok a folyosóra és elindulok a szobáink felé, ahol leteszem. - Siess! Itt találkozunk! - rontottam be a szobámba és átöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam. Kint a folyosón találkoztunk újra a lánnyal.

Suijinnek sikerült észrevétlenül kicserélnie a tőrt. A palota kertjében még mindig zajlik a mulatság, vidámak az emberek, mámoros a társalgás.
Egyedül a hercegnő sóhajt fel megkönnyebbülten, miközben a távolba révedbe kétségbe vonja saját döntését.
A palota teljesen üres, Suijin és Jess csendben elhagyhatják azt, de rejtsék el alaposan a tőrt, mások is kutatják a jogar darabjait Renén kívül.

Szinte letéptem magamról a ruhát a szobában és sietősen felkaptam az enyém, egy táskát is elvettem, egyszerű hátitáska volt, benne étellel és itallal. Ekkor tudatosult bennem, hogy a hercegnő tudta hogy kik vagyunk és miért jöttünk. Amikor idejöttünk, tudta. Átfutott az agyamon, hogy Nona talán a nő rokona.
Egyszerre nyitottuk ki az ajtót Suijinnel és kirohantunk a hátul, ahol hatalmas kőfal volt. Egy kis segítséggel én is átjutottam a falon. Ahogy leugrottam, Suijin elkapta a kezem, hogy valamennyire felfogja az esésem, én ránéztem és kissé megszorítottam a kezét, majd ahogy elkezdtünk futni, elengedtük egymást. Az állomásra érve pont egy vonat futott be, én még visszanéztem a zafír ékkő palotára. Senki mem követett, de nem is gondoltam volna. Köszönetet mondtam gondolatban, és felpattantunk a vonatra, ami elindult és vidék felé vette az irányt.

Saphire, ahogy minden péntek délután, most is a palotájának jobb szárnyában lévő, arannyal díszített verándáján ücsörgött és elmélyülten nézte a naplementét. Ez az elfoglaltság különösen fontos volt neki, mert a kilátás egyenesen a Cápa-sziget felé nézett. Elképzelte, ahogyan Rabie elsétál a rozoga könyvespolc mellett és tölt magának egy csésze teát, ahogy régen tette.. amikor még nem volt René...
Elmélkedését egy fiatal szolgálólány zavarta meg, Saphire pedig igen udvariatlannak tartotta a cselekedetet. A Szigeten mindenki tudta, hogy a hercegnő ragaszkodik az előre beütemezett programjaihoz és senki kedvéért nem változtat rajtuk. A lány éppen, hogy szóra nyitotta volna a száját, Saphire már azonnal látta is, hogy mit fog mondani.
-Hol történtek a támadások?
-Öhm, a Belvárosban, hercegnő. -szólt a lány, lehajtott fejjel. Pár hónapja már az udvarnál volt, viszont képtelen volt megszokni Saphire jövőt látó képességét.
-Akkor ez nem a mi gondunk. -mondta diadalittasan és hátradőlt az akvamarin, selyemborítású szófán.
-Egy levél érkezett önnek egy bizonyos... Malone kapitánytól. -a lány szó nélkül átnyújtotta a levelet és elviharzott Saphire látóteréből.
Pár percig forgatta a kezei között a szépen megcímzett papírt. Rossz érzései voltak azzal kapcsolatban, mit tartalmazhat.
Lélegzetvisszafojtva olvasta a levelet, amiben egy bizonyos Zewia Malone, belvárosi rendőrkapitány tájékoztatja, hogy a támadások egyre terjednek: a belvárosban kezdődött, egy ideje a külvárosban is tapasztalnak hasonló eseményeket, tegnap este pedig a vidéken történt az első komolyabb robbantás. Két ember meg is halt a tűzben. Arra kéri a hercegnőt, hogy erősítse meg a védelmet a Szigeten és a szokásosnál is jobban figyeljen a népére.
Saphire, kissé csalódottan, hogy ma nem fogja látni a Cápa-szigeti naplementét, a hálójába siet és azonnal választ körmöl a rendőrkapitánynak. Levelében megnyugtatja, hogy a szükséges intézkedéseket azonnal megkezdi és a Szigeten mindent a kezében tart. Nem érezte kötelességének, hogy beszámoljon azokról a dolgokról, amik felett, bár tudomása nincs, hatalma mindenképpen. Egy ténnyel azonban szembe kellett néznie: most a népének sokkal inkább szüksége van rá, mint máskor. Semmi sem vonhatja el a figyelmét.

Távolabb, ahol a tenger már kevésbé volt békés és a nap fénye sem csillant meg olyan ragyogón a vizen mint Saphire palotájának környékén, egy zavaros elméjű, szinte nevetségesen rikító színekbe öltözött fiatalember sétált ki az erkélyére. Bárgyú mosollyal meredt a palotája falánál ácsorgó szolgákra, kezükben pedig annyi tüzijáték és rakéta, amivel az egész Szigetet be lehetne gyújtani.
Várt. Várt arra a bizonyos figyelemre, amit egész héten olyan nehezen tud elfelejteni és minden péntek délután, dobogó, érző szívvel tudhat magáénak.
Hosszú percekig várt és ezek a pillanatok egy örökkévalóságnak tűntek. Megadóan intett a férfiaknak, majd a szája még szélesebbre húzódott.
-Majd talán jövőhéten. -suttogta.

(Zárva)