Mercurius kikötője

A hőség majd felemésztett. A mai nap kifejezetten meleg volt. Legyezőmmel próbáltam kicsit lehűteni magam, hogy el ne olvadjak, de mind hiába, így is úgy éreztem, hogy pár pillanat és a tenger mellett belőlem lesz egy kis tavacska. Megláttam az egyik gyümölcsös standot, ahol jégbe voltak a gyümölcsök. A gyönyörű színek megbabonáztak, így kénytelen voltam venni egy pár szemet, majdnem mindből. Hát igen, ha másra nem is, de arra, hogy leszedjék a gyümölcsöket, tökéletesen jók az emberek. Nem is értem minek adtunk nekik öntudatot, mikor ők is és mi is sokkal boldogabbak lennénk, ha csak a feladataikat csinálnák és nem gondolkoznának, vagy lennének érzelmeik. Az egyik fa árnyékában húztam meg magamat és legelőszőr egy fiss barackot kóstoltam meg. Éreztem, ahogy a szaftja végig csurog az arcomon. Isteni, nem hiába a barack az istenek gyümölcse. Elégedetten falatoztam az árnyékban.

A Nap alig haladt át az ég csúcspontján, így a hőség tikkasztó volt. A partról a piacra sétáltam, ami a kikötő mellett volt, vagyis inkább az volt a kikötő. A számban még a homok íze, a torkom kiszáradva annak ellenére, hogy ki tudja meddig a tengerben sodródtam az árral eszméletlenül. Belenyúltam elázott tarsolyomba, és kivettem egy csillogó aranyat. Egy nőhöz léptem és vettem tőle egy almát és vizet. Sokszor voltam kikötőben és mindig választhattam valamit magamnak, ami a hely jellegzetességére emlékeztetett. Onnam tudtam, hogy itt még sosem jártam.
- Nem járt erre egy hajó, hölgyem? - kérdeztem. -Vagy.. egy roncsot nem látott senki, faléceket? - Az idős nő mindenre csak rázta a fejét, aztán még hozzátettem - Vihar nem dúlt a tengeren? Akár a távolban, vagy itt, esetleg a közelben? Mérföldekre? Odébbi városokban? - A nő már megint nemmel felelt. Halkan káromkodva elindultam az úton, el a sok stand mellett, aztán a figyelmem felkeltette egy különös alak, aki az árnyékbam ácsorgott.
- Maga - léptem oda hozzá, de tőle kb. másfél méterre -, honnan jött? Nem egy hajóval jött esetleg, vagy onnan, ahol vihar volt? Hallott ilyesmiről?

Éppen élveztem étkemet, mikor is egy vörös hajú nő állt elém. Unottan tekintettem rá. Ezek az emberek még pihenni sem hagynak. - Úgy nézek ki, mint akinek hajó kell a közlekedéshez? - néztem értetlenül rá, majd a vihar hallatán felcsillant a szemem. - Vihar? Hol? - kérdeztem vissza. Nem is gondoltam volna, hogy már a saját vizemet is felkutatják utánam. Túrtam elgondolkodva fekete fürtjeim közé. - Amúgy is mit érdekel téged, hogy honnan, vagy mivel jövök? - lehet, hogy ezt a lányt küldték volna az istenek? Néztem végig a lányon. Ugyan már hiszen ide látszik, hogy csak egy sima ember... De akkor is fura, hogy egyből engem talált meg. Sóhajtottam fel. Utálom ezeket a kotnyeles embereket, mindennel képesek foglalkozni, csak saját magukkal nem.

Furcsa dolgokat mondott a tag és nem tudtam hova tenni; kinek nem kell hajó a közlekedéshez? Hát hogy közlekedik a vízen, rááll? 
 - Én is azt kérdeztem.. hogy hallottál e mostanság olyan területekről, amiket érintett a vihar. - De már gondoltam, hogy nem tud semmi ilyesmiről.. - A tengeren vihar volt, és tudni akarom, merre lehetett, vagy mikor.. a hajóm eltűnt, én meg partra sodródtam és meg kell találnom.
 És valamiért az volt az érzésem, hogy ő tud valamit, vagy tudna segíteni. Csak rá kéne vennem hogy segítsen. - Nézd.. meg kell találnom a.. legénységem. - Inkább az apámra gondoltam, de nem akartam, hogy pisisnek nézzen. "Az apukámat keresem, bácsi, nem tudja hogy hol van?", nagy boci szemekkel és két copfba fogott hajjal. Jézus, senkit nem érdekel egy gyerek nyafogása. Felnőttesre kell vennem a figurát. - Most biztos gőzerővel engem keresnek. Szóval ha tudsz segíteni, segítened kell.

A kis mondandója után elnevettem magam. - Azt ne próbáld elhitetni velem, hogy te valami fontos féle vagy egy hajón! Te vagy a kapitány? - kezdtem könnyezni a nevetéstől. - Ezek a mai emberek teljesen megőrültek. Egy nő ilyen fontos lenne bárkinek is? -néztem még egyszer végig rajta. Végül is egész csinos, meg fiatal, de ugyan már... Fel sem érhet egy férfihez. -Amúgy is... - köszörültem meg a torkomat. - Milyen kapitány az olyan, aki elveszti a legénységét? Elég kezdő lehetsz, ha sikerült elhagynod őket. - vigyorodtam el gonoszan, majd a tengerre néztem. Nem tetszett ez, hogy a tudtom nélkül volt vihar a tengeremben. Muszáj lesz utána néznem, hogy mi folyik ott, de jó lenne, ha nem ismernének meg. A levegőbe szagoltam. Végül is ennek az emberlánynak elég erős a földi szaga... Fanyalodott el az arcom, talán ha velem jönne, akkor eltudná nyomni az isteni illatomat. - Segítek neked! - mondtam unottan. - Talán tudok szerezni egy hajót, amivel átkutathatjuk a tengert. - már csak azt kéne kitalálnom, hogy melyik hajót kössük el, ami megfelel az én igényeimnek.

A felháborító viselkedésére határozottan jelentettem ki: - Igen! Képzeld kapitány voltam.. és, menekíteni próbáltak, mert elájultam, de eltört a mentő csónakom - Még nem is hazudtam vele. Mit képzel, hogy nőként lenéz. - Fogadok te aztán semmit se tudsz a tengeren lévő életről, és hogy milyen nehéz is lehet. Főleg ha ilyen fiatalon vagy kapitány. - Összeszorítottam a szám, hogy még egy kicsit rájátsszak a szerepre.
A furcsa férfi elmerengett a távolban, a tengerre nézve, és az én tekintetem is odatapasztotta. Az apámra gondoltam, akinek most fogalma sincs, hol vagyok, vagy hol keressen. Biztos aggódik. Vagy talán kétségbe van esve.. vagy talán nem fél, mert tudja, hogy megtalál. Őszintén fogalmam sem volt, mit gondoljak. Sose mentem tőle messzire, maximum egy másik hajóra, a flottáján belül. Egy nagyon kedves barátom élt a másik hajón, egy nálam öt-hat évvel idősebb fiú. Barátok voltunk, megtanította nekem a legnehezebb csomót, amit ismer, és néha együtt rumoztunk, bár én nem rajongtam az italért, nem úgy, mint ő. Remélem mindketten épségben vannak.
Amikor a férfi arra az elhatározásra jutott, hogy segít nekem, megörültem, de magamban tartottam. - És mit akarsz cserébe? Mert én nem fogok megtenni neked semmit. Szóval ha a vesémet akarod vagy a fele királyságom, most tudatom veled, nem adok semmit. De egy kis pénzben talán megegyezhetünk..

- Te azt hiszed, hogy nekem szükségem lenne bármire is tőled? - kérdeztem nevetve tőle. - Egész vicces lányka vagy te, nem gondoltál még arra, hogy esetleg udvari bolondnak állj? - kérdeztem meg gúnyosan tőle. - De hagyjuk is a felesleges fecsegést! - néztem körbe. - Meg is van a hajóm! - vigyorogtam önelégülten. - Mióta is hajókázol? - kérdeztem meg, miközben a hajó felé indultunk. - Reméljük tapasztalt vagy és nem kell mindent egyedül csinálnom... - forgattam a szemeimet, hiszen nem gondolnám, hogy egy ilyen fiatal lányka annyira tapasztalt lenne hajó téren. Végre a hajóhoz értünk. A tengert hívtam segítségül és használni kezdtem a képességeimet, remélhetőleg úgy, hogy a lány nem látta. Egy apró vízcseppet emeltem a magasba és végig vittem a hajón, miközben behunytam a szemeimet, hogy láthassak a vízcseppen keresztül. Sehol senki! Jackpot! Vigyorodtam el. - Na gyere! - intettem neki és felosontunk a hajóra. Szerencsémre mindig tartok magamnál egy apró kést, amit még az apámtól kaptam, azzal elvágtam a kötelet, amivel a hajó ki volt kötve. Közbe a lányt megkértem, hogy keresse meg a vasmacskát irányító kart.

Az arrogáns kérdését az udvari bolodságról szóra sem méltattam, és amúgyis gyorsan beszélt és jött egy értelmes kérdés.
- Amióta élek hajózom - feleltem, és mielőtt gúnyos kérdés jött volna a koromról, rávágtam - Majdnem húsz éve - feleltem büszkén, mert nem akartam elárulni, hogy még csak tizennyolc vagyok. - Nagyon tapasztalt vagyok. Ellentétben veled, azt hiszem. Nem egy hajózós egyénnek tűnsz. - mondtam, ftva tartottam vele az iramot, de nem hagytam hogy mögötte menjek. Nehogy már. Végig mellette mentem, kivébe amikor a hajójára léptünk, ahol valamikor eloldás helyett elvágta a kötelet. - Ebből is látszik hogy itt én vagyok otthon. Csak meg kellett volnahúznod azt... - ekkor félbeszakított és valami vasról meg macskáról beszélt. Azonnal kapcsoltam. - Megyek.
Körbepillantottam a hajón. Szokványos volt, de nem pont olyan, mint amilyenen éltem. Apám flottájában voltak ilyen hajók. Igazából a japán oldalsó árbócos hajójától kezdve mindenféle volt, és én sokat jártam át a többire. Mindet megtanultam "használni". Ennek a hajónak valahol lent lesz a horgonynak a karja, amin felhúzom. Lerohantam a lépcsőn, a hajó belsőbe, és a hajótatba mentem, a hátsó részébe. Meg is láttam a kart, erősen tekerni kezdtem, ami kis, sípoló nyikorgással feltekerte a láncot, majd akadást hallottam. Elindultam fölfelé, amikor megláttam egy tömlöcben egy lányt ülni. A szemei csukva voltak. Általában itt van egy- egy cella, a hajó mélyén; a miénken nem volt.
Szó nélkül felrohantam, amikor a hajó már eltávolodott a kikötötől.
- Hé, - szóltam oda a férfinak - ki van a tömlöcben? Lent - mondtam, mert a férfi értetlenül nézett rám, mintha azt gondolta volna, senki nincs a hajón. De hát ez az ő hajója, nem tudja, ki van rajta és ki nincs?

Végre csak sikerült elindulnunk. A kormánykerékhez tartottam volna, mikor a lány megzavart. - Mi? - néztem értetlenül rá. Hát igen... Alaposabban átkellet volna kutatnom a hajót, mielőtt felszállunk. - Nem tudom... Nem az én hajóm. - mondtam végül elég lazán el neki az igazat. - Ha jól láttam, valami szakállas idiótáé és pár részeges társáé a hajó! - vigyorodtam el. - De ki van lent? - tértem vissza a témára. - Nézzük meg, hátha még hasznát vesszük! -mondtam a lánynak. - Vezess oda, ahol láttad! - utasítottam. Hátha végre egy normális matróz bukkan fel. Egy erős férfi, aki még ért is a hajókhoz, nem mint ez a lány. Sóhajtottam fel szinte megnyugodva, hiszen én balga akkor még abban reménykedtem, hogy valami értelmesebb társaság szegődik hozzánk, de nem volt szerencsém. - Még egy nő? - forgattam meg a szemeimet, ám ennek a nőnek más volt a kisugárzása. Nem ember? Vagy az? A szaga hasonlított az emberekére, de valahogy édesebb volt annál, éppen csak egy picivel. - Ki vagy te? - förmedtem az alvó nőre, hiszen, ha az istenek küldték, akkor minél hamarabb meg kell tőle szabadulni.

Csendben meditáltam. Suhanás. Kissé hangos léptek, idegen illatok. Kinyitottam a szemem.
-Csak nem magához, a Vizek Istenéhez van szerencsém? -kérdeztem a legnyájasabb hangon, amit valaha sikerült megütnöm emberek füle hallatára. Az Istenekről egyet megtanultam: gőgösek és önteltek. Nekem pedig nagyon szükségem van már a szárazföldre.
Futva a lányra pillantottam, de továbbra is a férfira koncentráltam.
-Hm, nem, azt hiszem tévedek. -egy pillanat alatt pattantam fel és sétáltam a cella rácsaihoz, az aranyláncok megcsörrentek a ruhámon. -Hiszen neki nem lenne szüksége hajóra, ahhoz, hogy a tengeren utazzon. -elmosolyodtam, pont úgy, ahogy kártyavetésnél szoktam.

- MI?! Nem a tied? - reagáltam le a helyzetet, aztán a haragtól elhnémulva a cellához mentem újra, a férfi követett. A "mégegy nő" hozzászólása mégjobban felidegesített, de a különös hölgy elterelte és felkeltette a figyelmem. A nő nem beszélt hozzám, csak a férfihoz. Milyen vízisten? Hogy ő? Isten lenne?
A férfi arcán megfeszült egy izom. Hát igaz. Tényleg isten.. uramisten.. vagyis, izé. Basszus hallják hogy mit gondolok? Hallja valamelyik Isten, hogy az Istenekről gondolkodom? Úristen egy vízisten. Ez nagyon égő, én meg azt mondtam hogy biztos semmi köze a hajóhoz vagy a vízhez.. jézusom! Ez annyira ciki. Figyeltem a társalgást, a kezem akaratlanul is pihent a kardomon, de megnyugtatott.

A tömlöcben lévő nő megszólítására elmosolyodtam. Végre valaki tudja, hogy hogyan szóljon hozzám. Ám kezdeti önelégültségemet, gyorsan düh váltotta fel. - Talán a vízistene nem utazhat hajón, ha úgy tartja kedve? Csupán kedvtelésből. - vigyorodtam el. - Úgy is tudod, hogy miért vagyok a hajón... Nem igaz kedves látnok... kisasszony. - utálom a látnokokat, azoknál alattomosabb és sunyibb élőlények nincsenek, a hideg rázz tőlük. Nem is értem, hogy engedhettük, hogy ilyen erőt birtokoljon egy halandó. - Nem csodálom, hogy ide zártak... - mondatom után a másik lányhoz fordultam. - Ügyelj rá, hogy ki ne szabaduljon! És ha teheted, ne nagyon kezdj mélyebb fecsegésbe vele. Egy azért, mert segítened kell a hajóban, a másik pedig, ha nem akarod, hogy átverjen vagy kihasználjon, ne bízz benne! - intettem óva a lányt.

Suijin szavai csak úgy elsiklottak mellettem, helyette inkább a lányra kezdtem koncentrálni. Oszd meg és uralkodj.
Alaposan szemügyre vettem a ruházatát, a nyakláncait, a tekintetét. Láttam, hogy meg van zavarodva, nem tudja mit tegyen és ez nekem pont kapóra jött.
-Egy ilyen tapasztalt hajóskapitány hagyja, hogy Suijin parancsolgasson neki? -amikor csillanást láttam a szemében, olyan könnyedséggel folytattam, mintha csak bugyognának ki belőlem a szavak. -Nem hiszem, hogy édesapád ezt jó néven venné. -megremegett a szája, most beletrafáltam.
Visszasétáltam a cella másik oldalára és törökülésbe helyezkedtem. A padló rémesen hideg és nyirkos volt. Alig várom, hogy kijussak innen. Végül még hanyagul odavetettem nekik:
-Gondolom nem mondtad el neki, hogy miért kell hajóra szállnod. Kedvtelésből, persze. -elmosolyodtam és lecsuktam a szemem. Talán egy könnyed varázslattal is kijutok innen, ha ezek ketten magamra hagynak.

- Elég - mondtam kiakadva a kiakadás közepén. A nő egyenesen a fejembe látott és tudott mindent rólam és fura dolgokat mondott a férfiról. Plusz a nevét. Az már ismerősebb volt, mint a külleme. - Ne szabd meg kihez szóljak. És szerinted benned bízom? - Őszintén az apámban sem bíztam meg teljesen. Soha. - Maga pedig, látnok asszony, azt is elmondhatja hogy milyen csillag alatt születtem, felőlem elmondhatja hogy tízévesen ágyba vizeltem. Ez nem azt jelenti hogy mindent tud rólam. - De féltem hogy mégis. És ha elmondja, ki vagyok valójában? Hogy egy senki? Hogy a tulajdon apámon kívül, akit egyébként nem érdkel a hollétem, senkim nincs?
Vettem egy mély levegőt. Össze vagyok zavarodva. Ki kell tisztítanom a fejem.
- Megyek megkeresem a kulcsot ehhez a zárhoz. Mert együtt fogunk utazni.. asszem - mormogtam és két lépéssel a fedélzeten voltam. A hajó egyenesen tartott a nyílt tenger felé, a kikötö egy kilóméterre volt már. A hajóorr alatt volt egy kis kabin, berúgtam az ajtót. Térképszoba volt, ezazz! Leültem az íróasztalhoz, sok kézi jegyzet volt előttem spanyolul, de francia szöveg is akadt a térképen. Beszélek pár nyelvet, de elég gyatrán. Ahogy kivettem, egy szigetországhoz akartak menni a férfiak. Bocsika.
Kulcsot az egyik fiókban találtam egy régi wisky mellett, megjegyeztem magamnak hogy itt még dolgom van. A kulccsomón csak egy olyan kulcs volt, ami azt a fajta zárat nyithatná, de én még maradtam. Kerestem egy olyan térképet, amin minden sziget rajta van, ami csak létezik. Átbújtam őket, tanakodtam, hova mennék ha az apám fejével kéne gondolkodjak. Nem tűnt a legnehezebb feladatnak.

Csodás két nő egy helyen, és ha ez nem lenne elég, az egyik egy hisztis kölyök, a másik meg egy álnok boszorka. Rémálmaim egyike valóra vált és nekem ebből kell valamit kihoznom. Mikor a lány szinte elrohant, a látnok felé fordultam. - Gratulálok, sikerült még jobban összezavarnod... - sóhajtottam fel. - Tudod mit? Ha már ilyen szépen elkezdtél keresztbe tenni nekem, akkor én is adok neked egy kisebb ajándékot, csak úgy figyelmességből! - vigyorodtam el és a nyirkos padlót használva, egy kisebb adag vizet nyertem ki. - Íme a láncod, ami a hajóhoz fog kötni, míg én el nem engedlek! - és ezzel a vízből egy karláncot formáztam, ami a nő csuklójára szorult. Utáltam az ilyen varázslatokat, mert ezek eléggé eltudták venni az erőmet, amiből jelenleg így is kevés volt. - Érezd magad megtisztelve, hiszen nem mindennap bélyegeznek meg valakit az istenek! - fordultam sarkon és a lány után mentem. Míg nem tudom, hogy mi miatt volt a vihar nem engedhetem, hogy a lány ne bízzon bennem... Jelen esetben szükségem van rá.

-Nem bennem kell bíznotok, hanem az igazságban. -vetettem oda nekik. -Ahh. -legyintettem feléjük, majd visszacsuktam a szemem. Nem én tehetek róla, hogy az emberek gyarlók és hazugságban akarnak élni.
Csendben meditáltam, de a karlánc a kezemen megakadályozta, hogy felvegyem a kapcsolatot a felsőbb erőkkel. Mi a fene ütött Suijinbe?! Most tengődhetek itt naphosszat. Pedig annyi fontos dolgom lenne!
Még visszajönnek.
Mindig visszajönnek.
Erősen koncentráltam és a lelki szememmel próbáltam szemlélni a világot: az előbbi lány, Jessamy.. egy íróasztalon kutakodott, látszólag valami térkép után. A kulcs ott hevert mellette. Az elméjében zavarodottság és kíváncsiság tükröződik. Minden erőmmel azon voltam, hogy a kulcsra irányítsam a figyelmét.

Izzadni kezdtem, egyre gyorsabban ugrált a szemem az egyik térképről a másikra. Egyszerűen nem hittem el, hogy nem találtam, nem volt sehol, míg márazt se tudtam mit keresek. A fülemben dobogott a vér.
Valami idegen érzés rohant meg. Fojtogató, mintha függő lennék és megvonnák azt a dolgot, amire valamiért szükségem van. A kezem fájt, a kulccsomót markolászta, az éles barázdák a tenyerembe vájtak.
Suijin nyitott be a térkép szobába.
- Hallgattasd el a varázslót vagy látnokot, vagy tudom is én mi az! Folyton motyog a fülembe! - A fejembe éles fájdalom szúrt, ahogy a bordáim közé is. - Engedd el vagy csinálj vele amit akarsz, csak hagyjon békén! - Felálltam a csillogó, fekete bőrszékből, az asztalra támaszkodva. A halántékomon és a hátamon végigfolyt egy verejtékcsepp. - Engedd el, mert megőrülök - néztem a férfira. Megpróbáltam kilökni az elmémből a nőt, de nem ment. Koncentrálni se tudtam, végig suttogott a fülembe.
Értettem miért volt a rács mögött. Szívem szerint ki se akarnám engedni, de úgy éreztem, megfulladok, ha nem teszek valamit. A kulcs csomót és odaadtam a férfinak.
Nem tudtam én vagyok egy gyenge célpont vagy a nő túl profi.
- Nem kapok levegőt - szakadtak ki belőlem a szavak, és megkerülve a férfit elindultam fel a lépcsőn a hajóorrba, ez volt a legmesszebb a lárnoktól, ő a hajó aljában a másik oldalon tartózkodott. Ötven méterre se volt és a varázsa nem enyhült. Elterültem a padlón és vártam a csodára ami megmenekít. Ami hazavisz ebből az egész rémálomból, reménykedni kezdtem hogy a vihar meg se történt.

Az egyik szobába nyitottam be, amikor a lány rám förmedt. - Fenébe! - szorítottam a tenyeremet ökölbe. A lányon látszott, hogy komoly fájdalmai lehettek. Bármennyire is akartam volna, nem tudtam a boszorkány varázsát félbeszakítani. - Nem engedhetem... - mondtam szigorúan, bármennyire is szenvedett a lány. A lány gyengesége miatt, nem fogok felelőtlenül cselekedni, csak hogy jobb legyen neki... Tanuljon meg uralkodni a fájdalmán, nem fogják mindig megmenteni. Mérgelődtem magamban. Mikor a lány kijelentette, hogy nem kap levegőt, megsajnáltam. Csak nem csinálhatom ezt vele. Sóhajtottam és meglepődve kísértem végig tekintettemmel, ahogy kiviharzik a szobából. Lassan és dühösen tértem vissza a hajó fedélzetére, ám gondolataimat a lány mocorgása, szenvedése szakította félbe. Oda sétáltam hozzá, majd leguggoltam. - Nézd, hátha ettől jobb lesz... - mondtam és közben a kezemmel formázni kezdtem a vizet, amiből egy kis kendőt formáltam, majd a lány homlokára terítettem. - Csak nyugodj meg egy kicsit! Mindjárt jobban leszel! - mondtam és elindultam a látnokhoz, aki csukott szemmel üldögélt a cellájába. - Miért piszkálod szegény lányt? - kérdeztem meg tőle. - Ugye tudod, hogy csak azért mert őt kínzod, én nem foglak kiengedni... - sóhajtottam fel.

A lány energiái szinte szétrobbantak a fejemben, erős fejfájást kaptam tőle. Elég különös, soha nem történt még ilyen velem. Biztos a rohadt karlánc.
Sóhajtottam, amikor Suijin robajlott be a cellám elé. Végighallgattam a mondandóját és egyenesen a szemébe néztem. Felálltam a cellában, közelebb sétáltam hozzá, egészen a rácsokhoz.
-Nézd. -feleltem megadóan. -Nem állt szándékomban bántani a lányt. Engedj ki és megígérem, hogy a segítségedre leszek.
Kellemesen mosolyogtam rá, reméltem, hogy meghatják a szavaim. Nem akarok itt dekkolni amikor elsüllyed a hajó... már pedig el fog. Nem is sokára.

Alig halottam a férfi szavait, ekkor valami hideget tett a fejemre, amitől, mintha egy kútból hallanám a külvilágot, és a varázslónő is elhalkult. Felnéztem, és a még elkaptam a férfi nyugtató tekintetét, mielőtt elsietett. A korlátnak dőlve támolyogtam le a lépcsőn, ekkor a férfi kiért a látókörömből, és meglepődésemre a nedves hűsítés nem múlt el, amiért imádkoztam, és kezdtem fellélegezni. A lépcsőre meredtem, arra, amelyik levezet a hajótatba. Fogalmam sincs, mikor kerültem a lépcső fokaira, de lefelé tartottak a lábaim, céltudatosan. Majd megálltak, amikor a látnoknő szavait meglepően tisztán hallottam. "Nem állt szándékomban bántani a lányt. Engedj ki és megígérem, hogy a segítségedre leszek."
Hangosan és határozottan lebaktattam a lépcsőn, és a nő felé fordultam.
- Kiengedem. Ha megígéri, hogy segítségemre lesz és megbízik bennem. Cserébe ezért. - Villámgyorsan kikapkodtam a csak benyomott, cellák közötti szegecseket - aki nem találkozott még ilyennel, nem tudja, hogy működik a szerkezete ezeknek a gyors börtönöknek, nekem volt szerencsém látni egyszer, hogyan rakják össze. Szerkezeténél fogva lepattintottam egy részt a rácsból, és eldobtam a lépcső alá. - Megegyeztünk, Nona? - a kezem nyújtottam neki, és ő megfogta.
(Zárva)

- Jól van! - keltem fel és a lány után haladtam. Nem igazán szóltunk egymáshoz, ami nem volt baj. Mikor a kikötőhöz értünk elvigyorodtam. - Dejavu érzésem van! - nyújtóztam egyet, majd megláttam egy régiség kereskedőt. A pultján egy csomó tárgy ékeskedett. - Nézd! - löktem meg finoman a lányt és az eladóra mutattam. - Lehet megkéne kérdeznünk kard ügyileg, hátha tud segíteni! - közelebb merészkettünk hozzá, majd megszólítottam. - A legjobbakat kívánok! Látom temérdek kincse, bizsuja és különleges tárgya van! - próbáltam picit nyájasabb lenni. - Hallott maga már arról a kardról, amely a világ uráé volt? - néztem az öreg szemeibe, aki csak mosolyogva bólintott. - Esetleg nem tudja merre találhatóak a darabjai?

A kikötőben már gyülekeztek az emberek, egyre több hajó futott be, megtelt zsivajjal az egész part.
Amikor Suijin az öreget kérdezte a jogar darabjairól, hirtelen beborult az ég és sötétség szállt a kikötőre: ezt azonban csak Jess és Sui realizálta.
Az öreg külseje fokozatosan változni kezdett, pár pillanat múlva pedig René lépett elő helyette. Fitos mosollyal és nyájas hanggal szólalt meg:
-A jogar minden darabját őrzik, nem kérdezhettek nyíltan rá, csellel kell megszereznetek. Az első darabot ott találjátok ahol a zafír nap ébred.
René ahogy jött, el is tűnt. A kikötő újra normálissá vált, az emberek ismét mozogni kezdtek, a nap kisütött. Az öregember kissé megtántorodott, majd nemet intett Suijinnek.

Amikor a kikötőbe értünk, és Suijin odament az öreghez, és nyíltan rákérdezett a jogarra, majdnem hanyatt estem. Az ég beborult, a bohóc előtűnt, és pedig a kezembe vettem a fegyvereim. Zafír nap. 
 - Suijin! - siettem oda hozzá - Tudom hol van a zafír nap. És csak úgy mondom, hogy jogar, és komolyan azt hitted, hogy azt mondják, gyere fiacskám félretettem neked a világ valószínű leghatalmasabb fegyverét. Milyen isten az, aki nem ismeri a népét, vagy nem tudja átverni őket, hm? - kérdeztem halk és lágy hangon, a beszólás súlya miatt. Nem vártam választ csak elindultam felfelé a dombon.
 A királynővel kiskoromban ismerkedtem meg, amikor itt kikötöttünk - valami baj volt a hajóval és huzamosabb ideig maradtunk -, és a piacon egy általam áhított gyümölcsöt kaptam tőle. Elszöktem a hajóról és elmentem hozzá esténként újra meg újra. Mesélt nekem a szentélyről, habár nem hittem benne, és ahogy visszaemlékszem, bunkó voltam és szkeptikus az ilyenekkel kapcsolatban, de valójában nagyon is érdekelt. Amikor aztán apám észrevette, hogy én vagdosom el a köteleket a hajón, haladéktalanul elindultunk és nem láttam többet. 
 Sokszor azt álmodtam, hogy a palotájában dolgozom, mint a tó őre. Aminek semmi értelme nem volt, mert a tóban néhány egyszerű hal van, nem akarja azt senki bántani. Azt hiszem, nagyon hiányzott a hely, és a szívem egyre hevesebben dobogott, ahogy közeledtünk a rég járt úton.

Jessamy megint nem tudta, hogy is kell velem beszélnie. - Nem érdekelnek az emberek, sem az a hülye kard, vagy jogar... - trappoltam a lány után, aki eléggé elmélyedt a saját gondolataiba. - Ahogy ennek a kis kalandunknak vége szakad, inkább visszabújok a kastélyomba és soha többet nem megyek az emberek közé... Sőt, azon leszek, hogy a vizem közelébe se jöjjenek! - mondogattam félhangosan magamba, majd elérkeztünk a szentélyhez, ahol furcsa érzés fogott el. Pár gyermekkori emlékem jelent meg előttem, ahogy a két bátyámmal háborúsdit játszunk pár faággal. Bár csak ez a háború játék maradt volna. Sóhajtottam fel.
(Zárva)