Rendőrkapitányság

Egyedül. Szinte egyedül dolgozom, gondolta, amióta évekkel ezelőtt beosztottak mellé. Eddig ha kiért időben a helyszínre a felettese, akkor biztos előbb távozott mint Adriel, és sokkal később is ért vissza az őrségre. A kis kiruccanásai valószínűleg egy kocsmában történtek, mert mindig laza nyakkendővel és vörös arccal tért vissza az irodájába.
Viszont azért, mert ő a felettese, és mert Adriel jól tudta, hogy egy kiváló nyomozó és borzasztó okos ember a főnöke, bólintott Roth nyomozónak, és intett Anne-nek, hogy menjen vele. Kifelé menet a lakásból kidobta a gumikesztyűit a kukába. Miután kiléptek az ajtón, Adriel realizálta, hogy itt nagyon sok lakás van, körbeölelték a kis poros udvart. Olyan hatása volt a háznak, a kihalt kis térnek odalent, az omladozó falaknak és a szűk folyosóknak az ajtók előtt, amik a szomszédok közt kanyarogtak, mintha egy kihalt hely lenne. Kik élhetnek itt... mondjuk egy fiatall lány, akit talán elhagytak a szülei, és az egyetlen esélye, hogy fizetni tudja a számláit, a férfiak szórakoztatása volt. Visszanézett az ajtóból a szegény lányra, szép, szőke hajára.. Összeszorult a szíve, a torkában ökölnyi gombóc, de nem, nem hagyhatta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei. Komolyan fordult Anne-hez.
- Van jegyzetfüzeted? - kérdezte. - Tollad? Oké, szét kell válnunk, mert ha együtt megyünk sose végzünk a szomszédok kikérdezésével. Meg kell tudnunk, ismerték-e a lányt, voltak-e barátai, családtagja, udvarlója, bárki, akit többször is láttak ki- és bemenni a lakásába. Nem hallott-e bárki valami zajt este, nem veszekedett-e valakivel. Minden információ fontos. Én megyek az első szintről felfelé, te meg menj a legfelsőről. Egy óra múlva itt.
Mindenki majdnem ugyanazt mondta: kedves volt, de zárkózott, ezért nem tudnak róla semmi részleteset, csak este látták elmenni, nem járt hozzá senki, leginkább reggel ért haza, amikor mindenki elindult dolgozni. Ez minden. Amíg be nem kopogott a lány közvetlen szomszédjához. Egy idős, alacsony nő nyitott ajtót.
- Jó napot, Adriel Palmer nyomozó vagyok, és szeretnék önnek pár kérdést feltenni, ha van rám pár perce.
A nő kidugta a fejét az ajtókereten túl, körülnézett a folyosón. Ijedt szemekkel Adrielre nézett, és sietve beinvitálta.
- Tehát maguk voltak ez a hangzavar. Azt hittem már megint van valami buli annál a fiatal lánynál. - Intett Adrielnek, hogy foglaljon helyet. - Palmer nyomozó, megkínálhatom kávéval, vagy egy kis teával? Nem rég lett kész hozzá teasüti. Az unokáim nagyon szeretik. - mondta mosolyogva, és már szedte is a sütit, majd odaadta Adrielnek, utána rögtök a csésze teát.
- Köszönöm, asszonyom. - mosolygott barátságosan, és belehörpintett a teába. Kamilla. - Szóval, a fiatal lány, aki itt ön mellett lakott, tartott buikat?
- Igen - kezdte, és helyet foglalt a férfival szembeni kanapén, remegő ujjait összefűzte. -, néhány napja oltári hangzavart csaptak. Kiabáltak, tudja, nevetgéltek a folyosón. Én lakom hozzá a legközelebb, mivel a másik oldalt nincs szomszédja, a felette lakó vénember pedig olyan süket..! Ha egy ágyú dörrenne el mellette, arra se kelne fel.
- Önt felébresztették, mostanság vagy korábban is?
- Ó, nagyon is sokszor. Régebben leginkább csak azzal, hogy olyan nagyon korán jött haza, kopogott a magassarkúja, zörgött a kulcsaival.. Én meg egyébként sem alszom jól, persze, hogy felkeltem rá.
- Sosem szólt neki emiatt? - kérdezi a idős hölgyet.
- Egyszer, amikor a postaládáknál összefutottam vele. Megmondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább, így se alszom jól. És megígérte nekem, hogy halkabb lesz. Pár hétig nem is keltem fel arra, hogy mászkált volna, aludtam, mint a bunda, egészen eddig a buliig.
- Meg tudná pontosan mondani, mikor volt ez? - vette elő a jegyzetfüzetét Adriel.
- Lássuk csak.. azt hiszem tegnap előtt hajnalban. Fél három körül. Azóta nem láttam a lányt, és nem is hallottam semmit. Letartóztatták, nyomozó úr? Ugye nem valami drog terjesztő lakik mellettem?
- Nem, öm.. - köszörülte meg a torkát. - Meghalt a lány. Meggyilkolták.
- Uramisten - sápadt el az hölgy. Kezét a szájára tapasztotta egy percre. - De miért akarná bárki is megölni szegény lányt? Istenem, olyan fiatal volt.. Tudják már hogy ki volt?
- Még nem, ezért lenne fontos, hogy mindent elmonjon, amire csak emlékszik.
- Én nem.. nem tudom, mit lehetne még hasznos.. nem emlékszem most semmire.. - válaszolta az öreg hölgy elfúló hangon. A keze méginkább remegett, teljesen lesápadt, és Adrielnek még száz kérdése volt, de belátta, hogy azokra most nem fog választ kapni.
- Rendben, semmi baj, itt hagyom a névjegykártyám, kérem, telefonáljon, amint eszébe jut valami. Most pedig pihenjen egyet, sok volt ez egyszerre. Köszönöm a teát és a sütit, tényleg nagyon finomak voltak. - Amikor az öregnő magához tért a rémületből, fel akart állni, hogy kikísérje Adrielt, de a férfi jelezte, hogy maradjon ülve. Maga után becsukta az ajtót, és Anne-hez indult.
- Menjünk vissza az őrsre. Út közben megbeszélünk mindent.

Nagy ház, rengeteg lakással. Nem hiába kellett szétválnunk Adriellel. Míg ő az alsóbb szinteken ment végig, én felmásztam a legfelső szintre, ami talán a 6. volt. Az ottani légkör elég bizarrnak hatott. Olyan volt, mint ahol már több száz éve nem járt a pókokon, csótányokon és a patkányokon kívül senki. Az ajtók többségén rács pihent és a rácsokon pedig lakat. Csupán csak egy ajtó volt az, amin látszódott, hogy használat alatt van. Közelebb léptem és bekopogtam rajta, de nem jött válasz. Lehet tévedtem és mégsem laknak benne, ám a kíváncsiságom nagyobb volt, így megnyomtam a kilincset, ami szinte alig tartotta az ajtót. A lakás belseje elég elhanyagolt volt, a tapéta már hol lejött, hol már penészesedett. A lámpák törötten hintáztak a plafonon. A bent lévő szagok pedig, egyszerűen leírhatatlanok voltak. A penész, az enyészet és a fű szagát lehetett leginkább kivenni belőle. Beljebb lépve egy elhagyatott matracot találtam, amin egy-két csikk elnyomottan pihent, míg a matrac körül több fecskendő, tű és műanyag zacskó darabok. - Ideje tovább mennem! - suttogtam magamnak és elindultam a bejárat felé. A hideg futkosott a hátamon és a lábaim is remegtek. Nem vagyok vallásos, de imádkozni kezdtem, hogy baj nélkül sikerüljön kijutnom ebből a fura lakásból.. Szerencsémre sikerült is. Szaporán kezdtem el venni a lépteimet és a 6. szintet mihamarabb próbáltam elhagyni. A többi szinten, szinte szintre pontosan ugyan azt mondták. Az 5. szinten senki nem tudott róla semmit. A 4. szinten látásból ismerték, de azért annyira nem. A 3. szinten már azt is tudták, hogy hol lakik és melyik az ő posta ládája, de sajnos ennél többet nem igen, ha csak az egyik férfi lakó megjegyzését figyelembe nem veszem, aki kijelentette, hogy még fizetett is volna azért, hogy egy éjszakát a lánnyal töltsön, illetve az egyik fiatal hölgyet, aki a pólyás gyermekét szorongatva minél hamarabb leakart rázni, ahogy megtudta, hogy kiről is van szó. Érdekes... Végre sikerült újra egymásra találnunk Adriellel. -Menjünk! - bólintottam helyeslően és elindultunk vissza. Út közben a jegyzeteimet lapozgattam. - Ebben a házban is meg a kábszerezés... Képzeld találtam a 6.-on egy elég para lakást. Teli volt tűkkel és csikkekkel. Hihetetlen, hogy nem vette ezt eddig észre még senki. - sóhajtottam fel. - Amúgy te mit tudtál meg? - kérdeztem meg és hamar választ is kaptam. Beértünk az őrsre. - Alexander hol van? Miért hagy minket folyton egyedül? - néztem értetlenül Adrielre. - Nem kéne állandóan magán akcióznia... Néha segíthetne nekünk is. - Ültem le az asztalomhoz és a tenyerembe helyeztem az államat.

Egy drogtanya? Adrielt először meglepte, amit Anne a lakásban talált, de egy kis gondolkodás után reálisnak tűnt: olcsó lakások, amiket csak idősek, vagy egyedülálló anyukák - akiről szintén Anne számolt be -, vagy fiatal, pályakezdő lányok vesznek ki, semmi különös nincs benne, hogy egy lecsúszott fiatal ott intézi a drogügyleteit. Ennek utánajárok még, gondolta, és elkérte Anne jegyzetét a lakásról.
- Az idős hölgy, akivel beszélgettem, érdekes, megkérdezte, hogy nem-e valami drogügyei voltak a lánynak, lehet tud valamit arról a lakásról. Holnap megkérdezem. - mondta Adriel elgondolkodva, majd elmesélte a beszélgetését az idős hölggyel Anne-nek.
Beléptek az örség hatalmas aulájába, egyenesen a lift felé tartottak, amikor Anne kérdezgetni kezdte a nyomozóról.
- Abszolút megértelek. Én is pontosan ugyanígy vélekedtem róla, amikor idejöttem. Azt mondom neked, amit anno mondogattak nekem mindig: ha majd jobban megismered, rájössz, hogy zseni. És ez így is van. - A liftajtó összezárult, és fél perc alatt már az irodájukban találtákmagukat. Adriel irodája közvetlenül Anne-é mellett volt, vagyis tudtak beszélgetni a falon keresztül is, ha mind a kettejüknél nyitva volt az ajtó.
- Anne, írtál már jelentést, ugye? - kérdezte Adriel az irodájából a lányt. Nem is kellett túl hangosan beszélnie. Megírta az egész napi jelentést, aztán nyugtázta magában, hogy már több, mint egy órája ezt csinálja, és dél is elmúlik, mire végez.
Már a jegyzeteit futotta át, amikor belépett Roth nyomozó, mindkettejük iroda ajtaját megkopogtatta, és behívta őket az irodába. Már tudta mi lesz. Egy jó kis jelentés. Összeszedte a papírokat, az ő példányait, meg amiket a nyomónak ad, a jegyzeteit is felkapta.
Adriel, mint mindig, a nyomozó jobbján foglalt helyet, megvárta, amíg Anne helyet foglal, és belekezdett.
- Uram, beszéltem az idős hölggyel, aki a legközelebbi szomszédja volt a lánynak, azt mondta, hangos volt mindig amikor hazaért hajnalban a munkából, és felkeltette, de amikor szólt neki a hölgy, azt mondta, már nem kelt fel többször a zajokra. A hölgy szerint buli volt pár napja a lánynál. Szerintem a"buli" dulakodás lehetett. - pillant bele a jegyzeteibe- Pontosabban tegnap előtt hajnalban. Ha a halottkémek megerősítik a halál beálltának ezt az időpontot, akkor biztosak lehetünk hogy ott, akkor ölték meg, amiből gondolhatunk felindulásból elkövetett gyilkosságra. Ha eltervezte volna valaki, számolnia kellett azzal, hogy meghallják, ahogy a lány sikítozik, ami így is volt. Az idős hölgy kiáltozást hallott, de azt hitte, buli van. Holnap visszamegyek ehhez a nénihez, kiderítek még ezt-azt. A köröm ügy egynelőre még nekem homályos, de ha a ballisztikusok meg tudják mondani, hogy szakadhatott le és mikor, lehet ad egy indító löketet. - mondta végezetül, és várta, hogy Roth nyomozó hozzászóljon.

Mintha csak varázsige hagyta volna el a számat, úgy jelent meg Alexander az ajtajaink előtt, s már össze is hívott minket, hogy elmondjuk neki az eredményeinket. Ahogy közelebb léptem Alexanderhez megéreztem az alkohol szagát rajta és megcsóváltam a fejem. Nem hiszem el, hogy képes munka közben is inni. Közben Adriel megtartotta a beszámolóját, szépen felvezetve a megtudott dolgokat. Eközben én azon töprengtem, mit is írhatnék bele a jelentésbe, hiszen ha azt a bizonyos drogtanyát is beleírom, azzal csak az ügyet bonyolítom, hiszen lehet semmi köze nincs az ügyhöz, ha viszont nem írom bele, akkor eltitkolom a rendőrségtől azt amit találtam. Viszont már elmondtam ezt Adrielnek, szóval ő tud már róla. Gondolataim végére, Adriel is befejezte mondandóját, így én következtem. - Hát, én a fönti emeleteket fésültem át. A legfelső szinten rátaláltam egy elhagyatott lakásra, ami feltehetően drogos ügyletekre van fenntartva. Ezenkívül, majdnem az összes lakóval váltottam néhány szót, szinte senki nem ismerte a lányt, vagy nem tudott többet annál, mint hogy hol lakik, vagy hogy néz ki. Az épületben lakók összessége egyedülálló és átlag koruk 46 életév. A legidősebb lakó egy 76 éves hölgy és a legfiatalabb egy mindössze 3 hetes pólyás.

-Aha, bulinak álcázott dulakodás, elveszett köröm. -húzta fel a szemöldökét Alexander. Hátradőlt a székben. Sóhajtott. -Hm, drogosok egy ilyen lepukkant környéken. Meglepő.
Bár az előző sör íze még ott lebegett a szájában, már inkább a következő korsó aljára nézett volna... minthogy ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozzon. Határozottan nincs ma elemében.
-Oké... -hümmögött. Ez is egy olyan tulajdonsága volt, ami megőrjítette a körülötte lévőket. -... térjünk vissza Anthony Burns gyilkosságára. Valamiért úgy érzem, hogy az egész ebből indult ki. Tudjatok meg mindent róla, a szokásairól, még azt is tudni akarom, hogy mikor járt ki a wc-re.
Elsétált a fogashoz amire a nyakkendőjét dobta és fintorral vette fel újra az utált ruhadarabot. Talán az egész napját ez teszi ki: a kurva nyakkendő le és felvétele.
-Kézenfekvőnek tűnhetne, hogy Nicolai Fischer intézte el Burnst... de nem gondolnám. Legalább is nem így. Eltüntették volna a föld színe alól... Oké... ő... menjetek el a munkahelyére, beszéljetek a kollégáival, a volt feleségével. Asszem elvált. Nem emlékszem pontosan. -kicsit megingott előtte a tér, úgyhogy visszahuppant a székbe. -Azért Fischerrel kapcsolatban is tartsátok nyitva a fületeket. Oké, szép munka, csak így tovább.
Adriel bólintott, aztán a két fiatal szó nélkül elhagyta a tárgyalót.

Habár alig múlt délután három óra, a nap még csak most kezdődött el igazán Adriel számára. Anne-el elmentek a meggyilkolt férfi munkahelyére. Kikérdeztek a felsővezetőtől a takarítóig mindenkit, de semmi használható információt nem kaptak.
- Ha valójában olyan volt, amilyennek mondják, vagyis kedves, barátságos, jó munkaerő, akkor senki nem akarta volna megölni. - jegyezte meg Adriel Anne-nek, ahogy sétáltak a kis utcán, az elhunyt volt feleségének otthona felé. Egy szép, teraszos házban lakott a város szélén.
Bekopogtak, és a hölgy nagyon hamar ajtót nyitott, Adriel arra következtetett, hogy vár valakit. A tekintetéből is eltűnt a csillogás, amint meglátta a jelvényüket.
- Jó napot, asszonyom, Palmer nyomozó vagyok, ő itt a társam, Hawke nyomozó. A volt férje miatt keressük, beszélhetnénk egy pillanatra?
Amikor felfogta a nő hogy Adrielék miért is jöttek, egy könnycsepp gördült le az arcán, de félreállt az ajtóból, hogy beengedje a nyomozókat.
- Igen, tudják - kezdte elfojtott hangon -, tudtam hogy előbb-utóbb eljönnek, de hogy ilyen hamar... - Bevezette őket egy hatalmas, fényes nappaliba. Mindenhol tükrök, szobrok és arany dísztárgyak egészítették ki a csupa fehér berendezést, ami önmagában unalmas lett volna, de így letisztult és tiszta érzést adott az embernek. Adriel agyán azonban egyetlen dolog suhant át: vajon egy olyan nő, aki ennyire kedveli a fehéret, a tisztaságot, eleganciát, be tudná mocskolni a kezét?
- Foglaljanak helyet, kérem - mutatott a hófehér bőrkanapéra, amivel szemben, az üvegasztal túloldalán ő telepedett le egy hasonló fotelben. - Mit akarnak tudni? - A kérdés kissé nyers volt, túl nyers, de amikor a hölgy a kezén lógó aranyórára pillantott, Adriel megértette, miért nyugtalan a nő.
- Remélem nem tartjuk fel, Mrs Burns.
- Visszavettem a lánykori nevem. Miss Cameron, ha kérhetem.
- Hogyne, Miss Cameron - mosolygott rá Adriel, az ő általa elnevezett "rendőr-arccal". Amikor a száddal mosolyogsz, a szemeddel pedig átlátsz a lelkükön, a legsötétebb titkukig. - Mikor látta legutóbb a volt férjét?
- Úgy három hónapja, összefutottunk egy bárban.
- Megkérdezhetem, mit keresett ott?
A nő láthatóan megsértődötten, de válaszolt.
- Randin voltam.
- És hogy sikerült?
- Csak köszönni álltunk meg, aztán..
- A randevúra gondoltam - szakította félbe Adriel -, jól alakult? Azóta találkoztak? Most is vele fog találkozni? Láthatóan nem két nyomozóra várva állt az ajtóban, kisminkelve, szépen felöltözve. Egy piknikhez? Sétához? Remek az idő, süt a nap, tökéletes egy kis kiruccanásra.
- Igen! - bukott ki a nőből. Láthatóan bejött Adriel terve. - Rá várok, miért olyan nagy baj ez?
- Mert a volt férje még ki sem hült, maga meg az új vőlegényével lófrál. - A nő láthatóan megleődött, és reflexből megpróbálta eltakarni a kezét. - Ugyan, már az ajtóból észrevenni azt a hatalmas gyémánt gyűrűt! Ezek szerint az új kiszemeltje tehetős. Megmondaná, miért váltak el a férjével? Nem azért véletlenül, mert eladósodott, és maga keresett egy jobb partit? Megcsalta, amíg szerencsétlen Mr Burnsnek azzal a tudattal kell minden nap a tükörbe néznie hogy nem tudja magának megadni azt, amire vágyik.
A nő tűrte a megalázást, csendben hulltak alá a könnyei folyamatosan, az arca rezzenéstelen volt.
- Nem ő nem tudta megadni azt, amire én vágyom. Hanem fordítva. - Alig láthatóan vett egy mély levegőt, kinézett az ablakon. - Nem lehet gyerekem. - csuklott meg a hangja. - Ő pedig mindenképpen szeretett volna. 10 évig próbálkoztunk, de feladtuk. Én már régebben, mint ő, valahogy mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben. - Nagyon nyugodtan beszélt, de a könnyei csak egyre csorogtak le az arcán. - Miután ő is belátta, hogy ez reménytelen a helyzet, magába fordult. Megkeseredett. Sokszor részegen jött haza, kiabált velem, hogy ez az én hibám, miattam nem lehet belőle apuka. Aznap este költöztem el. Utána még beszéltünk, sokat. De nem akartam többé a felesége lenni. Nem akartam én az útjába állni az álmainak. Jobban akart gyereket, mint engem. Én ezt elfogadtam, és továbbálltam. - Egyenesen Adriel szemébe nézett. - Nem tudom mit hisznek rólam, de nem váltunk el haraggal a férjemtől. Szégyellte magát azok miatt, amiket mondott, én pedig megbocsáltottam neki.
Felállt a kanapéról, méltósággal.
- Most pedig ha megbocsáltanak, el kell készülnöm. Randim lesz.
Adriel csendben bólintott, és csendben kisétáltak a házból. Adriel visszafordult az ajtóból.
- Részvétem, asszonyom. Kellemes pikniket.
- Köszönöm. - mosolygott szomorúan a férfira, majd becsukta az ajtót.

A volt feleséggel történteket, csak szónélkül figyeltem. Adriel egy profihoz méltóan viselkedett és kerekítette a beszélgetést. Mikor elhagytuk a házat Adrielre pillantottam és végül megszólaltam.
- Szerintem nem bűnös... Vagyis miért lenne indoka megölni a volt férjét, hiszen... - dörzsöltem meg az államat. - Túl szépen beszélt... - gondolkodtam el. - Feltűnően egyenletesen és átgondoltan beszélt... Talán már volt itt valaki aki ki hallgatta, vagy... Hm.. A főiskolán azt mondták, sosem jó jel ha a kihallgatott személy túl összeszedett mondatokat használ... Bár kitudja. - Néztem Adriel szemébe, várva a megerősítését vagy épp az ellenkezőjét a mondandómnak, ám sajnos beszélgetésünket egy hatalmas szürke Ford terepjáró szakította félbe, amely annak a háznak kerítése előtt parkolt le, ahonnan nem rég jöttünk ki. Próbálva nem feltűnően néztem hátra, hogy lássam, ki is száll ki a hatalmas járműből. Egy magas, középkorú férfi volt az. Haja szépen beigazítva, talán zselével, hiszen a napfénye szinte tökéletesen csillant meg rajta. A férfi kezében egy hatalmas virágcsokor pihent és így igyekezett az ajtóhoz.
- Itt a vőlegény! - súgtam Adrielnek, aki szintén megfigyelte az alakot.
A nő aki nem rég oly bánatosan mesélt kapcsolatáról, most ragyogó arccal és fülig érő mosollyal nyitott ajtót szerelmének, akit egy üdvözló csókkal is megjutalmazott. Ám hirtelen a tökéletes romantikus pillanat megtörni látszott, amikor is a nő meglátott minket. Szája összeszűkült, homloka ráncossá vált, és szemöldökei közelebb kerültek szemeihez. Értettük szónélkül is az üzenetét: ,, Menjünk mostmár!"
Lassan hátatfordítva nekik elindultunk vissza a kapitányságra, ahol leadhattuk eddig megszerzett információinkat.

Hát persze. Adriel annyira egyértelműnek vette, hogy az özvegy nem ölte meg a férjét, hogy már ki is zárta a gyanúsítottak közül. Pedig az, hogy nem ölte meg a férjét nem azt jelentette, hogy nem volt köze hozzá, vagy méginkább, hogy nem tudott valamit, ami bizonyítékul szolgálhatna valaki ellen, esetleg a drága vőlegénye ellen. Belegondolt, hogyan vehet rá valakit a szerelem, hogy kioltsa más életét. Eszébe jutott a gyönyörű barátnőjének a mosolya, ahogy visszanéz rá. Kezdte kapizsgálni.
- Igazad van, Anne. Biztosan nem ő végzett a férjével, de valamit tud. Később visszatérünk erre.
A kapitányságon összepakolta a holmiját az irodában és Roth kapitány irodájához ment. Kopogott párszor, mielőtt belépett az ajtón. Üres volt az irodája, a papírok nyugtalanul tornyosultak az asztalán, a lemenő napfény nehezen szűrődött át a redőny elutasítóan szűk résein. Nyilván nincs bent. A jelentését, a volt feleség és a halott lány aktáját az asztalra dobta.
- Jó éjt, Anne. Holnap reggel találkozunk. - intett be a fiatal lány irodájába, és már indult is volna a lift felé, de megtorpant. Visszafordult és megállt az ajtóban. - Szeretném, ha nekem is készítenél egy kisebb jelentést, a formalitásokat hagyd, csak a jegyzeteid érdekelnének. Az asztalomra tedd, kérlek, utána hazamehetsz. Szia, Anne.
Kisétálva a rendőrkapitányság épületéből egy kisebb terhet vett le a válláról. Csak egy kicsit, mert nem kell gyilkosokkal, bizonyítékokkal és mappákkal foglalkoznia - legalábbis holnap reggelig. A szokásos útvonalon ment haza, ahogy szokott, közben a gondolatai elkalandoztak. A barátnőjére gondolt. Lilith mostanra már ágyban van, biztosan megint elfáradt az estig tartó tanulásban. Orvos szeretne lenni. Nem csak gyönyörű és jó a humorérzéke, de okos is. Nagyon okos. Átfutott az agyán, hogy megkérje a lány kezét, de még korai lenne, még egy éve se járnak. Bár szeretik egymást, és mindig megértéssel fordulnak egymás felé, sosem volt egy rossz szavuk sem a másikhoz. Lilith tökéletes. Adriel szerencsésnek érezte magát azért, hogy őt kapta az égtől, és szeretné boldoggá tenni, szeretne neki mindent megadni.
Lefordult az útról, besétált egy kisutcába.
Még akkor is mosolygott, amikor kinyitotta az ajtót a házban, ahol a lakása is van. Felsétált a lépcsőn, befordult a folyosóra.. először fel sem ismerte az ajtaja előtt gubbasztó alakot, aranyszőke haját a gyenge világítás sötétebbnek láttatta.
- Lilith! - Eldobta a táskáját és odasietett a lány mellé.
Felemelte szép arcát, nedvesen csillogott, a szemei vörösek voltak. Nem mondott semmit, így Adriel csak átölelte őt, fejét a saját mellkasára hajtotta és simogatta a haját. Lilith szorosan ölelte és csak csendben zokogott.
Így ültek sokáig, talán egy óraig is, amíg a lány álomba nem sírta magát. Ezután Adriel felvette a karjába, bevitte és befektette az ágyba. Betakarta, és csak nézte ahogy békésen alszik. Amennyire nyugodtnak tűnt Lilth, annyira gerjesztette haragra Adrielt a tény, hogy valaki ennyire megsiratta a szerelmét.
A folyosóról behozta a lány táskáját is, amit összepakolt magának. A táska nagyságából Adriel arra következtetett, hogy a lány egy hétre pakolt, ha nem többre. Valószínűleg a szüleivel került összetűzésbe. Ha csak a suli miatt pánikolt volna be, akkor kevesebb időre pakolt volna, csak egy pár napra, amíg kitisztítja a fejét. Viszont nem kis vita lehetett, ha a szülei engedték, hogy egy ekkora táskával elinduljon a sötétben. A szülők mindig meggondolják magukat az utolsó pillanatban, amikor a gyerekük már útra készen áll az ajtóban, kitépik a táskát a kezükből, jobb esetben bocsánatot kérnek a bántó szavakért és megölelik egyetlen gyermeküket. Lilithnek nem volt testvére, ahogy neki sem. A szülei kedves embereknek tűntek, mindig jól bántak Lilith-tel, Adriel el sem tudta képzelni, mi lehet az ok, amiért a lány arra kényszerült hogy eljöjjön otthonról.
Másnap reggel kávé illata ébresztette, és egy lágy hang, ahogy nevén szólítja. A napfény elvakította volna, ha nem takart volna árnyékot a lány sziluettje. Adriel lassan felült az ágyban, elvette a kávét.
- Köszönöm - mosolygott bágyadtan a lányra. - Hogy érzed magad?
- Jobban - őszinte mosolya elolvasztotta a fiú szívét. - A szüleim - vett egy nagy levegőt - csak a nevelőszüleim. Nem ők a biológiai családom. Persze, szeretem őket, de, tudod.. eléggé meglepett. Kicsit elszomorított. Azt mondták, ha nem akarom találni az igazi szüleim, segítenek is benne, és, hogy szeretnek, és csak azért nem mondták el eddig, mert nem tudták, hogyan.. és az a sok hazugság, amivel traktáltak kiskorom óta.. nagyon pipa lettem rájuk. Kiabáltam. Apa pedig azt mondta hogy ha így mutatok hálát akkor mehetek amerre akarok. Túl gyorsan jöttem el ahhoz hogy megállítsanak. Annyira.. kiborított ez.. - Ragyogó tengerkék szemeibe egy könnycsepp szökött, de idegesen letörölte. - Hazudtak nekem. Egész életemben. - rázta a fejét, mintha képtelen lenne elhinni, vagy csak nem akarja.
Adriel letette a bögrét, megfogta a lány kezét és magához húzta. A lány úgy mesélt tovább, egész reggel ott beszélgettek. Amikor Lilith kiadta magából, ami nyomta a lelkét, Adriel reggelit készített maguknak.
- Nem ilyen körülmények között szerettem volna neked odaadni, de, ha már úgyis így vagyunk, még jól is jön. - Átcsúsztatta az asztalon a kis dobozt, ami láttán Lilth olyan izgatott lett, ahogy azt Adriel elképzelte. Apró kezével feltépte a dobozt, a döbbenettől elállt a lélegzete.
- Ez az amire gondolok?
- Igen - felelte Adriel mosolyogva. - Kulcs a lakásomhoz. Vagyis, a lakásunkhoz. Szeretném, ha ideköltöznél hozzám. Kezdetekben. Aztán mehetünk olyan lakásba, amilyet szeretnél. Ha kinézed, már pakolok is.
Örömtől könnyes szemét Adrielre emelte, áthajolt az asztalon és megcsókolta.
- Lakótárs - mosolygott rá, amitől a fiúnak pillangók röpködtek a gyomrában.

Adriel kérésére még visszagörnyedtem az asztalomhoz, hogy neki és Alexandernek is megtudjam írni a jelentésemet. A gépet lassan nyomogatva írtam le gondolataimat és megfigyeléseimet, majd feláltam, hogy a konyhába lévő kávéautómatából egy forró capucinot szerezzek. Amíg vártam, hogy a gép lassan kifolyassa a műanyag pohárba a forróitalt, elkaptak a gondolatok. Mi történhetett valójában? A férfi és a prostituált hölygy halála között van-e összefüggés? És, ha van, mi az? A gép sípolása szakított félbe. Óvatosan kiemeltem a forró poharat. - A fenébe! - öntöttem magamra az italom negyedét. - Utálom ezeket a rohadt poharakat, mindig olyan forrók. - duzzogva lépdeltem vissza az asztalomhoz, ahol a gépem már várta, hogy folytassam az irományomat.
Valamiért a kihallgatott nő völegénye járt folyamatosan a fejembe. Az a szürke Ford terepjáró... a rendszáma FIZ-1.. Mi volt az utolsó két száma? Leírtam az összes elképzelhető varriációt és megnyitottam a gépen lévő személyigépjármű adatbázist, hogy azon kutakodjak utána a jármű tulajdonosnak. Az összesen 100 db kombinációt sikerült leírnom és el is kezdtem utánna nézni. Már a 60 valahanyadikat néztem, amikor elnehezedett a pipllám és minden elsötétült.

Adriel mindenki után érkezett, az irodájába menet látta, hogy Roth nyomozó a szobájából mereszt rá fürkésző szemeket. Adriel sosem késett, de úgy érezte, most megengedheti magának. A gondolatai annyira felülemelkedtek a munkáján és igazából minden máson is, hogy nem törődött semmivel. Csókkal köszöntek el nem is rég Lilith-tel, miután megbeszélték, hogy, ha Adriel hazaért főznek együtt vacsorát és az estét otthon tölik. Otthon.. ezzé tette Lilith a kis, színtelen lakását. Az életét színesítette meg azzal, hogy létezik.
Azon kapta magát, hogy csak áll az íróasztala előtt és mosolyog. Megkomolyította magát, felkapta a saját jegyzeteit, és azokat, amiket Anne hagyott ott neki. Sietve letelepedett a lány mellé, és Roth nyomozó kialvatlan szemeibe nézett.
- Jóreggelt - szólt vidáman munkatársainak. Anne jobban értékelte a kedves köszöntést, mint a nyomozó, de ezt már megszokta a férfitól. Felvázolták neki az exfeleségnél hallottakat, a terepjáróról is beszéltek. Anne megtalálta a rendszámot, és a férfi összekészített aktáját nyújtotta át Roth nyomozónak. - Szép munka - fordult Adriel a lányhoz, miután ő is átfutotta a papírokat. Erre a felügyelő csak megköszörülte a torkát. A szokottnál is rosszabb hangulatban van, és sokkal rosszabban is nézett ki, mint szokott. Adrielnek volt egy olyan érzése, hogy nem az ivás tette így taccsra tegnap este. Ez valami más, talán családi gondok. De sosem beszélt arról, hogy lenne családja, egy képet se tartott az íróasztalán egy tisztességgel idősödő hölgyről, vagy egy fiatal, közönséges öltözetű lánykáról, vagy egy kislányról, aki kiköpött apukája. Adrielnek van egy képe Lilithről, tavaly szülinapjára kapta a lánytól, mondván, akkor is vele van és bíztatja a munkában, ha épp fizikailag nincs ott. Ettől az emléktől érezte, ahogy az elméjét elborítja a virágillat.
Roth nyomozó kiosztotta a feladataikat: Adriel az exfeleséget látogatja meg, kiszedi belőle amit még lehet. A főnök az elhunyt lakására megy szimatolni, hátha valami fölött elsiklottak a rendőrök. Anne-nek jutott az a feladat, hogy kikérdezze a terepjáróst, kérdezzen ki tőle mindent, mióta vannak együtt a nővel, mikor kezdődött a viszony, esetleg megcsalta-e a nő az elhunytat, még amikor házasok voltak. Roth nyomozó elszántan sorolta nekik, hogy mi mindent szeretne tudni. Józan, gondolta Adriel. Tudják, mi a dolguk, hogyan kell kikérdezni valakit. Nem kezdő, igaz, hogy Anne igen, de eddigis jól megoldott minden feladatot ami szembejött vele. Nem kell őket félteni, nem gyerekek. Hát persze. A nyomzó biztosan a gyerekével találkozott tegnap, gondolom nem várt vendégként érkezett apai szeretet után sóvárogva, amit valószínűleg az alkoholista apa sose tudott megadni. Ahogyan valószínűleg most sem. Ez borította ki ennyire és kényszerítette tudatalatti józanságra.
A hölgy már kicsit idegesebb volt, mint múltkor.
- Már elmondtam mindent maguknak. Mit akarnak még tőlem? - Nem leplezte az érzekmeit egy percig sem. Besietett a konyhába, Adriel pedig utánament, leült egy bárszékre a kőpult mögé. - Kávét?
- Köszönöm - felelte, majd elővette a jegyzetfüzetét. - Milyen szép otthon - nézett szét maga mögött az ebédlőben, szeme megakadt a termetes csilláron, amin a napfény száz darabra tört, a profin elkészített képekre, amik a fehér falon lógtak a szemnek jóleső elrendezésben. - Tudja én is tervezek költözni, ki a lakberendezője? Mióta is él itt?
- Öhm, azt hiszem, egy éve. - nyújtotta Adrielnek a csészét, aki azonnal el is vette, és elindult a folyosón, ami a nappaliba vezetett. A képeket pásztázta; volt egy visszatérő fotósorozat a nőről és a vőlegényéről. Stúdióban készült, drága ruhákban. Nem túl meghitt és visszafogott, nem olyan amit Adriel képzel el egy otthonban.
- Hol készültek a képek? Ki volt a fotós? Én is szeretnék ilyen képeket magamról és a barátnőmről. - Ekkor csörrent meg a telefonja, Roth nyomozó volt az. Félrevonulva vette fel, egyszavas választ adott a főnökének, majd letette a telefont és lassan visszaforult a nőhöz.
- Asszonyom, volt a férjének szeretője, miután elváltak? Vagy esetleg előtte - lépett közelebb -, amikor még házasok voltak?

Fáradtan ébredtem fel a már arcomat cirógató nap sugaraitól. - Jézusom! - pillantottam karórámra. - Reggel 6 van! -kerekedett ki a szemem és én itt vagyok bent. Haza kell mennem átöltözni. Gyorsan befejeztem a gépelést és kinyomtattam, majd letettem az anyagot Adriel és Alexander asztalára. Szeremcsémre pont elkaptam a reggeli buszt, ami a lakásomtól nem messze állt meg. Otthon főztem egy kávét, pirítottam két szelet kenyeret és közben lezuhanyoztam. Sose gondoltam volna, hogy a munkahelyemen fogok valaha is aludni. Miután megtörölköztem, a szekrényemből kiválogattam a mainapra megfelelő kosztüm kombinációmat, elfogyasztottam a reggelimet és a kávémat. Hogy ne lehessen látni mennyire is nyúzott az arcom egy lazább sminket dobtam az arcomra és már siettem is vissza a kapitányságra, hogy folytassam a munkát. Időben toppantam be az ajtón és már meg is pillantottam Alexandert.
- Jó reggelt Alexander! - köszöntöttem vidáman, ám a válasza feledtébb sem volt olyan vidám, mint azt vártam volna.
Beültünk Alexander szobájába és Adrielt vártuk, hogy együtt megtudjuk beszélni az ügy eddigi részeit. Míg várakoztunk, addig néma csend borította be az irodát. Szerettem volna valamiről beszélgetni, de amint ránéztem Alexanderre, még az életkedvem is elment. Vajon mi történhetett vele? Ennyire másnapos lenne? Hát igen... az alkohol nem egy barátságos buli... Mosolyodtam el gondolataim közbe és ekkor végre Adriel is megérkezett. Köszönését viszonoztam és végre belecsaptunk a lecsóba. Mindent átbeszéltünk, amit csak tudtunk, majd ezek után megkaptuk a feladatainkat. Kicsit görcsberándult a gyomrom, hogy egyedül kellett elmennem a terepjárós pasihoz, de ha ez a feladat, akkor sajnos ezt kell tennem.
Elindultunk hát, mindeki a maga dolgára. A kezemben a férfi neve és címe volt egy sárga kis cetlin. A telefonomat elővéve beírtam a címet, hogy könnyebben találjak a férfihoz. Egy félórás autóbuszos utazás után el is érkezdtem a leírt címre. - Nagylevegőőő! - suttogtam magamnak, majd a bejárati ajtóhoz közelebb lépdeltem. Éreztem ahogy a szívem a torkomban dobog és egyre felfelé haladt. - Szedd már össze magadat! - szóltam magamra és végül olom nehéz kezemet rávettem, hogy a bejárati ajtó mellett elhelyezkedő csengőt megnyomja. A csengő hangja lassú és mély harangszóra emlékeztető zene volt. Egy ilyen csengőhang tökéletesen dukál a házhoz, amely hiába is volt hatalmas, elég réginek és elhanyagoltnak tűnt. Elgondolkoztam, hogy talán rossz helyre jöttem, hiszen a férfi kinézete és autója nem hagyott arra következtetni, hogy ilyen ramaty állapotú házban lakjon. Elővettem hát újra a cetlimet és három lépést hátra lépve figyeltem meg a ház számát. Ekkor nyílt ki az ajtó. Egy fiatal nő nyitotta ki.
- Igen? Kit keres? - kérdezte megtőlem kissé sértődötten.
- Öhm.. Szép napot kívánok! Anne Hawke vagyok a városi rendőrkapitányságtól! Mr.. Mr... - elfelejtettem a nevét a férfinek, így újra használnom kellett a cetlimet. - Mr. Brown-t! Johnathan Brownt.
- Mindjárt szólok neki! - lepődött meg a hölgy, aki elég lengén volt öltözve, majd rám csukta az ajtót.
Mikor újra nyílt a hatalmas dötétbarnára pingált bejárati ajtó, már a keresett férfi nézett ki rajta.
- Mit akar? - kérdezte nem túl barátságosan.
- Elnézést a zavarásért! Szeretnék néhány szót váltani Önnel!
- Mi ügyben? - lepődött meg.
- Anthony Burns halálával kapcsolatban.
A férfi határozottan elsápadt és hátralépett.
- Maga engem gyanúsít?
- Neeem, dehogy is! Elnézést félre ne értse! - mentegetőztem nem túl határozottan. - Csak tudja, mivel maga a vőlegénye mr. Burns volt feleségének, így pár kérdést szeretnék feltenni magának miss Cameron és az Ön kapcsolatával kapcsolatba, illetve, hogy tud-e valammit, hogy milyen kapcsolat volt ő és a férje között.
- Öhm.. - köszörülte meg a torkát a férfi. - Így már értem. - rázta meg magát enyhén a férfi. - Akkor kérem fáradjon beljebb! - nyitotta ki előttem az ajtót.
Belépve a házba egy teljesen egyszerű berendezést pillanhattam meg. A férfi elkísért a nappaliig, ahol beleülhettem egy fotelba.
- Kér valamit? - kérdezte kedvesen tőlem a férfi.
- Nem köszönöm, nem rég kaptam be egy kis péksüteményt és víz is van a.... - Oh, istenem, ekkora barom, hogy lehetek, hogy ennyit beszélek. - Szóval, nem. - vigyorodtam el kelletlenül.
- Értem! - sóhatott fel a férfi.
- Merre van a táskám? - hallatszódott be egy női hang, vélhetően az előző hölgy hangja, aki ajtót nyitott nekem.
- Nem tudom, nem érek rá! Vendégem van! - válaszolt a férfi.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam, csak nem a férfi szeretője ez a nő.
- Milyen csinos hölgy! - jegyeztem meg.
- Öh.. Igen.. - hallotta a férfi kínos válaszát. - Tudja... őőő... aaaa... hugom.
- Nekem is van két testvérem, bár ők idősebbek, mint én. Én vagyok a legkisebb a családba. - Már megint túl sokat beszélek. - Szóval visszatérve a dolgokra. Milyen kapcsolatot ápolt miss Cameron és a volt férje? - vettem elő a táskámból a noteszomat, hogy végre a lényeges dolgokat tudjam leírni magamnak.
Végre elkezdtünk lendületesen beszélni. Elég sokat megtudtam a férfiról, miss Cameronról és az elhunytról is. Furcsa, de kellemesre sikeredett a kihallgatás. Úgy tűnt, mintha csak egy kis baráti csevely zajlana köztem és Johnatan között. Hogy jobban megfigyeltem egész szinpatikus, és barátságos arca van, s mikor mosolyog a szája melletti gödröcskék játékosan jelennek meg. Kicsit megtudom érteni, hogy miss Cameron miért is van oda érte.
Miután befejeztük a beszélgetést elbúcsúztunk egy lágy kézfogással és már mentem is vissza a kapitányságra.

- Anthony sosem csalt meg - felelte felháborodottan. A múltkori látogatásnál felvett modora és kimértsége nyomát sem látta az asszonyon a nyomozó.
- Gondolja ön. - vágta rá.- Mindenki ezt gondolja, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.
- Nem, ezt tudom, minidg csak a barátaival ment iszogatni, egyszer követtem egy kocsmáig, és ott maradt hajnalig. - Adriel hitetlen pillantására megeredt a nyelve. - Najó, sokszor, amikor gyanúsan viselkedett, és követtem, mindig ugyanoda ment.
- Amikor kijött onnan, volt vele valaki akit nem ismert fel?
- Nem láttam kijönni, mindig csak reggelre ért haza, én pedig hajnalban már elhajtottam onnan. Nem akartam hogy felismerje a kocsit. - sütötte le a szemét.
- Esetleg nem abban a kocsmában volt, aminek a közelében találtuk meg a hullát?
A hirtelen nyers kifejezésre a nő öntudatlan összehúzta a szemöldökét és nyelt egyet, hogy visszafojtsa a sírást.
- A testet. Bocsánat. - helyesbített.
- De igen. - mondta végül. - Mindig odajárt.
- Azt tudja, asszonyom, hogy a volt férje aznap este találkozott egy lánnyal?
- Ez már nem az én dolgom - legyintett és a konyha felé indult. Adriel azonban nem hagyta annyiban.
- Van H nevű ismerőse? Egy barátnő, unokatestvér, Anthony barátikörében, valamilyen nő ismerős?
- Nincs! Mostmár ideje mennie.
- Rendben, asszonyom. De engedje meg, hogy figyelmeztessem, hogy ha elhallgat valamit a rendőrség elől, maga is ülni fog. Mi lesz így az esküvőjével asszonyom? - Halkabbra vette a hangját. - Vagy a gyerekével?
Miss Cameron a finoman dudorodó hasa elé kapta a kezét, a szemei kikerekedtek.
- Nem tudom ki volt - mondta beismerően a nő pár perccel később, odaadva Adrielnek egy levelet.A másik kezét a hasán felejtette. - Nem tudom ki az a "H" - Mostmár a nappaliban ültek, a délelőtti nap besütött a hatalmas ablakokon, meleg hangulatot adva a hűvös, fehér falas szobának.
- Ez az egy van csak önnél? - kérdezte Adriel felemelve a papírt, és amikor a nő bólintott, zsebre tette.
- De nem hazudtam, sose láttam onnan kijönni senkivel.
- Ennek ellenére gyanakodott rá. - állapította meg. - Kérdőre nem vonta?
- Nem. Szégyelltem, hogy követem, ahelyett hogy megkérdezném tőle. - Vékony kezeire meredt a tekintete, amíg vett egy mély levegőt. - De ha ön megcsalná a barátnőjét, és ő magának szegezné a kérdést, hogy megcsalja-e, elmondaná az igazat?
- Nem csalnám meg a barátnőmet. - válaszolt őszintén. - Vagy úgy tenném, hogy ne jöjjön rá. Önnek mi tűnt fel?
- Női parfüm illata volt. Azt mondta nekem nézett ajándékba egyet, és a boltban lett olyan illata.
- És honnan tudja hogy nem így történt?
- Hogy akkor nem kaptam tőle parfümöt. Csak napokkal később. És akkor nem volt parfüm illata.

Miss Cameronnal folytatott beszélgetés visszhangzott a fejében. Valami nem hagyta nyugodni, és nem tudta, pontosan mi. Ha a lány akivel találkozott Anthony, az a lány volt, akit megöltek a saját lakásában, ki ölte meg őt? Amint a rendőrségre ért, becsukta az irodájának ajtaját, leült a papírjai elé és megpróbálta rendbetenni az agyán szélsebesen átfutó gondolatokat. A lány nem sokkal azután halt meg, mint Anthony, szóval valakivel kellett hazamennie, aki megölte, vagy vártak rá a lakásán. Talán az a gyilkos, aki rávette arra, hogy csábítsa el a férfit, talán az, akinek az autójába látszik beszállni az egyik kamerán. De annak a fajankónak, akinek dolgozott a lány, semmi oka nem lett volna megölni Anthonyt. A pénz biztos nem, a férfi a fiatal lányok révén jókora vagyonra tett szert. Várjunk csak..
- Gary - kiabált a munkatársának, miközben felpattant az asztalától és feltépte az ajtaját. - Nézz utána Anthony számlájának, tudni szeretném mennyi pénz volt rajta, mennyi volt félretéve, mennyi pénze volt a nyugdíj-takarékban, azt is tudni akarom mennyi bankó volt a párnájába tömve és hogy az anyóstól kapott malacperselyben mennyi penni van. Az összeset és az egészet tudni akarom.

Nem siettem vissza a kapitányságra, így is az elmúlt napokat szinte végig ott töltöttem. Benéztem hát a közeli vegyes boltba, hátha találok magamnak valami ehetőt. A polcok között andalogva böngésztem, hogy mit is ehetnék. Nagyon bíztam benne, hogy találok valami viszonylag normális kaját, ám bizakodásom hamar alább hagyott. Csalódottan nyúltam egy piros zacskós levesnek csúfolt kínai gyorsételért. - Ez is megteszi... - sóhajtottam fel és az üreskasszát elfoglalva, gyorsan kifizettem a "minőségi" koszt árát. Visszaérve a rendőrségre, beperdültem a már ütött-kopott sárga csempés konyhába, amit átkutatva felfedeztem egy bögrét. - Ez is megfelel! - nem törődtem már semmivel, csak enni akartam. A zacskót kibontottam, s tartalmát, már amennyire tudtam, a bögrébe tömtem és felöntöttem azt egy kis forró vízzel. A bögrét felkapva igyekeztem az asztalomhoz, de közben megpillantottam Adrielt. - Mit mondott a volt feleség? - kérdeztem tőle. - Hogy fogadott a múltkori után? - kíváncsiskodtam tovább. Adriel nagyjából elmesélte mi történt. - Szóval nem volt szeretője... - nem kell mindenkiről egyből azt feltételezni, ha házas, vagy csak volt, hogy szeretője lett, vagy volt. - Viszont mit ne mondjak... Miss Cameronnak nagyon jó ízlése van a férfiak terén. Mr. Brown nem csak iszonyatosan jóképű, de rendkívül művelt és kifinomult. Jó parti! - mosolyodtam el. - Viszont sajnos túl sok mindent nem tudtam meg a gyilkossági ügyről, vagy a halottról. De azt igen, hogy Miss Cameront Hawaii-ra akarja vinni nászútra! Őrület! - meséltem lelkesen. - Igaz a ház, amiben él nem tűnik túl drágának és az alapján valami alsóbbközéposztálybeli munkásnak képzelné azt a férfit, de az autója és Hawaii... Mázlista az a nő! Én is úgy elmennék Hawaiira. -merültem el a képzeletemben. - Egy kis hulázás. - kezdtem bele egy lágy ringatózásba, már majdnem hulatáncot lejtettem, amikor észbekaptam. - Szóval csak ennyit tudtam meg... - zavaromba belekortyoltam a forró levesbe, amit egyből ki is köptem. - Jézusom de k..va meleg! - legyeztem a leégett nyelvemet és inkább sietve lépdeltem mostmár ténylegesen az asztalom felé. Ahol lehuppantam a székemre és bekapcsoltam a gépemet, hogy elkészíthessem a jelentésemet a kihallgatásról.

- A nő ezt a levelet adta nekem, Anthony szeretője írta a férfinak még évekkel ezelőtt - mutatja Adriel Anne-nek, a piros H már-már égette a szemét. Ha Adriel csak egy percre lehunyta a szemét, látta maga előtt izzani a betűt, mintha gúnyt akarna űzni Adrielből, amiért nem tudja, kinek a kezdőbetűje. - Ez a H betű az idegeimre megy - feszülten a hajába túrt. - Utánanéztem keresztnév és vezetéknév szerint az összes barátjának, kollégájának, még a távoli rokonok között is kerestem, de senki neve nem kezdődik H-val. 
 Szinte lehetetlen, hogy egy H-val kezdődő nevűt se ismerjen valaki, egyszerűen kizárt. Vagy már szemetszúróan szándékos is. Talán éppen ezért kezdődik H-val, mert olyat egyet sem ismer. De ez illogikus. Az ember nem néz utána hogy milyen kezdőbetűs nevűeket nem ismer, és adja a titkos szeretőjének az ötletet, hogy ezen az álkezdőbetűn keresztül üzenjen neki. Sőt, én a helyében olyan kezdőbetűt választanék, ami gyakran előfordul a baráti vagy családikörben. Például "A", "D", ezekből van egy tucat, sok valakire rá lehet fogni, hogy "csak egy rokon küldte a levelet", és a házastárs nem gyanakszik annyira, mint egy teljesen ismeretlen névre. Mintha direkt szét akarta volna szakítani a házaspárt a szerető. A vörös H egyszerűen annyira kirívó, direkt, szándékos és kérkező.
 Talán éppen ezért váltak el, a szerető miatt. De akkor Miss Cameron miért nem mondta el az első alkalommal Adrielnek, amikor találkoztak, hogy a megcsalás miatt szakítottak. 
 Egy olyan elvált nővel sem találkozott még Adriel, aki ne azt mondta volna hogy "az a szemét megcsalt és otthagytam", már ha megcsalás miatt fuccsolt be a házasság. Miss Cameron szerint amiatt váltak el, mert nem lehetett gyerekük, pedig ő szeretett volna. Akkor miért nem hagyta el, amikor megtudta, hogy Anthony megcsalja? Talán mert a nő is megcsalta, aztán amikor belefáradt a sok titkolózásba és hazudozásba, véget vetettek mindkettejük szenvedésének azzal, hogy külön utakon folytatják.
Adriel felnézett a levélről, amit még mindig ugyanúgy szorongatott, és észrevette, hogy már rég nem hangosan beszélt, és Anne sincs már ott. Vajon mikor ment vissza az irodájába, Adriel mióta állhat ott a gondolataiban merengve. 
Ez az ügy teljesen felemészti. Semmi se áll össze. Visszaült a székébe, az asztalára könyökölt és megdörzsölte a szemét. A keretes fényképének tükrében meglátta magát, fáradt szemeit, kocos haját, leharcolt, meggyűrt ábrázatát. Roth nyomozó jutott eszébe a látványról, és egyszercsak kezdte megérteni ennek a szakmának a hátulütőjét, a sötét oldalát, ami az áldozat szeretteinek megnyugvást hozhatott, de neki örök nyomort. Minden ügy egy újabb ráncot okoz neki, minden nyom egy fejfájást, és minden elkapott bűnös vagy gyilkos kézrekerítésének sincs már meg az a felszabadító igazságérzete, amilyen egykor volt.
"Egyszer, fiam, majd megtudod." Ezt válaszolta az ifjú rendőrnek Roth nyomozó, miután elkaptak egy gyilkost, aki megölt egy fiatal párt a saját otthonukban, és Adriel megkérdezte a felettesét, miért nem örül neki. Mostmár érti. Hiába van meg az elkövető, a rablás véletlen áldozatait már semmi nem hozhatta vissza. Alexander annyi fájdalmat és brutalitást cipelhet magával, amit senkinek sem lenne szabad.
Gondolatmenetét Gary kopogással zavarta meg, aki már jó ideje állhatott az ajtóban, és figyelhette, amint Adriel megtörten néz vissza magára.
- Adriel.. itt vannak a számlaadatok, amiket kértél. Anthony minden pénze, ami a számláján volt, amit a lákáson találtunk, itt van a havi bevétele is, a számlái, a havi kiadásai, megtakarításai.
- Köszönöm, Gary - rázta meg magát Adriel, magára erőltetve egy visszafogott mosolyt.
- Minden rendben? - kérdezte a borostás férfi pár másodperc várakozás után. Adriel csak ekkor nézett a szemébe. Aggódást látott benne. - Egyik ügynél se néztél még ki ilyen szarul.
Adrielből kiszökött a kuncogás a nyers bók hallatán.
- Kösz, de jól vagyok.
- Gyere, tarts egy kis szünetet, igyunk meg egy kávét. 
- Most nem tudok, ezt még be kell fejeznem. Majd legközelebb. 
- Rendben, Adriel. - Az ajtó felé indult, amikor Adriel utánaszólt.
- Kösz, Gery - A tudat, hogy egy munkatársa, egy barátja vigyázni akar rá, meghatotta.
- Bármikor - kiáltott vissza a a férfi a folyosóról, Adriel pedig mosolyogva fordult vissza a munkájához, amikor a telefonja bizzegett a zsebében. Roth nyomozótól jött. Nyomra akadt? gondolta Adriel. Végre visszatért a kapitány a fedélzetre, ez nagyon jó hír.
Adriel belvetette magát a számlákba. Nem látta a férfi lakását, de a kiadásai és a bevételei alapján nem voltak anyagi gondjai. Sőt, olyan gondjai lehettek, hogy melyik arany-evőeszköz készletet válassza, a sárgásabbat, vagy a fehéraranyat. Egy vagyona volt a bankszámláján, egy vagyon félretéve. A volt felesége is jókora összeget kapott, amikor elváltak, majdnem Anthony teljes vagyonának felét. Ami nem kevés pénz. Bővel kitelik belőle egy olyan ház, amiben lakik most az asszony, a márványpult, a bejárónő, a hatalmas csillár.

Gépelni kezdtem, mindent amit a kis füzetembe felírtam, s még ami a fejemben keringett kiírtam magamból. Nem is nagyon éreztem az idő múlását, igazából akkor kaptam észhez, amikor rezegni kezdett a zsebem. - Mi a fene? - nyúltam a zsebembe zizgő mobilomért. - Anya? - láttam a kijelzőn, majd gondolkodás nélkül a zöld gombra nyomtam. - Igen? - kérdeztem bele egyből. Anya örömteli hangon köszöntött, megkérdezte hogy is vagyok és elújságolta, hogy idősebb nővére újra terhes, már a negyedik gyerekével. - Pompás anya...! - sóhajtottam kissé idegesen. Idegesített ez a téma, hiszen a testvérei minden egyes terhességük után felhozódott egy utált kérdés. " És te mikorra tervezel családot?" vagy "Van már valami férfi az életedben?" vagy "Ugye nem akarsz vénkisasszony lenni?". Ezek után még egy kis cseresznye a tejszínhabra megjegyzések... "Bezzeg a nővéreidnek ilyenkor már volt férjük!" vagy " A nővéreid ilyenkor már gyermeket hordtak a szívük alatt!" és a többi idegesítő megjegyzés. Szeretem a szüleimet, soha nem voltak nagy veszekedéseink, de ezeket mindig is utálta. Megkell érteniük én nem akarok még ilyen fiatalon elköteleződni! És amúgy is ahhoz, hogy teljességgel a munkámnak élhessek nem fér bele egy család, férj, élettárs. Egyenlőre ezek a dolgok csak visszatartanának engem és kevesebb életet tudnék megmenteni, vagy bűnügyet megoldani. A telefont tartva nagyokat sóhajtottam, majd amikor édesanyám a szokásos kérdésekre tért volna rá, megszólaltam. - Ne haragudj anya! Nagyon fontos dolgom van, elvagyok havazva! Szia! - tettem rá a telefont. Nem szép dolog amit tettem, de mit tehetnék, nem érdekel!
A jelentésem utolsó mondatait írtam meg, majd gyorsan kelteztem és kinyomtattam a jelentést. Már csak az aláírásom hiányzott a papírról. Négy tollal is megpróbáltam, de nem ment. - Fenébe ezekkel a tollakkal! - túrtam a hajamba, s kutakodni kezdtem, hátha találok még egyet. - Nem hiszem el, hogy az asztalomon nincs egy olyan toll, ami fogna! - feltápászkodtam és a falon kattogó órára tekintettem. Lassan este 6 óra és még mindig itt vagyok és nem haladok előre. Megráztam a fejemet, majd felfedező útra indultam, hátha valakit még az irodában találok. Nem kellett túl sokat keresgélnem, Adriell még mindig bent kuporgott az asztalánál. - Adriel, még zavarhatlak egy kicsit? Csak szeretnék egy tollat kölcsönkérni. Nálam az összes kifogyott, nem is tudom hogyan. - panaszkodtam egy kicsit. - Amúgy hogy hogy még bent vagy? - kérdeztem rá az ittlétére. - Jó mondjuk pont én kérdezem, aki szintén bent van még mindig... - nevettem zavaromban. - Jutottál amúgy valamire? Mert én egyáltalán semmire, annyira nem állnak össze a dolgok... - sóhajtottam fel. - És tényleg, ma szinte nem is láttam Alexandert! Ő merre van? Vagy ő már nem jön be?

Alexander hatalmas gyomorgörccsel lépett ki az utcára, megcsapta az orrát a környék hajléktalanjainak alkoholos bukéja. A revolvert annyira szorította, hogy már izzadni kezdett a tenyere. A közvilágítástól kissé távol maradva, az árnyékban lopózott a bár közelébe, de az üvegablakokon keresztül csak szórakozó fiatalokat látott, semmi mást nem.
Egy hirtelen jött megérzésére hagyatkozva, figyelmen kívül hagyva az alapvető rendőri erkölcsrendet, inkább bevetette magát az egyik mellékutcába és a nő után eredt. Valahogy úgy érezte, ez az egész csak elterelés... a terepjárós férfi, Anthony exneje és a rejtélyes H betűs nő. Mert biztos volt benne, hogy egy nő... egyértelmű, valaki aki aznap Anthonyval a bárban találkozott, valaki akinek a neve egészen biztosan nem H-val kezdődik.
Amikor meglátta a távolodó női alakot, már biztos volt benne, hogy igaza van. Ennyire hülyének hitték, hogy egy fegyverrel elterelik a figyelmét... A nő léptei egyre gyorsabbá váltak, Alexander nem tehetett mást, felemelte a fegyvert, ami nevetségesen remegett a kezében. Már jó pár órája nem ivott semmit...
-Állj, fel a kezekkel! -kiabálta a nő után, aki megtorpant. Sötét kabátja eltakarta az alakját, csak a szőke tincseket világította meg az utcai lámpa narancs fénye. Lassan megfordult, felemelt kezekkel és a férfira mosolygott. Fiatal lány lehetett, 20-25 között, gyönyörű arcvonásokkal. Nem kérdés, hogy, hogyan is sikerült két férfit is palira vennie. Pár percig, csak csendben nézték egymást, a nő pedig csilingelő hanggal megkérdezte:
-Csak nem akar lelőni, Roth felügyelő?
Alexander felhúzta a szemöldökét és már éppen válaszra nyitotta volna a száját, amikor egy hatalmas csattanás lelökte a földre.
Mire feleszmélt, az utca teljesen kihalt volt, a kabátja vizes lett a nedves betontól. Éles fájdalom hasított a fülébe. Az ingéből leszakított egy anyagdarabot és a füléhez szorította.
Próbálta összerakni a történteket... Valószínűleg a terepjárós férfi követhette őket és rálőtt... Vagyis csak a feje mellé célzott... nem tudott érdemben gondolkodni, visszabicegett az autójához a motel elé és az iroda felé vette az irányt.
A hallása lassan kezdett visszatérni és az éles fájdalom is tompává változott az idő elteltével. Az irodát üresen találta, az óra már majdnem éjfélt ütött. Bekukucskált Adriel irodájába, de a férfi már szintén régen hazament. Felkapcsolta a lámpát és lassan beleereszkedett a fekete székbe. Az asztalon mindenféle papírok hevertek és egy csésze félbehagyott kávé. Adriel eléggé precíz, szóval vagy történt valami, hogy hirtelen elsietett vagy megtudott valamit. Elkezdte olvasgatni a papírokat, amikor hirtelen, a szeme sarkából meglátott egy képet. Szép, hófehér keretben, egy pipacsmező előtt álldogáló lányról. Kék ruhát viselt. Az arcvonásai gyönyörűek, a mosolya halálos volt.
Remegett a keze a siettségtől, ahogy előkotorta a telefonját a zsebéből és bepötyögte Adrielnek az üzenetet.

- Néhány dolog még nem állt össze az én fejemben sem.. - válaszolta Adriel elmélázva, a gondolatai túl gyorsan rohantak át az agyán. Nem érte utol magát, és ebbe már belezavarodott. - Te menj csak haza, Anne, pihend ki magad - nézett fel a lány fáradt arcára, szelíden rámosolygott. - Mindjárt én is megyek, csak még.. - csörgő telefonja szakította félbe. Látta a szeme sarkából, hogy amikor felkelt a székből, hogy fogadja a hívást, Anne udvariasan visszamegy az irodájába.
-Szia, szivem. Minden rendben? - szólt bele a telefonba Adriel. Az torka összeszorult a rátörő aggodalomtól: a barátnője sosem kereste az irodájában.
- Adriel, kérlek, gyere haza - Kisírt hangjától Adrielnek megszakadt a szíve.
- Mi a baj, Lilith? A szüleid?  - próbálta megnyugtatni a zokogó lányt, közben már le is vette a kabátját a fogasról.
- Elmesélem ha hazaértél, jó? - szipogta. - Mikor jössz? Szükségem van rád.
- Máris indulok, húsz perc és otthon vagyok. Sietek.
Kiviharzott az irodájából, bepattant a liftbe.
Alig tizenöt perccel később belépett a lakása ajtaján, kis víztócsákat hagyva maga után, ugyanis a vihar elkapta félúton és bőrigázott. A lakásban teljes sötétség volt.
-Lilith? Mi van a villannyal?
- A vihar - felelte alig hallhatóan a lány. Nem látta az arcát a sötétségtől, ahol az ágyon ült, háttal az ablaknak, az utcai lámpa fényétől elfordulva, a hangja pedig annyira halovány volt, hogy Adrielnek rossz érzése támadt.
Levette a zakóját, kilazította a nyakkendőjét és megvált a cipőjétől. Közelebb indult az ágyhoz, de a gyomrában liftező idegesség megállította.
- Nem jössz ide, kedvesem? Gyere, beszélgessünk. - A hangja felismerhetetlen volt, mintha nem is ő lett volna. Adrielnek megfordult a fejében, hogy ez nem is Lilith, és az igazi össze van kötözve és a szekrénybe zárva, de ennek semmi értelme nem lett volna. Ha valaki meg akarta volna ölni, a sötétségbe burkolózva várná, nem kell ehhez beöltöznie a lánynak.  Viszont semmilyen más utat nem látott, ez nem lehet Lilith. Az agya leblokkolt, szinte fel se fogta, amint a lány szembe fordul vele, szép arca eltorzulni látszott a villámok fényében. A telefonja rezgéssel jelezte, hogy valakitől üzenetet kapott. Roth nyomozó volt az.. mi? Nem, valamiben téved a nyomozó, Lilith nem.. az nem lehet.
Az eső zubogott, hatalmas robajt csapva, de Adriel csak a megszakadt szívének elkeseredett dobogását hallotta. Az adrenalin lüktetett az ereiben, kétségbeesetten próbálkozva rábírni Adrielt hogy csináljon valamit, de nem tudta, mit is kéne pontosan.
Lilith lábujjhegyre ágaskodott előtte, megsimogatta az arcát.
-Mi a baj? - kérdezte halkan, egy villám fénye megvilágította jeges kék szemeit, amitől pont olyan veszélyesnek tűnt ez a kis termetű nő, mint amennyire maga a vihar.
Lilith visszaereszkedett a sarkára, így még védtelenebbnek hatott. Kezét végigfuttatta Adriel arcán, az ingén, kezét a nyakkendőjére tette.
- Ez nem személyes, Adriel.
És ebben a pillanatban érte utol az saját magát: Lilith volt az a bizonyos "H", akinek viszonya volt Anthony-val, ő öltözött be annak a fiatal lánynak, akit azt hitték látták a felvételen, és találták meg halottan a saját lakásán. Félrevezetés volt. Ahogy ez a kapcsolat is. Csak egy elterelés, hogy Adriel automatikusan kivonja őt a forgalomból, ha rá kerülne a gyanú. Adrielnek csak most jutott eszébe, hogy soha nem találkozott a lány szüleivel. Se egy barátjával. Valójában semmit nem tudott róla, és amikor segítségért fordult hozzá Lilith a védtelen lány szerepében, ő beengedte a farkast gondoskodás nélkül. Hogy lehetett ennyire hülye.
A harag hulláma gyorsan végigsuhant rajta, és azon kapta magát, hogy ellöki a lányt magától, aki a földre esik. A következő pillanatban már elhomályosodott a látása a szemébe szökött könnyektől.
-Jaj, csak ezt ne. - tápászkodott fel Lilith. - Ne csináld már a megcsalt férj szerepét. Nem felnőttes. Legyen méltóságod, az istenért.
-Erről te beszélsz nekem? - lépett közelebb, mikor sikerült visszanyernie a hidegvérét. - Hol volt a TE méltóságod, amikor meggyilkoltad a szeretőd? Vagy amikor kinyírtad azt a szegény lányt a saját lakásán, akire fogtad, hogy megölte a szeretőd? Igazából azt a pasit szereted, mi? Aki az özveggyel van, igaz? Hát itt a kés a szívbe - hajolt közel a lányhoz, halványan remegni látta összepréselt száját. -, a nő terhes. És megtartják a gyereket.
Lilith olyan erősen ütötte arcon Adrielt, hogy a kis ökle majdnem kitörte az egyik fogát. Megtántorodott, de még el tudott hajolni, amikor a lány a következő ütést mérte volna rá. Lendületből elkapta a karját és hátracsavarta.
-Már nem szeret. A nőt szereti. Gyerekük lesz, téged pedig kivonnak a forgalomból.
Adriel alábecsülte a lány erejét, ugyanis még akkor sem fogta fel, hogy Lilith egy kézzel maga elé dobta őt, amikor a szoba másik sarkából próbálta összekaparni magát. Olyan sötétség volt, Adriel a lány kezében lévő kést csak csillani látta, amikor az már vészesen közel volt. A mázlia hogy a reflexei gyorsabbak voltak. Lilith harcos módjára bánt a késsel, minden mozdulata gyors és szinte kivédhetetlen volt. Az egyetlen módja hogy elvegye a támadóeszközét csak az volt, hogy megfogja a kést az élénél és úgy csavarja ki a kezéből. Adriel vére borította a padlót és az ingét, és amikor ezt Lilith észrevette, olyan földöntúlian nevetett fel, hogy Adriel megtorpant megtámadni. Ember egyáltalán..?
-Ugyan, mi más lennék, Adriel? - tárta ki a kezeit kérdően. - Hiszen amiről te nem tudsz, az nem létezik. Így éled az életed. - nézett ki az ablakon, amikor a távolban egy villám csapódott be, kísérteties alakját kirajzolva. - De utáltam a hülye meséidet a gyerekkorodról. Ki nem szarja le hogy meghaltak az igazi szüleid. - Megfordult és egyenesen Adriel szemébe nézett. - Azok a nyomorultak meg is érdemeltek.
Adriel teli erőből dobta el a kést Lilith felé, aki az utolsó pillanatban elhajolt és felkuncogott. Adriel nagyon is jól tudta, hogy a lány csak azért mondja ezeket, hogy felidegesítse és elveszítse a kontrollt, a saját fegyverét használja ellene, hogy megőrüljön a méregtől, amit ő csöpögtet a fülébe, és meggondolatlan legyen. Bevált, és nem is érdekelte. Átugrott az ágyon, kihúzta az imént odadobott kést a falból.
-Adriel. Nem vagy fair. - Látta a lány sziluettjét közeledni, a villámok újra és újra megmutatták a kegyetlen, kíméletet nem ismerő arckifejezését.
- Ne csinálj úgy, mintha ismernéd a szó jelentését. Gyere és rendezzük le. Nem akarlak a világon tudni egy perccel se tovább.
A semmiből rávetette magát Adrielre, akinek a kés kiesett a kezéből, a feje a földön csattant. Pusztakézzel ütötte a férfi arcát, egyre erősebben, mintha eddig tartogatta volna az igazi erejét. Adriel elkapta a ökleit és lekivágta a kemény csempének. A kés után kapott és felugrott amilyen gyorsan csak tudott, de a fájdalom kezdte lassítani. Viszont Lilith.. mintha csak ezért élne hogy küzdhessen, gondolta.
- Ne hívj már így az istenért, nem is ez a nevem és ezt te is tudod. - köpött vért maga mellé felháborodottan.
-Hogy csinálod ezt? Szállj ki a fejemből.
-Annyi mindenről nem tudsz. És téged az érdekel hogy ki ölte meg azt az idiótát és a kurvát? Szánalmas vagy.
-Te vagy az egyetlen, akit csak szánni lehet. Szegény kicsi Lilith, most vajon mit fog csinálni a pasid? Vajon kit választ, téged, a pszichopata, manipulálós fruskát, vagy azt a nőt akivel lehet egy csendes és nyugodt élete a gyerekükkel?
Lilith őrjöngeni kezdett, felkapott egy törött csempedarabot és azzal támadt Adrielre. A férfi kezdte belátni, hogy ezt a nőt feldühíteni egy veszélyes és meggondolatlan dolog volt, mintsem stratégia. Keményebben vágta földhöz, verte bele a fejét keményen a padlóba, amíg Adrielt annyira elgyengítette a fájdalom, hogy kis, kemény ujjaival a férfi torkának eshetett. Adriel kétségbeesetten próbált eszméleténél maradni. Néhány kétségbeesett ütést bevitt, de már egyre távolabbról hallotta Lilith üvöltését, amikor egy éles, ismerős hang véget vetett a fuldoklásának.
Felnézve Roth nyomozó rettenthetetlen tekintetét látta, benne pedig valami különöset.. józanságot? A kezében egy revolver remegett, és amikor Adriel oldalra nézett, látta Lilithet a vérében feküdni, mozdulatlanul.
A nyomozó a kollégájához sietett és segített neki felülni, hogy könnyebben kapjon levegőt. A megszólalás túl nagy erőfeszítéssel járt, így csak a főnöke vállára tette a kezét köszönetképpen. A férfi valószínűleg értette, mert bólintott, majd hívta a mentőket.

(Zárva)