Elvarázsolt erdő

Amikor Suijin a folyóba ugrott, szinte kívántam, hogy vigye el, vigye ahova akarja, nem érdekel. 
 - Te vagy az erdő.. úrnője? - kérdeztem, mikor megpillantottam a még nálam is apróbb nőt. Úgy nézett ki - már ha létezne ilyen -, mint egy tündér. Kecsesen a levegőbe emelkedett légy szárnyaival és visszatette a fészket a fára - ezúttal magasabbra. Kicsit elszégyeltem magam, és úgy éreztem, mintha apró gyermekek lennénk, és a játékunkat, amin vitatkoztunk, a polc legtetejére raknák, hogy el ne érjük, és nem legyen vita. - Nézd, sajnálom az erdőd, nem akartam kárt okozni, de bajban vagyok. A barátom nagy bajban van. Meg fog halni, ha egy őrültnek nem adom meg amit akar.  - Megfigyeltem a nőt, fáradt és komoly tekintetét. Közelebb léptem hozzá és halkan beszéltem. - Elvesztettem az apám. Nem tudok hazamenni, mert meg kell keresnem egy bizonyos jogar minden darabját, különben megölik az egyik barátom. Kérlek, segíts. - Nyeltem egyet, a torkomban a gombóc újranőtt.

Meglepett, mikor a semmiből előlépett egy kislány. Nem kellett megszólalnia, hiszen így is nagyon jól tudtam, hogy ki ő. Elszégyellve magam hajoltam a legmélyebbre, amennyire csak tudtam, hiszen isten létemre, ekkora kárt okozni szégyen volt. Jessamy a szokását megtartva, megint mély és idegesítő fecsegésbe kezdett. Csak csendben egyenesedtem ki, és összefont karokkal vártam, hogy mikor jelenik meg az a szemtelen bohóc.

Az erdőtündér csendben hallgatta a lány beszámolóját, időként Suijinre pillantva. Hosszú évek óta él az erdőben, mégsem találkozott hasonló emberekkel, biztosra vette, hogy messzire keveredtek az otthonuktól. Más helyzetben talán nem segítene, de most, hogy az Ő magánélete sem túl rózsás, megpróbál segíteni az idegeneknek.
-Nilela vagyok, az erdő tündére. -válaszolt az első kérdésre majd mielőtt folytatta, megvárta a többiek bemutatkozását is. -Szívesen segítek nektek, de fogalmam sincs, milyen jogar darabjait keresitek. Nincs olyan dolog az erdőben, amiről ne tudnék és biztosíthatlak róla, hogy ide nem került az utóbbi időben semmilyen idegen tárgy.

A neve alapján ismerős sem volt, de tőlem olyan messze volt eddig mindig az erdő, mint ég és föld.
- Nézd, talán nem tudod hogy nálad van - találgattam. - A jogar tárgyakká változtatott erekyék - vontam le az eddigi tspasztalataimból. - , de van valamim amivel felismerem őket. - utaltam a szemüvegre és finoman megérintettem a zsebet a nadrágomon. - Nem tudom vele megmondani hol van, de ha látom, megismerem. Nincs olyan hely, ahova az ilyen ereklyéket gyűjtöd?

Figyelmesen hallgatom végig a tündérke bemutatkozását, majd a válaszára elmosolyodok. Miért is gondolta Jessamy, hogy majd egyből a kezébe nyomják a jogar darabot? Ráztam vigyorogva a fejem, s a további próbálkozásokat is vigyorogva hallgattam. Néha nem is annyira hülye ez a lány. - Amúgy Jess! - szóltam a lánynak, s talán most először hívtam így. - Miért nem veszed fel most és nézel végig a tündéren? - adtam neki tanácsot, hiszen ki tudja, lehet, hogy a tündéren van, s talán még ő maga se tudja, hogy ott van, mert a vers nem egy tárgyról szólt, hanem pont Nilelaról.

Nilela nagyot sóhajtott és keresztbe fonta a karjait.
-Én nem szarka vagyok, hanem erdőtündér. De ha van egy őő valamitek, amivel megtalálhatjátok, miért engem kérdeztek?
Ha Jess felveszi a szemüveget, Nilela jobb, virágszirmokból készült zsebe aranylóan felcsillan.

Amikor Suijin megszólalt, felsóhajtottam, ls arra gondoltam, istenem, fogd be! De nem mondott hülyeséget. A tündér (úramisten, van ilyen lény, ez nekem még mindig sok) megjegyzése kicsit megsértődött, de amikor elővettem a szemüveget és ránéztem, elakadt a lélegzetem. 
 - Nilela - szólaltam meg a szirom "zseb" (ilyen meg hogy lehet?) felé mutatva. - Ott van az amit keresünk.

- Senki nem célzott arra, hogy szarka vagy! - sóhajtottam fel. Ezek a nők mindent túl gondolnak... Miután Jessamy végre megnézte Nilelat és megtalálta a darabot, csak önelégülten mosolyogtam. - Szívesen Jess! - kacsintottam a lányra. - És amúgy melyik része az, ami kell nekünk? - húzom fel a szemöldökömet, hiszen én nem látom, amit ő a szemüvegén keresztül.

Amikor Jess rámutatott a zsebére, Nilela már tudta mire gondol. A virágszirmok közül előhúzott egy apró, arany csengőt, majd óvatosan a kezébe vette.
-Ezt akkor kaptam, amikor én lettem ennek az erdőnek a védelmező tündére. Több száz éve adogatják a tündérek kézről kézre. -mondta, és nagyot sóhajtott. -Sajnálom de nem adhatom Nektek. A csengő segítségével ébresztem és altatom az erdőt. Szükségem van rá.
Nilela szárnyai hirtelen megrezzennek, az érzékei vadul kalapálnak: az erdő másik végéből jelez.
-Most mennem kell. Még egyszer sajnálom. -mondja határozottan, majd pár szárnysuhintással eltűnik az erdő sűrűjében.
Közben a nap már elhaladt az égbolt legtetején és készül megpihenni a folyó mögötti horizonton.

- Nem látok át vele a ruháján! Nem mellesleg mit szivesen, ez a kett.. hármunk ügye! - förmedek Suijinra, és igen, tudom hogy Nona nincs itt de ez főként róla szól.
Visszafordulok a tündér felé. Nem akarom elhinni amit mond, a meglepetéstől meg se tudok szólalni.
Meglepetten fordulok Suijinhoz. Széttártam a karom, mintha mindkét oldalról egyszerre akarnék pofont adni (habár az érzéseimhez nem állt távol), és rámeredtem.<br>
- Most meg mi a nyamvadt cseszett fenét csináljunk?! Ez nem lehet igaz - úgy éreztem, kezdek kétségbeesni. - Tehetetlenek vagyunk, vége. Ennyi volt. Itt véget ér az út. Elment, elvitte magával a csengőt és elment.. nála van és nem adja oda.
A tehetlenség, mint tőr fúródik a mellkasomba: sose jutok vissza apához. Csak nézek a távolba, ahol a tündér eltűnt, és egyszerűen nem tudok megoldást a problémánkra.

Meglepett a dolog. Szóval az a csengő lenne az, amit nem kaphatunk meg. Dörzsöltem az államat, mikor megláttam, hogy eltűnik. - Hé! - kiáltottam utána. Jessamy elég furán reagált erre az elfuserált szituációra. Valahogy azt hittem, hogy másabb lesz, hogy nem fog lefagyni... - Szedd már össze magad és ne nyivákolj! Inkább keressük meg és addig kiötlök valamit. - kezdtem harapdálni a kézfejemet, hiszen én is ideges lettem, egy kicsit. - Induljunk el arra! - mutattam abba az irányba, ahol a tündérke eltűnt.

Nilela már messze járt, fontosabb dolgai akadtak, de mégsem tudta az egészet kiverni a fejéből. Kísértette a csengő körüli homály és bűntudat gyötörte, amiért nem segíthetett.
Suijin és Jessamy bármerre is indulnak, nem találják meg, a nap pedig óvatosan lecsordogál az égről. Nilela lassan kénytelen használnina csengőt, hogy álomba ringassa az egész erdőt.

- Nem, nem megyünk arra - mondom neki, az az előtti szavait meg se hallom. A táskámhoz szaladok és térképért kutatok benne, persze nincs. Kiveszem belőle a palackot és Suijinhez vágom - Töltsd meg kérlek - biccentek a folyó felé. - Ez nem nyivákolás, ugye? - elfordulok, nem várok választ, nem is érdekel most. Csak véghez akarom vinni amit kigondoltam, ami talán még be is válhat, és, ami fogalmam sincs, hogy fog menni, vagy sikerül e, de egyenlőre ez az egyetlen ötlet. Azon kívül persze, hogy menjünk a tündér irányába: biztos nem hazament, nem fogja odaadni a csengőt ha mindenhova követjük. Most egy kicsit eltűnünk, egy kicsit "adjuk fel". Mire felkel a nap, újra találkozunk, aztán remélhetőleg békén hagyhatjuk. - Ha kiértünk az erdőből, elmondom, mit akarok tenni. Még a végén beköpnek a mókusok. 
 Felállok, felveszem a táskám és leporolom magam, indulásra készen egy másik csengőért. Egy egyszerű csengőért, ami szegény tündérkénél lesz. Nálam az eredeti.

- Milyen akaratos lettél hirtelen! - fogom a palackot és a vízhez hajolva megtöltöm. - Kíváncsian várom! - mondom unottan, és követni kezdem míg kiérünk az erdőből. - Remélem, normális ötlettel állsz majd elő és nem valami hülyeséggel! - sóhajtok fel, majd el fog az ásítás. - Éjszakára megszállunk valahol? Most már igazán aludnék egy kicsit, egy kényelmes ágyban. - nézek a lányra.

Sajnos a két utazónak nincs ideje megállni aludni, csak egy pár órát szundikálhattak egy-egy kidőlt fán. Hajnalban újult erővel indulnak neki a küldetésnek, Jessamy tervének megvalósítására.

A következő reagokat a Kovácsműhelybe írjátok.

Az erdőbe lépve is a meglepetés visszhangzott bennem
Tudta, tudta az a bohóc hogy mi kell nekünk. Elképeszt és dühít, hogy ennyire kiszámíthatónak vél minket. Vagy a tündérlányt. Vagy sokkal inkább figyel minket, hogy haladunk ezzel az egésszel.
- Hogy találjuk meg megint a tündért? - kérdeztem Suijint, amikor már az erdő mélyén jártunk, a nap az ég tetejéhez ért. Korgott a gyomrom, tegnap ilyen időben ettünk utoljára. Körbenéztem, és egy almákkal dús fát láttam előttünk. Letéptem egy szép nagy pirosat nekem és Suijinnek is felajánlottam egyet.

Ledöbbentem, amikor megtudtam, hogy ez az őrült már ott járt a kovácsnál. Ökölbe szorított kézzel ballagtam a lány mellett. - Fogalmam sincs... - mondtam idegesen, majd meghallottam a lány korgó gyomrát. Mikor letépte az almát, kikaptam a kezéből azt és megszagoltam. - Ez rothadt! - tépem ketté és belül a fehér hús helyett, barna és bogaraktól hemzsegő hús tárul elénk. - Óvatosan egyél itt bármit is! - dobom a földre az almát. - Keressük meg inkább a patakot! - fogom meg a lány kezét.

Amikor a patakhoz értek, a nap már teljesen lecsúszott az égboltról, csak halványan pislákol a folyó horizontján. A víz halkan csobogott, szentjánosbogarak táncoltak a tükrén. A túlparton feltűnt Nilela, tetőtől talpig tündérporba öltözve. Szórta maga után, megtapadt a fákon, a fűszálakon, a köveken. Egy apró csengőt tartott a kezében, és lágyan csilingelt vele, át az erdőn.
Ha belélegzik a tündérport, Suijint és Jessamyt is elkapja az álmosság, de talán felülkerekedhetnek rajta.

Megragadom Suijin ruhájának ujját és igykszem behúzni a fákhoz. - Azután kell elvennünk a csengőt, hogy ezt befejezte, mert ha tényleg varázserejű, és nem csak placebó, akkor azonnal rájön hogy az nem az övé, viszont így lehet időnk reggelig. - A placebós elméletem alátámasztotta, hogy fényes port szórt az erdőre. - Asszem ezt nem kéne belélegeznünk - javaslom, leszedem a piros kendőm, amit a térdem fölött hordok, és az arcom alsó részére kötöttem hogy csak a szemem látszon ki. - Kövessük!
Utána iramodtunk halkan, és kifejezetten örültem annak, hogy Suijin a társam: jó harcos, csöndes, és az agyamra is megy, szóval meg tudnám ölni, ha ez lenne a feladat.
Egyszer csak a tündérnő leszáll előttünk száz méterre. - Suijin, - fordulok hozzá - figyelj rám, nagyon figyelj mert ütős ötletem van.
Odasétálok a nőhöz, aki felém fordul. A terv indul.

A kis kapitánylány már megint aktív üzemmódba kapcsolt. Míg ő a kendőjét köti fel, én két nagyobb víz cseppet varázsolok orrlukaimban, amik megszűrik a levegőt. Szinte hallom a gondolatait Jessnek. Ezek a nők! Rázom meg a fejem és csak csendben követem, míg meg nem áll és felém nem fordul azzal a komoly tekintetével. Szívem szerint felkacagnék tekintetén, de nem tehetem, hiszen nem szabad feltűnést keltenünk. Elmondja a tervét. Nem is olyan hülye, mint ahogyan néha annak teszi magát. Vigyorodom el és csak bólintok neki. Megvárom, míg a nőhöz sétál és utána a megbeszéltek alapján cselekszem.

Nilela továbbra is elmélyülten szórja a tündérport és dúdol az erdőnek. Jessamynak és Suijinnek gyorsan kell cselekednie, már érzik, hogy elhatalmasodik rajtuk az álmosság.
Amikor Jessamy odasétál a tündérhez, az őszinte meglepődöttséggel a lány felé fordul és némán figyeli.

A terv szerint haladok, a tündérnő arcán ugyanaz a megilletődöttség, mint amit elképzeltem a terv szövésekor. Mostanra Suijin a helyén van, gondoltam. Odaértem a nőhöz, könny hullott a szememből. Leszedtem az arcomról a kendőt, az idősebb nő szemébe néztem.
- Bocsáss meg - mondtam szipogva. - Tudom, mégsem fogod, de elloptam a csengőd. A barátom... az erejével meg tudta zavarni az elmét és nem emlékszel rá. Kicserétem egy hamissal. - Elővettem a csillogó, pici harangot és a tenyerébe tettem. - Tudtam, hogy anélkül is képes vagy elaltatni az erdőt, nem azért adom vissza, mert kell neked. Hanem mert tudom, mennyire kötődsz hozzá, és azt akarom, hogy nálad legyen. Nekem többé nincs rá szükségem. - Lehajtottam a fejem, a könnyeim csak úgy záporoztak, a hangom remegett, mint még soha. - A társam.. Elkéstünk a csengő átadásával, és elkerült tőlem, nem tudom, él-e. Félek nem - suttogtam az utolsó két szót. Igyekeztem átérezni, elképzeltem Nona és Suijin hulláját, ahogy fekszenek valami hideg padlón, vérben ázva, élettelen tekintettel... de nem hatott meg. Nem álltam hozzájuk annyira közel. Igazából senkihez sem. Így hát elképzeltem, ahogy apával ülünk a szigeten, ahol anyával ismerkedett meg, és mesél róla, sétálunk a tengerben és megölel... és akkor tudtam igazán átérezni a bánatot. - De miért mondom most ezt el neked? - néztem vissza rá. - Azt szeretném, ha ezt eltennéd, és visszaadnád a másikat. Hozzám az kötődik érzelmileg, mert a társamtól van. Az az övé volt. Kérlek. - Láttam a bánatot az arcán, reméltem, hogy meggyőztem.
Suijinnek minél messzebb kell kerülnie, és az erdő szélén fog várni. Akkor indult, amikor elkezdtem beszélni, mert így minden figyelme a tündérnőnek rám szegeződik. Mostanra hamarosan kint lehet az erdőből, ahol a nő már nem fogja megtalálni. Ott sárkánnyá változik, amint közeledem hozzá, és gyorsan eltűnünk innen.

Sophia kényelmetlenül érezte magát amikor megkérték, mesélje el mi történt. Először is mert a temetésen kellett elmondania és senki nem fog egy síró szempárba nemet mondani. És nem mintha bárki is zokogás közben beszédet tudna mondani, rá hárult a feladat, habár nem szeretett volna beszélni róla, mert hibásnak érezte magát Natsil haláláért. Egyértelműen nagyszerű ember volt, önfeláldozó, de Sophia magát érezte felelősnek, hogy a dühtől önkívületi állapotú Sethet nem akadályozta meg.
Ő ott állt messzebb Brielle-ék mögött, fekete bőrdzsekijében összefonta a kezeit. De a testartása nem volt határozott, mint az arcvonása: az meggyötört volt.
- Csodás ember volt, aki meg akarta védeni a családját - A szeme bekönnyezett, Brie felzokogott. - Azt hiszem személyesen is köszönetet mondhatok neki, amiért megmentett minket. Feláldozta magát, hogy Brielle-t mentse. Szeretetre méltó volt és kedves mindenkihez. Mindenkit az oltalma alá vett, mint egy apa. - Eszébe jutott a saját apja, hogy ő bár ilyen lenne.&nbsp; - Mindenkin segített önzetlenül, ezt vigyük tovább magunkban érte. Az emlékével együtt.
Utána mindenki megfordult, amin meglepődtem. Megkérték Sethet, hogy ő is beszéljen róla.
Azt mesélte el amikor Natsil megtalálta befogadta, amikor mindenki kidobta. Nem kellett itt rá néznie, hogy vegye az üzenetet a kidobásos résznél. Miután végzett, Sophia másik oldalára állt.
Reyes, Brielle édesapja is mesélt róla, néhány megható és néhány vicces történetet, hogy mennyi mindent éltek meg együtt.
- Sophie - Kirázta a hideg amikor Seth a nevét mondta. Mindig is többet jelentett egyszerű felszólításnál. -, miért nem szólsz hozzám napok óta?
- Nincs mit mondanom. - válaszolta Sethnek.
- Mióta? Pár hete még feladtál volna mindent hogy megtalálj. - A hangja tele volt magabiztossággal.
- Azóta nagyon sok minden történt, nem gondolod? - mondta szemrehányón, de nyugodtan.
Egy ideig a férgi nem méltatta válaszra.
- Mire gondolsz? - kédezte aztán ugyanabban a stílusban.
- Arra hogy tetszik neked a legjobb barátnőm, annyi ideig nem tudtál felnőni hogy beszéljünk, aztán miattad meghal valaki akinek családja van.
- Azt ne hidd - morogta -, hogy én egy percig is ezt akartam! Ő egyezett bele.
- Ne takarózz ezzel, Seth. - kezdte sziszegni Sophia. - A döntés rajtad állt. És te EZT választottad.
Végül Brielle is szólt pár szót Nilela után. Senki nem vette észre hogy beszélgettek, utána pedig Seth egy szót sem szólt. Régen ez nem azt jelentette, hogy nincs mit mondania, hanem hogy nem tudja kimondani.

(Zárva)

A nap erősen tűzött, csak egy laza inget viselt. Verejték csorgott le a halántékán, kissé kimelegedett az órák óta tartó vágtázásban.
- Norath! - kiáltott öccsének, aki láthatóan lassabbra vette a tempót. - Gyere, pihenjünk a folyónál!
Az öccse nemes egyszerűséggel csak elindult neki jobbra. Még csukott szemmel is eltalálnának a folyóhoz, gyermekkoruk óta járják az erdőt. Az utóbbi években pedig - amikor csak tudnak - mindig kilovagoljanak a tisztásig, aztán vissza. Ez több mint fél napi táv volt.
Eliard lepattant a lováról, egy csodás, almás deres szépségről, és a folyóhoz vezette, hogy igyon. A férfi belemártotta markát a vízbe, és megmosta vele az arcát. Az öccse is hasonlóképpen tett. A víz nyugodt volt, lassan csörgedezett, a messzeségben eltörpülve ugyanaz a kellemes ház állt, virágba borulva, mint mindig.
- Azt beszélik az erdő ura lakik ott - szólalt meg Norath.
Eliard kénytelen volt felnevetni.
- Akarod mondani, az erdő úrnője.
- Ne nevettess, biztosan férfi képes csak egy ekkora erdőt irányítani. Legalább négyszer nagyobb, mint a mi birtokunk! - nézett komolyan világoszöld, tapasztalatlan szemeivel a bátyjára.
- Ne kérdőjelezd meg a nők hatalmát, mert csúnyán ráfázol a nősülésnél - veregette hátba Norath-ot.
- Eliard - szólalt meg mégkomolyabban a fiatal férfi.
- El ne kezd te is. Anyánk már eleget rágja a fülemet a házassággal, apánk rosszalló tekintete is épp elég. Ne velem törődj, hanem hogy valaki a családból nősüljön meg.
- És miért én legyen az? - mosolygott rá Norath.
- Rendben. Aki utolsónak ér a kidőlt, régi tölgyhöz, az házasodik meg! - nyújtotta tenyérrel felfelé a kezét öccsének, aki vidáman belecsapott, majd szélsebesen mindkettő a lovához sietett. Norath nevetése csak úgy visszhangzott a távolból, amíg Eliard lába beleakadt a kengyelbe. Amikor végre felmászott a nyeregbe, megpillantott a fák között egy alakot. Egy nőt. A bőre hófehér volt, mint a haja. Ilyen ritka szépséget nem lát az ember erdőkben sétálgatni.
- Hölgyem! Eltévedt? - Lassan felé ügetett, a nő viszont, mintha meg se hallaná, az ellenkező irányba sétált tovább. - Hölgyem, eltévedt? Segíthetek?
A nő megfordult, az arca még tökéletesebb volt, a szemei akár az üveg, a haja mint egy vízesés, és leért a nő derekáig.
- Nem, köszönöm. - A hangja még csodásabb volt, tiszta, egyszerre csilingelő és kellemesen mély. Olyan volt, mintha valamilyen függőséget okozna, mégtöbbet akar belőle az ember.
- Eliard vagyok, nem messze van a családom birtoka. Meghívhatom hozzánk egy ebédre? - Úgy tűnt nem eszik sokat. Bizonyára valamilyen betegsége van, amiért ilyen sápadt és vékony. A kezeiben maga előtt egy pici, barna kötésű könyv pihent. - Messziről jött? Meghúzhatja magát nálunk pár napra.
- Nem, köszönöm.
- Akkor egy éjszakára? - villantotta rá leghízelgőbb mosolyát. De a nő arckifejezése továbbra is távolságtartó volt. - Honnan jött?
- Nem messziről. Viszlát!
- Várjon, még a nevét se tudom!
A nő tett még néhány lépést, majd visszafordult.
- Örültem. - mondta, majd eltűnt a növények között.
Utolsó szavai ott lengtek a férfi fejében, csengése a levegőben maradt, mintha a növények szeretnék és ott akarnák tartani.
Finoman összerezzent, amikor Norath csapott a vállára, összevonta szőkés szemöldökét, kipirult arcán aggály tökröződött.
- Semmi baj - felelte neki, majd mosolyogva a nő irányába nézett. - Találkoztam az erdő tündérével.
Norath egy pillanatnyi csend után vihogásban tört ki.
- Napszúrást kaptál inkább. Gyere, menjünk haza.