Bolondok háza

Az étteremből egyenesen a belváros szélén, lassan már külváros kezdetén elhelyezkedő Bolondok Házába jutottunk el. Az alagút rögtön az egyik hátsó raktárba nyílt, ahol mindenféle ágyneműket és hasonló dolgokat tároltak. Mondanom se kell, fele vér, hányás vagy végbélből kijött folttal volt tele.
- Mhh, neked is visszajött az étvágyad?- kérdeztem meg tőle ránézve, természetesen érezhető és látható is volt a szarkazmus arcomon.
- Nos akkor, kis hősszerelmesem...- húztam magamhoz a vállánál, s így hajoltam le hozzá már vörösen világító Sharingan szempárral.
- Van kedved felfedezni az őrültek gyűjteményét velem? Úgy is este van, még hangulatosabb az egész!- vigyorodtam el kedvesebben, s így engedtem el.
- S ne aggódj, ha szükséged van a védésre, állok rendelkezésedre!

Az alagút egyenesen a diliházba vitt minket, és annak is az egyik legszimpatikusabb helyére. - Mintha megint gyakorlaton lennék. - forgattam meg szemeimet és Itachi szarkazmusára elmosolyodtam. - Fincsi! - kuncogtam halkan, majd a kuncogásomat az újdonsült becenevem szakította meg. - Nem vagyok hősszerelmes! - néztem el szemeiből. - Ha már itt vagyunk, akkor ne hagyjuk ki ezt a murit! - néztem vissza rá vigyorogva. - Nem hiszem, hogy szükségem lesz rá! - nyújtottam ki a nyelvemet akaratlanul is. - Nos, az uraké az elsőbbség! - nyitottam ki a raktár ajtaját és meghajolva, kezemmel a kijáratra mutattam. - Csak utánad! - vigyorogtam.

Csak halkan felnevettem, mikor is azt hallottam, hogy neki nem lesz szüksége rá.
- Oh, ugyan kedves... Mindketten tudjuk, mennyire is eltúlzod néha magad...- jelentettem ki egyszerűen, s mikor is az ajtót kinyitva engedett előre, fejem megrázva indultam el. Kiérve az ajtón néztem körbe, de csak is pár sikolyt hallottam a távolból.
- Ne félj ennyire... Csak sikoltoznak. A körömkaparás, ajtótörés és rémisztgetés csak most jön...- indultam meg előre, s így néztem hátra rá, mikor még nem ért utol egy pár lépés után se. Ekkor is jött az első meglepetés, hiszen léptei közben az egyik oldalsó ajtó ablakán egy kéz nyúlt ki, ami így majdnem el is kapta őt.

- Nem félek! - mosolyogtam rá, hiszen ennél félelmetesebb helyre is küldtek gyakorlatra. Lassan követtem őt, mivel meg-megálltam, hogy körülnézzek. Mindig is imádtam az ilyen helyeket. Tény és való, hogy azt nem mondanám, hogy nem vagyok ijedős, de valahogy ez a hangulat mindig is vonzott. Egy kisebb szívinfarktus jött rám, amikor valami a hátamhoz ért. Kicsit felkiáltottam és hirtelen az érintés irányába fordultam, amikor észre vettem a felém nyúló kezet. - Oh, bakker! - dörzsöltem meg az arcomat. - Erre nem számítottam! - nevettem el végül magamat és sikerült beérnem Itachit. - Jól szórakozol mi? - löktem meg finoman a vállammal a vállát. - Nem vagyok ennyire ijedős, csak nem figyeltem! - magyaráztam meg az előbbi dolgokat.

- És még te mondod... Hogy nem vagy ijedős?- húztam nagyobb vigyorra a szám. Esküszöm, már vártam, mikor is kezdi el mondani kifogását a dolgokra, miszerint ő nem fél, csak "bla,bla". Unalmas hallgatni, de érdekes adatokkal szolgálhatnak egy-egy emberről így.
- Nem lehetséges szórakozottságom kifejezése szavakban jelenleg...- vigyorogtam rá, majd pedig így indultam meg ismét.
- Oh, hát persze! Én pedig macska vagyok, nem igaz?- néztem hátra rá menet közben élénk vigyorral. Ekkor jött nekem is egy meglepetés, melyben az ajtóhoz szegődött nő ordított rám, már-már szinte bőrtől megfosztott képével. Fejem halál nyugodtan vittem oda rá, s így húztam fel szemöldököm.
- Figyelmetlenség... Semmi ijedtség... Ez most megakart volna rémiszteni?- kérdeztem meg érdeklődve Amaitól is, majd pedig így mentem tovább vele. A folyosón haladva egyre jobban hallatszottak a fal püfölések és karmolások, melyek már meg se hatottak.
- Hangulatosabb mint az étterem...

- Nem vagy vicces, remélem tudod! - mondtam a macskás megjegyzésére, majd amikor az egyik nő ráüvöltött Itachira, nagyot nyeltem, ekkor nézett rám Itachi. - Hát... - rázott ki a hideg, amikor megláttam a nőt. - Az biztos... Hangulatosabb... - léptem akaratlanul is közelebb Itachihoz. Ekkor a messziből lépteket lehetett hallani. - Van itt valaki! - suttogtam Itachinak. A léptek egyre közelebb értek hozzánk és közben valaki csatlakozott a léptekhez, ahonnan most már beszélgetést lehetett hallani. Talán egy orvos és egy ápoló konzultált egymással. Valami betegről beszélhettek. - Most mit csináljunk? - néztem Itachira, és kissé elfogott az aggodalom, hiszen semmi kedvem nem volt magyarázkodni az itteni orvosoknak, hogy mit is keresek itt éjjel...

Csak halkan nevettem megint, mikor ő közelebb lépett hozzám. Látszott félelme, ám kivételesen mégse jegyeztem meg, csak tovább indultam a folyosón. Kis séta után lépések hangját hallottuk meg a sikolyok és kaparászások mellett.
- Közeledik valaki...- jegyeztem meg én is kicsit elnyújtva a szavakat, mégis csak izgalmas helyzetnek minősült. Ahogy közelebb értek, érezhető volt Amai idegessége, hiszen már hallatszott az, hogy ketten vannak és valami betegről tartottak diskurzust.
- Nos, mit szeretnél tenni? Békésen is lehet, vagy akár...- kezdtem bele, de egyre közelebb ért hangokra inkább magam döntöttem, s kézen ragadva őt húztam be a legközelebbi szobába, ahol szerencsére a beteg éppen aludt. Egyik kezemmel magamhoz ragadtam őt a derekánál, másikkal pedig száját fogtam be, nehogy a hangja fedezzen fel minket. Az ajtó melletti sötét sarokba húzódtam vele szépen, nehogy meglássanak a folyosóról beszűrődő fény miatt. Amikor a szobához értek a dokik, pont ide nyitottak be a nagy sikerben, de csak némán beljebb lépkedtek, s így ellenőrizték le a beteg állapotát. A falhoz közelebb nyomtam Amait ennek hála, mégis csak inkább én álltam kijjebb sötét ruházatom miatt. Kis időbe telt, de végül gondtalanul haladtak tovább a dokik, így a lányt elengedve halkan ki lestem az ajtón. Amint a terep tisztává vált, kiléptem az ajtón, arcomon még nagyobb vigyorral.
- Ez a hely egyre izgalmasabb...

Szerencsére Itachi gyorsabban cselekedett, mint én és az egyik szobába húzott be. A közelsége meglepett és eléggé kellemetlenül éreztem magam. Mikor megláttam, hogy az orvos és az asszisztens pont ebbe a szobába lépnek be, még a lélegzetem is elállt. Bűntudatom volt, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Csak nagyokat nyeltem és egy hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mikor végre elengedett. Mikor kilépett az ajtón, csak csendben követtem. - Ühüm... - hümmögtem halkan, amikor is valami megragadott és a sötétségbe húzott. Hála szemeimnek valamennyit láttam az alakból. Egy szemüveges, szakállas alak volt az. Vigyora a füléig ért. Mit ne mondjak, roppant félelmetes szituáció volt. gondolkodás nélkül változtam kis rókává és bújtam el, hiszen tudtam, hogy a sötétben nem fog látni. Ezek után kapcsolta fel a világítást és hallottam, ahogy keresgélni kezd.

Csak némán mentem tovább, érezhetővé vált a feszült légkör, hiszen ő szerelmes jelenleg és ez pedig egészen kellemetlen ilyenkor, ez természetes.
- Nincs mit, hogy megmentettelek...- szólaltam meg felsóhajtva, s unottan néztem ekkor hátra rá. Na igen, itt kezdődött a baki... Eddig magamba beszéltem, ő pedig vagy lemaradt, vagy... Hát rosszabbik esetben már egy drága barát kezében végezte. Rögtön megfordultam egész testemmel, s indultam az ő keresésére. Végül egy szobában hallottam nagyobb motoszkálást, ahol is egy orvos éppen megtalált egy kis rókát. Sikerült fejben még összerakni, hogy az ott bizony Amai, így valamit cselekednem kellett. Végül csak a nyitva hagyott szoba ajtaján némán léptem be, s a tarsolyomból elővettem egy kunait, hogy végezhessek vele. Lopakodásom kivételesen sikertelennek bizonyult, mivel Amai tekintetét hátra vonta rám, mikor is észrevett... Ilyenkor mindenki ezt reagálja le, számíthattam volna rá.. Bár arra, hogy a doki észre is veszi a róka elnézését, nem. Van ezeknek még eszük?
- Tedd le szépen a rókát és nem lesz bántódásod...- szólaltam nyugodtan hozzá, de ő csak őrült vigyorral támadt rám, s próbált lefegyverezni. Kisebb csatánk végére a fejébe szúrt kunai csak megtette hatását, így a rókát elengedve holtan rogyott a földre.
- Ez meleg helyzet volt... Legközelebb próbálj meg nem lemaradni kérlek..

Elbújásom nem tűnt sikeresnek, hisz a doktor pillanatok alatt talált rám. Megragadott és ördögi vigyort öltött arca. Próbáltam szabadulni, de túl erősen fogott engem. Ekkor lépett be Itachi a nyitva hagyott ajtón. Tekintetemet rávontam, amit nem kellett volna, hiszen így a doktor is észrevette őt. Mikor megfenyegette az orvost, lehunytam szemeimet, s csendben vártam mi is fog történni. A végkimenetele az egésznek az lett, hogy a doki kapott egy tőrt a fejébe és sikerült végre kiszabadulnom karmai közül. Itachi szavai után vissza változtam emberi alakomba. - Ha nem rohannál, nem maradtam volna le... és amúgy is.. ki gondolta volna, hogy ez itt fog várni? - mutattam a halottra, majd észbe kaptam, hiszen csak megmentett. - Amúgy köszönöm! - mosolyodtam el. - Ma már másodjára mentettél meg. - sóhajtottam fel. - Ezek után, ha segítségre szorulsz, akkor szólj bátran és ahogy tudok, majd én is segítek rajtad, hogy viszonozni tudjam a segítségedet!

Amikor rám kezdte fogni az ő sikeres elrablását, szemeim csak kissé utálatosan szűkültek össze. Ekkora kedvességet nem vártam volna tőle... Végül csak engedtem a kissé megszigorított arcvonásaimon és így sóhajtottam fel.
- Végül is... Mindketten emberek vagyunk... Egymást kell védenünk az ilyen szörnyetegek elől... Szívesen tettem meg, mert amúgy is...- mosolyodtam el végül és így intettem a fejemmel, hogy menjünk inkább innen közben. Járásom most lassabb lett, ezt ő is észrevehette. Na igen, ezek után én még azért gondolok rá, hogy nehogy megint megtörténjen az eset.
- Milyen unalmas egyedül járkálni... Plusz a kis tanárocskáddal mi lenne, ha nem jutnál egyben vissza a tanáriba egy jó kis délutáni játékra, aztán meg hazamenni és csak ábrándozni egy közös programról, nem igaz?- vetettem elé az igazságot egy kaján vigyorral, mégis csak érdekelt véleménye a dologról.

Mosolyára, megnyugodva siettem utána, ám amit már kint mondott, na azt nem igazán vártam. - Tessék? - húztam fel magam. - Az nem délutáni játék! Igen is szeret engem! Sőt, ha akarod tudni, még meg is ígérte nekem, hogy ha meglesz a doktorim, akkor segít nekem a kutatásokba és elvesz feleségül! - vágtam fejéhez a dolgokat. - Ő igen is szeret, csak nem akarja elveszteni az állását, amit megértek, hiszen egy remek professzor és ő csak ennek él és én támogatom! - húztam fel magam, amikor is észrevettem, hogy milyen hangos is vagyok. Ekkor fogtam és a számhoz kaptam a kezem, majd körülnéztem. - Most örülsz? - vezettem vissza tekintetemet Itachira. - Te élvezed ezt, mi? - néztem mérgesen rá.

Dühkitörését csak némán hallgattam végig, direkt nem hallgattattam el. Nem is azért, hogy akcióban legyen részem, azaz hogy valaki jöjjön, vagy csak mert szeretem a mérgét figyelni, hanem mert ezt ki kell adni azért. És hát na, itt egy teremtmény se képes felülkerekedni rajtam, ha a harcon múlik... Viszont végül még Amai is észrevette magát, s így halkult el. Ezek a nők...
- Aztán pedig eltelik az egy év és ott találod magad, hogy mind csak hazugság volt... El kéne fogadnod az igazságot... Az a férfi nem fog elvenni téged feleségül, mivel csak délutánonként elvan veled és kész... Nem kerül az az állásába, hogy akárhova is kimozdultok, vagy egy kis plusz időt szakít rád, nem de bár? Gondolj bele... Csak a munkának él... Ha nem lenne képes elveszteni érted a munkáját és betartani az ígéretét a dolgok lelepleződésével, később se tenné meg ugyanezt... Mint mondtad, ő tagadna, tehát a munkája fontosabb neki. Ha olyan jó ember, máshol is biztos alkalmaznák, mint professzor.- magyaráztam neki tovább, majd pedig így sóhajtottam fel.
- Tudod... Nem fog minden tökéletesen történni az életedben... Erre próbállak felkészíteni, mivel más eddig nem tette meg. De ahogy kívánod, élj az álom világodban... Viszont ha felébredtél, tudod hol találsz meg... Kíváncsi leszek, milyen tapasztalatokat is kaptál a te nagy szerelmedtől, aki még a munkáját se lenne képes elveszíteni érted, főleg hogyha kiderül, akkor azonnali hatállyal megy el onnan, egy legyet se fog érdekelni a szava, lehet az igaz, vagy hamis...

- Miért kell neked olyanba bele szólnod, amibe nem látsz bele? - mordultam rá, több mint valószínű azért, mert tudtam valahol mélyen, hogy ez az igazság. - Amúgy is nem azért jöttünk ide, hogy szerelmi tanácsokat adjon valaki olyan, aki fogta és lelketlenül lemészárolta a családját, sőt még azt is, akit szeret! - támadtam vissza, hiszen a legjobb védekezés a támadás, nem? - Pont neked nem kéne tanácsokat osztanod! - Ekkor az egyik beteg kinyúlt a szobájából és egy figyelmetlen pillanatába elkapta Itachi felsőjét. Kicsit megriadva léptem Itachi segítségére és sikeresen leszedtem róla a kezet. - Sose gondoltam volna, hogy egyszer, egy éjjel egy bolondok házába fogok lófrálni egy vadidegennel... - sóhajtottam fel.

Mondandója végén csak akaratlanul is felnevettem, s még az ekkor elkapott kéz se lendített ki belőle. Végül mikor ő szedte le rólam a beteg kezét, lassan elcsendesülve néztem rá.
- Hahj... Mondták már azt, hogy tapasztalatból beszélj? Számtalan hozzád hasonló esetet láttam már... De te semmit nem tudsz arról, ami nálam a háttérben folyik. Lelketlenül mészároltam le mindenkit, ez való igaz... Vagy, talán mégse? Attól még, hogy veled ellentétben... Nem mutatom ki minden egyes érzelmem, érezhetek megbánást... Sőt mi több... Szerinted nekem hogy esett mégis? Nem vagyok olyan őrült, mint ezek itt.. Teljesítettem a vezető parancsait, hogy megállítsak egy lehetséges forradalmat... Azután pedig magamtól elfogadva a büntetésem hagytam el a falut. Az a lelketlenség, csupán keménység volt... Mely a legvégén meg is adta magát...- meséltem tovább neki az én kis titkaimról, majd pedig így indultam tovább a folyosón.
- Ne maradj le... Még a végén megint kellemetlen helyzetbe kerülnénk, mivel hát ugye ez a szerelemnél már csak így megy... Tündérmese és boldogság.

- Jó, lehet túlzásba estem és nem lelketlenül mészároltad le a saját véreidet, de akkor is. Megtetted, pedig ha ekkora erőd van, akár meg is védhetted volna őket... Nem gondolod? - néztem a földre, majd megjegyzésére elhúztam a számat. - Nem maradok le, és nem kell többet megvédened! - mondtam kicsit durcásan és így haladtunk tovább, amikor a lépcsőhöz értünk. - Hát... lássuk fent mi lehet. - nyeltem egy nagyot és elindultunk a lépcsőn, ami recsegett-ropogott, minden egyes lépésünknél. Felérve, a lenti résznél is sötétebb folyosó fogadott minket. Itt már nem csak emberi szagokat éreztem, hanem patkányokét is, amitől felfordult a gyomrom. Kezemet az orromra helyeztem és így mentem szorosan Itachi mellett.

- A klánunk gondolkodása helytelen volt... És a hirtelen döntések ezt diktálták... Így legalább a kis öcsémet életben hagyhattam még....- sóhajtottam fel komorabban és így lehunyva szemeim mentem tovább vele, utolsó megjegyzését kívül hagyva elmémen. Ha majd megtörténik a jóslatom, kíváncsi leszek milyen arcot fog vágni az egészhez. Oly gyönge és naiv még, szinte már a sajnálat is értetlenségbe fordul ezáltal nálam. A lépcsőhöz érvén le is zártam magamban a témát, félbe hagyom innentől az ő reménytelen győzködését az igazságról.
- Ennyire ne félj már... Csak az rémiszthet meg, aminek hagyod magad... Lépj túl ezeken, nem fogsz itt ragadni sehogy sem, főleg míg engem látsz...- próbáltam tanácsot adni neki, s egy úttal lenyugtatni a felfelé vezető úton. Felérvén az emeletre, orromat rögtön megcsapta egy új szag. Patkány? Oh, egész érdekes. Ahogy haladtunk tovább, észrevehettük a hangosodó nyögéseket és szabadulási vágytól telt fenyegetéseket, ordításokat.
- Valakit nagyon szeretnek a doktorbácsik éppen... Van kedved megnézni?- kérdeztem rá enyhe vigyorral, majd pedig egy kisebb lökéssel bátorítottam fel, hogy legalább csak az ablakig menjünk el és kukkantsunk be.

A hangok rosszabbul hatottak rám, mint ez az elviselhetetlen patkányszag. - Legyen... - egyeztem bele, hiszen, végül is orvosnak tanulok, szóval az ilyen dolgok nem undoríthatnak el... Remélem... Pár lépést tettünk a hangok felé, amik egyre elviselhetetlenebbek voltak. Éreztem, ahogy a testem elkezd remegni. Mikor az ablak féleséghez értünk, Itachi előre tessékeltem. - Hajrá! Te kíváncsibb voltál, mint én! Majd utánad én is meglesem, hogy mi folyik oda bent! - léptem arrébb, hogy Itachi könnyen az ablakhoz férjen és vártam, hogy végre kielégítse kíváncsiságát.

- Oh, ennyire ne reszkess már... Fő a nyugalom...- suttogtam neki, majd pedig mikor előre tessékelt, halkan elnevetve magam léptem az ablakhoz.
- Köszönöm hölgyem...- jegyeztem meg udvariasan és így néztem be az ablakon. Na igen, sejtésem nem csalt, épp emberboncolás folyik... Akarom mondani, folyna. A kis doktor úgy látszik még itt is képes egy jó kis mókára az asszisztensekkel és ápolókkal.... Förtelmes. De komolyan, csak úgy ott hagyni a felvágott testű nőt nem szép dolog. Jó-jó, ilyen célokból felvágni sem szép dolog, de na... Ez lényegtelen, hisz már megtörtént. Ilyenkor azt kell kritizálni, amit lehetséges. Az etikett mit diktál? Felboncoláskor ott szabad hagyni egy nőért az áldozatot, vagy utána kell lerendezni a kis szerelmes nászt? Nehéz kérdés... Bár a dokikánk nem szégyenlős típus, mindkettejük arca tökéletesen kivehető a fénynek hála.
- Ezt muszáj megnézned! Valakit épp boncolnak!- engedtem át őt végül az ablakhoz, mire ő is felfedezhette azokat, amiket én láttam. Na igen, csak a kiáltások származtak a nőtől, a többi a kis szerelmes pártól jött. Még ha én nem is tudtam ezt előre, de Amai tökéletesen felismerhette a férfi alakját az orvosi ruházatban, vagy is hát khm... Ami még rajta volt a nővel történő együttlét közben persze.

Mikor oda tessékkelt az ablakhoz, és én unottan belepillantottam... A vérem is megfagyott az ereimben. Éreztem, ahogy elsápadok. - Sen... Sensei? - kezdtem bele kis ideges remegésebe és a könnyeimmel küzködtem. Nem.. Ez nem lehet. Hiszen azt mondta, hogy szeret.. Lassan csúsztam le a földre és arcomat a tenyereimbe temettem. - Ez nem lehet ő... Ugye nem? - néztem Itachira, mintha ő ezt megtudná cáfolni. Végül csak igaza lett neki a senseiel kapcsolatos dolgokban. Fenébe is már a naivitással, a szerelemmel, mindennel! Nem tudtam mit tegyek.. Szívem szerint berontottam volna a kis párhoz és a nőt megöltem volna, senseit pedig csak megkínoztam volna.

A "Sensei" kijelentésére csak némán tekintettem a lányra, ezzel is elvonva tekintettem az ablakról. Az összeomlás most szó szerint végbe ment nála, kérdése pedig csak az igazam bizonyította tovább. Szóval igen, úgy látszik az "Én megmondtam, hogy ez lesz." mondat most tökéletesen ideillő lenne, de csak lenne, ha szívtelen lennék. Nem kívántam egyik szavammal se, hogy ezt átélje, csupán a veszélyekre akartam figyelmeztetni.
- Ez sajnos a szörnyű valóság...- térdeltem le mellé sóhajtva, majd pedig mindkét kezem kinyújtva öleltem magamhoz, hogy megnyugtassam a benne tomboló dühöt és szomorúságot.
- Nyugodj meg Amai, tudom mit érzel... Hallgass a józan eszedre és még ha egy idegennek is tűnök, fogadd el legalább most a segítségem... Ezért akartam, hogy gondolkozz el... De későn érkeztem, mint látod... Nagyon sajnálom, amin most mész keresztül...- fejeztem ki bánatom felé, még ha nem is én okoztam a történteket, más nem volt, aki ezt megtenné jelenleg.

Mikor átölelt csak mégjobban felhúzott. Minek kellett vele találkoznom? Miért kellett nekünk ide jönnünk? - Miért? - löktem kicsit el magamtól. Az idegesség teljesen átvette az uralmat a józan eszem felett. - Most meghalnak! - szorítottam össze a kezemet. Körbe tekintettem, hátha találok valami éleset a közelembe. Egy törött fadarab akadt a kezeim közé. Nem habozva kaptam fel és indultam meg vele az ajtó felé, ami a senseihez és a kis fruskához vezetett.

Csak reménytelenül tekintettem rá, mikor is ellökött. Újabb próbát buktam el, mikor is próbáltam valakit oktatni. Tényleg ekkora balszerencsét hozok, vagy mi? A falnak dőltem, s így figyeltem, ahogy valami éles tárgyat keres idegessége csillapítása érdekében.
- Ez nem jó ötlet Amai...- szóltam hozzá, hogy még nem késő megállni, de ő csak feltépve az ajtót támadt a párra. Ilyenkor már képtelen voltam megakadályozni bármit is, így csak csendesen dőltem hátra, s hallgattam végig gyilkolását, mocskolódását, összeroppanását és az egyéb, éppen kiszűrődő hangokat. Nagyjából 4-5 percbe is beletelt, mire lenyugodott a brutálisan elintézett holttestek felett.
- Mondtam már... Hozzám fordulhatsz, ha ez bekövetkezne... - szóltam még hozzá finoman, de most inkább hagytam bármiféle érintkezést is vele. De tényleg, egész nap csak a javát kívántam, erre most meg ellök, mintha egy bolhás dög lennék. Nem is értem, minek ajánlok fel további segítséget neki!

Nem gondolkodva rontottam be a két éppen még egymást élvezőhöz. A következő kép, amire ezek után emlékeztem, csak annyi volt, hogy ott állok a két holttest felett, kezembe azzal a fadarabbal. Mikor felfogtam, hogy mi is történt és mit követtem el, ledobtam a kezembe lévő eszközt a földre és a tanáromhoz siettem. - Sensei! Sensei! - kiabáltam kétségbeesetten. Megnéztem a pulzusát, és nagyon jól tudtam, hogy már nem él, de én nem adtam fel és újra élesztésbe kezdtem. - Gyerünk! Kelj fel! Kérlek! - zokogva könyörögtem neki. - Megöltem! - néztem fel Itachira. - Megöltem azt, akit szeretek! - törölgettem könnyeimet. - Most mit tegyek? Mit tettem? - kuporodtam össze. - Én ezt nem akartam! Én szeretem őt! Nem akarom, hogy meghaljon! - kezdtem bele egy kisebb hintázásba.