Eliot kikötője

Hajnalodott amikor a kikötőbe értem. Jókedvűen sétálgattam az almával a kezemben, amit az imént vettem egy árustól. Szerettem az ilyen reggeleket, hallottam a lépteimet a macskaköves úton. Befutott már egy-két hajó, a legénység lelkesen pakolgatta a dobozokat.
Korán kellett kelnem, hogy a csillogó vízen nézhessem végig a napfelkeltét és mielőtt a szüleim észrevennék, hogy kisurranok. Csak egy hatalmas pulcsit kaptam magamra és egy szűk farmert, de azért éreztem, csípős a levegő.

Szeretem a vizet magam mellett tudni, pláne ha az pont hozzám tartozik. Ezért is voltam inkább a kikötőben, tudtam, hogy itt még az erőmet teljes egészében tudom uralni. Éppen az egyik mólon sétáltam elmerengve azon, mit is kéne a bátyámmal tegyek, amikor is furcsa zajt hallottam, az egyik hajónál, mintha puskaport robbantottak volna. Buta emberek... Látszik mennyi eszük van... Néha elgondolkozom, hogy miért is nem adtunk nekik többet..? Megrázva a fejemet haladtam tovább, amikor valami, vagy is inkább valaki a mellkasomba fúródott. Lenéztem az apró termetű lényre. Egy lány állt előttem, hatalmas pulóverben. A haját szépen világította meg a Nap. - Kérj bocsánatot! - szóltam rá határozottan és fellengzően.

Elmélyülten fütyürészve sétáltam a vizet kémlelve és észre sem vettem, hogy nem a lábam elé nézek. Nekiütköztem egy férfinak, bár sokkal inkább kőfalnak éreztem... Felnéztem rá és már épp nyitottam volna a számat, amikor rám parancsolt. Erre aztán elkapott a nevetés. Alig bírtam abbahagyni.
-Hát, bocsánat. -kihúztam magam és magabiztosan hátrébb léptem. -Téged sem a jólneveltség miatt kedvelhetnek a barátaid.
Sarkon fordultam és elindultam a másik irányba. Éreztem, hogy kissé túllőttem a célon, de nem akartam feladni. Nehogy már egy idegen így beszéljen velem.

Amikor a lány nevetésbe kezdett, még szigorúbban tekintettem rá és bocsánatára csak morogtam egyet, ám megjegyzésére elcsodálkozva néztem rá. Hogy mondhat valaki ilyet egy istennek? Forrt bennem a düh és az csak egy kis olaj volt a tűzre, hogy ezek után csakúgy megfordult és ott akart hagyni. - Tanuld meg, hogy hol a helyed kislány! - fogtam meg a vállát és magam felé fordítottam. - Tudod te egyáltalán ki vagyok? - néztem szemeibe és éreztem ahogy a tenger is kezd egyre hullámosabb lenni. Ő is úgy dühöngött, mint én.

-Tanuld meg, hogy hol a helyed kislány! -éreztem, hogy egy kéz nehezedik a vállamra. Maga felé fordított, én pedig gyorsan kibújtam a kezei alól. Farkasszemet néztem vele, hallottam a tenger hullámzását. Már az illatáról éreztem, hogy nem emberrel van dolgom: víz és só lengte körbe.
-Akárki is vagy... -kitartottam a pillantást. Jobbnak láttam, ha nem fejezem be a mondatot. Vágyakozva gondoltam a kis vadászkésemre ami az éjjeliszekrényemen pihent.

Kezeim közül kibújt és már kezdett is volna egy mondatba, amit nem fejezett be. Én csak helyeslően bólintottam rá. Mind a ketten jobban jártunk, hogy nem fojtatta azt a mondatot. - Látom néha azért bírod használni azt a szerkezetet, ami ott fekszik bent! - mutattam a homlokára, majd elvigyorodtam. -Most az egyszer elnézem ezt a stílust! Légy hálás érte! - jegyeztem meg.

-Legyek hálás? -bukott ki belőlem. Éreztem, ahogy elönt a harag, a testem felforrósodott. Kész voltam, hogy a mellettünk fekvő erdő összes teremtményét ráuszítsam.
-Jobban jársz, ha nem packázol velem. -ökölbe szorult a kezem. Anya ilyenkor mindig csitítgat, hogy ne kapjam fel olyan hamar a vizet. A tinédzserkor szívás. Főleg ha nem tudod kezelni a saját képességeidet. Szerettem volna sarkon fordulni és sírni, de ugyanakkor szívesen meg is ütöttem volna... nem értem magamat.

Csak vigyorogva bámultam a kis reakcióját és ezek után szólaltam csak meg. - Mert mit fogsz csinálni? Elsírod magad? Jaj, ne! - vigyorogtam tovább rá. - Ti emberek nem vagytok tisztába a saját erőtökkel... - sóhajtottam fel. - Ne legyél butus! Hadd ne kelljen az előbbiek után csalódnom benned! - léptem közelebb hozzá és a hajába túrtam és így néztem le rá. - Légy okos kicsi lány! - mosolyogtam rá, miközben szemeibe néztem.

Meredten néztem rá, alig hiszem el, hogy ennyire a vesémbe lát. Elkeseredetten álltam, mint egy félős kiskutya. Amikor megkérdezte, hogy most elsírom-e magam, nem bírtam tovább... a gombóc szorította a torkom, az ujjaim végei elfehéredtek, ahogy ökölbe szorítottam a kezemet. Bármennyire is nem akartam, egy árva könnycsepp végiggurult az arcomon, egyenesen le a földre. Szinte hallottam a koppanását. Nem sírhatok, nem, nem, nem.
Közelebb lépett és a hajamba túrt. Erre a lépésére elfogott a félelem, de hirtelen ki is józanodtam. Éreztem, ahogy remeg a kezem.
-Ha még egyszer hozzám érsz. -mondtam lassan tagolva a szavakat. Titokban rimánkodtam, bár itt lenne Apa. Vagy Niku.

Azt hittem végre lesz egy nyugis napom. Ahogy minden reggel, most is még lustálkodtam egy kicsit az ágyban, aztán elkapott valami fura érzés, ami nem hagyott nyugodni. Ki másztam az ágyból és felöltöztem, majd egy furcsa erő arra biztatott, hogy a kikötő felé vegyem az irányt. Mikor oda értem megéreztem egy ismerős lélekenergiát. - Brielle? - néztem körbe és keresgéltem, hogy merre lehet. Mikor megláttam őt egy másik férfival elkapott az idegesség. Mit keres egy másik férfival? Gondolkodás nélkül teremtem ott, Brielle mellet. - Ki ez a férfi? - vontam felelősségre őt, de amikor megláttam a könnyes arcát, megenyhültem és aggódásba kezdtem. - Mi a baj? Ez az alak tett valamit? - néztem a fekete hajú férfira megvetően.

Mikor megláttam a kis könnycseppet az arcán, akkor önelégültségem még nagyobb tetőre hágott. - És még mindig elhiszed magadról, hogy tudsz ellenem tenni! - ráztam meg a fejemet lassan, és elengedtem haját, ekkor egy öltönyös alak jelent meg és kezdte babusgatni a lányt. - Te lennél a felmentő sereg? - vigyorodtam el. - Ennyire sokat jelent neked ez a kis fruska?

Szinte csak gondolnom kellett rá és Niku máris megjelent a helyszínen. A fogadtatás azonban őszintén meglepett. Még képes volt számon kérni, hogy mit csinálok más férfiak társaságában.. cöh. Engem mindenki csak leteremteni tud.
-Neem, semmi baj. -hazudtam. Tudtam, hogy Niku átlát rajtam, gyerekkorom óta ismer. A fruska szóra összerezzentem, éreztem, Niku szíve egyre erősebben dobog mellettem. -Hagyd, egyébként is menni készültem.

Tudtam, hogy Brielle hazudik hiszen ismertem már őt gyerekkora óta. Összeszorítottam az öklömet. Mikor meghallottam a másiktól, hogy Briellet lefruskázta még idegesebb lettem. - Mi jogon hívod őt így? - emeltem meg a hangomat és Briellet a hátam mögé húztam, mert nem akartam, hogy baja essen. - Ki vagy te? - kérdeztem meg az illetőt kilétéről.

- Hogy félted azt a lányt! - néztem ahogy a háta mögé lökdösi. - Ha bántani akarnám, így is tudnám... - mondtam lekezelően. - Elég nagy szégyen, ha nem tudod ki vagyok... -sóhajtottam fel. - Egy istent nem felismerni? Ti emberek egyre együgyűbbek vagytok. - tettem keresztbe a kezeimet és kihúztam még jobban magamat.

Kezdtek elharapózni a dolgok Niku és a másik férfi között. Hiába terelt Niku maga mögé, nem akartam, hogy baja essen.. főleg miattam.
-Niku... menjünk innen. Haza szeretnék menni. -megfogtam a karját és megszorítottam. A torkomban újra megnőtt a gombóc, a másik kezem még mindig ökölbe szorítva. Éreztem, hogy Niku kicsit enged nekem, úgyhogy belekaroltam és sarkon fordultunk.
-Ha ilyenek az Istenek, akkor mi nem kérünk belőletek. -vetettem oda még a férfinak és reménykedtem benne, hogy megúszok egy cicaharcot.

- Nem vagyok ember! - jelentettem ki a fél igazságot, ám ekkor megéreztem a karomon Brielle karjait. Tudtam, hogy igaza van és nem akartam bajba sodorni, így gondoltam, hogy ez a legjobb megoldás. Megfordultunk és alig léptünk egyet, amikor Brielle egy elég meggondolatlan elszólást hintett el. - Csss! - próbáltam szigorúan nézni rá. Ez a lány megőrjít... Legalább most az egyszer ne menne a saját feje után. Erősebben fogtam meg a karját és sietősre vettem a figurát, ám ez mind hiába, amikor is éreztem, hogy a lábaimat valami hideg fonja körül. Lenéztem és már csak a két jégtömböt láttam a lábaim helyett. - Brielle fuss! - parancsoltam a lányra.

Csendben vártam a tetteket és amikor megláttam, hogy a lányka visszavonulót fúj, csak egy kis vigyor csúszott az arcomra. Hagytam volna őket távozni, de a lány utolsó mondatára felfigyeltem. Szóval nem kér belőlem? Láttam, hogy a férfi érzi, hogy ezt nem kellett volna. Tisztában voltam a férfi erejével, hiszen nagyon jól tudtam, hogy nem teljes ember, viszont kedvem támadt szórakozni egy kicsit a lánnyal, így fogtam és a férfit a magam módján lefoglaltam, majd a lány után siettem. - Meg is vagy! - fogtam meg. - Akkor meg is mutatnám neked, milyenek az igazi istenek, amiből te nem kérsz! - vigyorogtam rá, majd vállaimra kaptam és elindultam vele a víz felé, hogy levigyem egy kicsit az ottani kastélyomba.

Niku azonnal lepisszegett és mint egy sértődött kisgyerek, csak megrándítottam a vállam. Ha visszaszívhatnám amit mondtam, akkor se tenném meg. Sietősebbre vettük a dolgot, amikor Niku hirtelen megállt. Először nem értettem meg, mi a francért nem jön, de aztán rájöttem.
-Dehogy futok... -mondtam elhaló hangon. Ha azt hitte, hogy itt hagyom, akkor nagyon téved. A másik férfi hirtelen ott termett mellettem és minden hadakozásom ellenére a vállára kapott.
-Teeegyééél leeee! -kiabáltam, ficánkoltam, de semmi. Kinéztem messzebb egy fát és próbáltam nagyon erősen koncentrálni: hátha meg tudom növeszteni az ágát és abba kapaszkodni. De a fa meg sem mozdult... A francba! Gyerekkoromban sikerült... most meg, még a növényeket sem tudom idomítani. Egyre elkeseredettebb lettem.

Megőrülök ettől a lánytól, csak egyszer... EGYSZER csinálná azt, amit kérek. - Fuss már! - kiabáltam rá, ám ekkor megjelent mellette az az isten, vagy miféle. Láttam, ahogy Briellet felkapja. Nem tudtam megmenteni, csak végig néztem, ahogy felkapja és elsiet vele. Hiába próbáltam valahogy kiszedni a lábaimat a jégből, nem ment. Felvettem tehát démoni alakomat és megpróbáltam a lélekkardommal lehámozni magamról a tömböket. - Brielle! - kiáltottam utána. Oh, francba már! Reyes és Nilela megfognak ölni, ha baja esik Briellenek. Siettem, ahogy csak tudtam, míg végül sikerült megmozdítanom először a bal, aztán a jobb lábamat is és hála az elvékonyodott jégnek, ki tudtam törni onnan. Ahogy bírtam, elkezdtem utánuk futni, de későn értem oda és ők már eltűntek a víz alá. Most mihez kezdjek? Kezdtem bele a gondolkodásba. Sajnos nem volt olyan képességem, hogy a víz alatt is tudjak lélegezni. Ökölbe szorítottam a kezem. - Nem érdekel..- vicsorogtam a tengerre, majd egy nagy levegővétel után, beleugrottam és elkezdtem keresni őket.

- Ne ficánkolj már ennyire! - sóhajtottam fel unottan, majd a vízhez érve, egy kaput formáltam belőle, és beleugrottam a lánnyal. Imádtam ezt csinálni, olyan volt, mintha egy hatalmas akvárium mellett sétálnánk el. A víz engedelmesen zárta el mögöttünk, és nyitotta meg előttünk az utunkat. - Itt is volnánk! - álltam meg egy pillanatra a hatalmas kastély előtt. Már szinte el is felejtettem, hogyan is néz ki, hiszen olyan rég jártam már itt. Vagy is legalább azóta, mióta a háború elkezdődött az istenek között. A kapuban már vártak minket. Az őreim, különleges sellők voltak, de nem az ilyen Walt Disney mesékből szabadult félis hal, félig ember szerű lények. A testüket pikkelyek borították, rendelkeztek lábakkal és karokkal, illetve ők is, mint az emberek két lábon jártak, de az arcuk felismerhetetlen volt, nem is tudnám egyik lényhez sem hasonlítani azt. Bevittem hát a lányt a kastélyba.

Még utoljára kétségbeesett pillantást vetettem Nikura, majd elmerültünk a vízben. Itt már abbahagytam a ficánkolást, eléggé lefoglalt a látvány: körülölelt minket a tenger, láttam a halakat úszkálni, a színes korallzátonyokat. Szinte egy pillanatra meg is feledkeztem róla, hogy hol vagyok.
Pár őr fogadott minket amikor a férfi odaért velem a kapuhoz. Inkább csendben maradtam és így kémleltem körbe. Egy alkalmas pillanatban megszökök tőle... csak ki kell várni.
Az őrök eléggé ijesztőek voltak, inkább lesütött szemmel vártam, hogy mi fog történni.

Többször is alá merültem a víznek, de az oxigén hiány miatt, muszáj voltam feljönni levegőért. Egyre idegesebb voltam és így nehezemre esett valami jó ötletet kitalálni. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek... Másztam ki a vízből, ekkor eszembe jutott valami. Ahogy a lélekerőmből kardot tudok formázni, úgy tudnék belőle egy levegő burkot is. Csak a kérdés az, hogy mekkora kéne ahhoz, hogy több órát is lent tudjak maradni a víz alatt... Kezdtem bele az agyalásba, majd felvettem démoni külsőmet és szépen egy nagyobb oválist hoztam létre. - Remélem ez elég lesz.. - sóhajtottam fel és felhelyeztem az arcomra, akár egy búvármaszkot. Beugrottam a vízbe és keresni kezdtem. Próbáltam a megérzéseimre hagyatkozni, hiszen köztem és Brielle között volt egy láthatatlan kötelék, ami még kislány korában az erdőben köttetett. Amerre éreztem, arra úsztam és végül egy vízalatti palotához értem. Remélem itt lesz. Éreztem, hogy már nem maradt túl sok levegő a palackban. A palotát furcsa, számomra ismeretlen lények őrizték.

Mikor beléptem, két nő már szaladt is felém, hogy a kegyeimet leshessék. - Hozzatok ételt, italt! Vendéget hoztam! Fogadjuk hát illedelmesen! Sue! - szóltam egy díszesebb ruhában lévő nő felé. - Hozz a lánynak valami normális ruhát! Így nem ülhet az asztalomhoz! - tettem le a lányt. - Ne is gondolkodj azon, hogy megszöksz! - néztem szigorúan a lányra, majd meg is érkeztek a ruhákkal. Több ruhát is hoztak, hogy választani tudjak kedvemre. - Az legyen! - mutattam egy arannyal díszített fehér tógaszerű ruhára. - Ékszert is tegyetek rá! - adtam ki a parancsot, majd hagytam, hogy a kis múzsák elvigyék a lányt és felöltöztessék. Én addig az ebédlőmbe fáradtam és elfoglaltam a helyemet az asztalnál. Természetesen az asztalfőnél, ahol a legdíszesebb szék pihent. - Otthon, édes otthon. - vigyorogva foglaltam el a széken a helyemet.

-Asztalhoz? Na azt lesheted! -mormogtam a férfira, miközben a ruhák felett gondolkodott. Ha azt hiszi, hogy felveszek bármi sz*rt, akkor nagyon de nagyon téved. Egyre mérgesebb és durcásabb lettem. Pár kedves arcú nő, akik mind nevetségesen alacsonyak voltak hozzám képest, elkísértek egy terembe, ami tele volt ruhákkal és hatalmas tükrökkel. Pfú, milyen hercegnős.
Éreztem rajtuk, hogy nem mindennapiak: az illatuk pézsma és valami más.. valami különleges. Nem tudtam beazonosítani. Pillanatok alatt rám varázsolták a ruhát, plusz olyan csillogó ékszereket, amiktől már messziről is megvakultam volna...
Az egyik hölgy épp egy hatalmas fésűvel tartott a hajam felé, amikor elkaptam a kezét.
-A hajamhoz senki nem nyúl hozzá. -éreztem, ahogy lüktet a vér a fejemben. Egy pillanatra farkasszemet néztünk, majd megadóan letette a fésűt. Mikor lesz már vége ennek a borzalomnak?