Mellék utcák

Amíg kiértünk a mellék utcába, tekintetem finoman rászegeztem, s némán fogtam vele kezet.
- Uchiha Itachi...- mutatkoztam be röviden, s az örvendek szót egy biccentéssel jeleztem csak szavai után. A fényre kiérve gyanakodva tekintettem körbe, nehogy kövessen engem valaki, mégis csak vérdíj van a fejemre tűzve, ha ezt éppen a lány, vagy a városlakók még nem tudják. Végül csak megindultam balra, ezzel is folyamatosan közeledve a város fényesebbik részéhez, azaz több lámpa volt már arra felé.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen késő este valakibe belefogok botlani... Talán ilyen későn végeztél a munkával... Vagy iskolával?- kérdeztem rá, hiszen nehezebb volt megállapítani pontos életkorát és képzettségét.

Milyen csendes srác, sok érzelmet nem mutat ki, sőt mintha nem is lennének neki... Figyeltem őt míg sétáltunk, majd a rövid csendet egy kérdéssel szakította meg. - Én se gondoltam volna, hogy a gyűrűm így ki fog cseszni velem... - sóhajtottam fel. - Amúgy diák vagyok és az itteni egyetemre járok. Na és te? Melózól, vagy suliba jársz? - kérdeztem vissza.

- Lehetett volna rosszabb is...- jegyeztem meg neki folyamatosan előre tekintve. Semmiféle érzelmet nem mutattam ki irányába, hiszen dolgom nem akadt a jelenlétével, nem kaptam parancsot a kiiktatására vagy elfogására.
- Egy bűnszervezet tagja vagyok...- mondtam el halál nyugodtan és ráemeltem a szemem, milyen reakciót is vált ez ki belőle.
- Rengeteg ember vére szárad a kezemen már, persze nem önszántamból... Biztonságban vagy, amíg parancsot nem kapok, hogy valamiért el kell tegyelek láb alól.- nyugtattam meg végül, már ha ezt lehet annak mondani. "Majd csak ekkor, meg akkor öllek meg..." Furán hangzik, de számomra mégis nyugtatóbbnak tűnő mondat, mint hogy magyarázat nélkül hagyjam a válaszom.

Válasza kissé meglepett, de igazából annyira azért nem. - Értem... - válaszoltam neki. - Örülök, hogy még nem kerültem a parancsaid közé. -jegyeztem meg. Fura szituáció, mit ne mondjak. - És? Jelenleg merre felé tartasz? - kérdeztem tőle és közben be-be pillantottam a mellettünk elhaladó kerítések mögé és így hallgattam, ahogy válaszol. Ekkor nagy morgást hallottam és a hang felé fordultam. Egy kóbor kutya állt előttem. Vicsorgott és a szájából habozva csorgott ki a nyál. Nem tudtam uralkodni magamon és így én is morogni kezdtem a kutyára. Idióta állati ösztönök. Ekkor megráztam a fejemet és már csak azt vettem észre, hogy a kutya támadó pozíciót vesz fel és el kezd felénk szaladni.

Néha-néha pillantottam felé válaszom közben, hogy mégis mit figyel annyira a kertekben. Lehet megérzett valamit?... Rosszabb esetben valakit? Kis csend és hallgatózás után nyugodtam én is meg, miszerint senki nincs a közelben. Válasza egészen szokatlan volt, másoktól mindig csak a félelmet kapom meg, fura egy lány.
- Most a hadiszállásra megyek, leadni a tekercset... Utána pedig pihenőre térek ott. Semmi különlegeset...- mondtam el terveim, hiszen ezeket felesleges titokban tartani, úgy se tud meg ennyiből bármit. Amikor kérdeztem volna vissza, egy kutyával találtuk szembe magunkat. Állati ösztönei működtek, szóval ténylegesen is Kitsune volt. A kutya futásának kezdetekor csak némán lépkedtem párat előre, majd pedig finoman arrébb tessékeltem a nagyra nőtt ebet a legközelebbi kerítésnek.
- És te mit tervezel?- kérdezek vissza végül, mégis csak a "finomságban", sikeresen kidőlt a kutya.

Végig néztem, ahogy a kutyát lerendezi és csak ezek után szólaltam meg. - Én hazafele tartok. Otthon várnak a jegyzeteim, amiket még át kell néznem, hogy holnap a boncolást tökéletesen tudjam elvégezni. - mondtam el kicsit talán panaszkodóan. Elég sokat tanultam azért, hogy minél jobb orvossá tudjak válni és a hibákat nem tűrhetem. Nagyon sok és kemény munkám van benne. - Ne haragudj megismételnéd még egyszer a neved? Tudod, eléggé le vagyok szedálva.. Ma több, mint 5 órán keresztül figyeltem egy műtétet és jegyzeteltem, azok után meg még volt 5 óra elméleti tanórám. - sóhajtottam fel, hiszen kellemetlen volt a számomra, hogy meg kell még egyszer kérdeznem a nevét, de hát na... Az tök bunkó, ha nem tudom megszólítani a nevén. Miután válaszolt, megismételtem én is a nevét. - Uchiha.... Itachi.... Most már csak megjegyzem! - vigyorogtam rá.

Végighallgatva az ő kis esti kimaradás történetét, fejem kissé megemelték a gallér mögül.
-Uchiha Itachi... - ismételtem meg nevem a kérésére. Vigyorára nem féltem, csak folytattam érzelemmentes nézésem és kifejezésem.
-Szóval egy orvostan hallgató vagy.-szólaltam meg végül ismét, majd pedig így gomboltam ki köpenyem legfelső gombját.
-Mesélj még erről... Érdekesnek ígérkezik első hallásra.-kértem mesélése folytatására, s közben kezemmel intettem, hogy menjünk tovább, vagy sose fog egyikünk se a céljához érni.

- Az vagyok! - bólintottam neki mosolyogva, majd unszolására tovább haladtunk. - Meséljek még? Hát... Annyira nem izgalmas... Jelenleg még csak általános orvosnak tanulok, így mindent tanulok, de semmit nem olyan részletesen, mint kéne. Még van egy évem hátra, és ha ez meg lesz, akkor végre belekezdhetek a doktorok rejtelmes életébe. - mondtam lelkesen. - De talán a legjobban azt várom, hogy kísérletezgethessek végre. Gondolom már észre vetted, hogy nem ember vagyok... - néztem rá, hogy lássam a válasza közbeni reakcióját. Elég fura figura, de legalább most már az egész arcát láthatom. - Szóval igen... Kitsune vagyok... És a családomban vannak bizonyos gyógymódok, amiket szeretnék bele keverni az orvostudományba is. Vagy is... inkább azt is szeretném vegyesen használni az egyetemen tanultakkal együtt és ezekkel szeretnék, majd kísérletezgetni. Tudom elég fura ötlet! - nevettem zavartan. - De úgy érzem, hogy ezzel még több élőlényt tudnék megmenteni. - csendesültem el egy fél másodpercre. - Amúgy ne haragudj, hogy ennyit beszélek, de imások az álmaimról és a céljaimról beszélni és néha nem tudom, hogy mennyi az elég! - vigyorodtam el. - És? Neked vannak céljaid, vagy álmaid? Biztos vannak.. Hülye kérdés! Hiszen mindenkinek van valami célja, ami élteti őt.

- Mondjuk úgy, hogy még a vak is észrevehette volna ilyenkor...- reagáltam le ugyanolyan semlegesen, mint eddig mindent. Ha már a sikátorban észrevettem, s ha nem is látszott, enyhén meglepett vele, most ne várja az egyenértékű meglepődésem ismételten. Másodjára lehetetlen számomra ugyanazon a kis dolgon meglepődni.
- Ebben a városban... Nem ritka az ilyen lények jelenléte...- jelentettem ki jelenlegi reakcióhiányom egyik okát, mégis csak megvolt már az alapvetően nagy százalék a természetfeletti létre. Végül mikor tovább mesélt, megértettem az okát is, amiért orvos kíván lenni.
- Megértem, ha büszke vagy a céljaidra... Mesélj csak annyit, amennyit kívánsz róla.- mondtam el véleményem a sok mesélésről, viszont kérdése feltevésekor, csak előre tekintettem az útra, majd egy sóhajtással kezdtem bele mondandómba.
- Én már túl teljesítettem az életem és a céljaim is... Egy háború megelőzéséért eltávolítottam minden gyökeret és csak egy kis csírát hagytam életben, hogy jó hírnévvel vigye tovább elődei bűnét...- fogalmaztam meg a magam fura módján. Feltűnő lehetett, hogy egyre többet osztottam meg és társalogtam vele, még ha arckifejezésem rezdületlen is volt.
- Egy élet oda, a nagyobb jóért... Így mint mondtam, a célom teljessé vált, az életem pedig egy veszélyes játékká.

Ahogy az útra szegezte szemeit, nagy vigyorom alább hagyott és szavaira egyre komorabb arcot vettem fel. - Hű... - ennyit tudtam csak kinyögni szavai után. - Ezek elég... - kerestem a szavakat. - Fura célok, vagy mik. - dörzsöltem meg a nyakamat, hiszen nem nagyon tudtam erre mit mondani, de talán jobb is, hogy nem tudtam. Sajnos, az én felfogásom nem igazán áll közel, az övéhez. Egyszer csak korogni kezdett a gyomrom. Basszus... Ma még nem is ettem szinte semmit. Szaporábbra vettem lépteimet, ám eszembe jutott, hogy otthon semmi kajám nincsen. Kéne venni valami kaját. De azt még meg kéne csinálni otthon. Ahj, de sok gondom van. És, ha beülnék valahova enni valamit? De egyedül olyan unalmas. Morfondíroztam magamban és Itachira néztem. - Nagyon sietsz vissza a hadiszállásra? Csak mert, ha van kedved beülhetnénk valahova enni. Persze, ha van kedved! - a kellemeset a hasznossal, mosolyodtam el.

- Minden cél érdekes egy másik ember számára... Számomra is érdekesen hangzott az, hogy te a családi hagyományaitokat akarod bele vinni az orvostudományba. Örülök, hogy segíteni kívánsz az emberiségen...- fejeztem ki az első érzelmet felé, de így is csak szóban. A gyomor korgásra és megszaporodott lépteire sikeresen levontam, hogy éhes, így csak nyugodtan sétáltam tovább a magam kis tempójába. Mégsem fogom hazáig követni, csupán míg utaink egy irányba haladnak. Viszont hamar lelassított, szinte érezhető volt, hogy minden baja van jelenleg, vagy is hát arcán erős gondolkodás volt látható. Végül egy kérdést szegezett felém, mire szemeim egy biccentés kíséretében le is hunytam.
- Nem sietek...- jelentettem ki az igenleges válaszom felé, s így mentem el végül mellette.
- Akkor vezess kérlek, hogy hova szeretnél beülni.- adtam ki neki finom hangnemben az utasítást.

Válaszára elöntött a boldogság. Nem kell egyedül lennem! Ujjongtam magamban. - Biztos hallottál már a Green Apple étteremről! Elég jó hely! Istenien főznek! - vigyorogtam rá és szépen elindultam céltudatosan az étterem felé. - Egy pár perc innen és ott is vagyunk! Körülbelül 15 perc sétálva! - mondtam lelkesen.
(Zárva)

Már majdnem egy hónap telt el azóta, hogy Nilelaval beszéltünk és eljöttem otthonról. Kicsit honvágyam van, de nem mehetek vissza Brielle miatt. Nem akarom, hogy miattam kelljen szenvednie. Lassan sétáltam haza egy üveg jó minőségű sake társaságával és közben azon járt a fejem, hogy vajon mi lehet Briellel. - Lehet, hogy el kellett volna köszönnöm tőle? De akkor nem engedett volna el! Áh fene se tudja! - rúgtam fel az egyik kukát, ami közel volt hozzám. - Nem akarom, hogy baja legyen... - kortyoltam az üvegbe. - Bár ki tudja... Lehet, hogy már el is felejtett, hiszen a tinédzsereknél ez a szerelmi dolog hamar változik... Ezt írták abba a cikkben. És amúgy is? Én miért foglalkozom vele? Hiszen Brielle nekem... nekem senkim... - sóhajtottam fel és az egyik füvesebb részre leültem és a csillagos égre tekintettem. - Lehet én dramatizálom túl! - nevettem el magam.

Könnyes szemekkel ücsörögtem a hatalmas híd alatt, a belvárosban. Mióta Niku elment, szinte ez lett a lakhelyem. Mivel eddig csak neki beszéltem a vízzel kapcsolatos erőmről, kicsit úgy éreztem, hogy ez kapocs maradt közöttünk. Eleinte csak gyakorlásképpen jártam ide, órákig bűvöltem a vizet, amíg egyre ügyesebb nem lettem, aztán a könnyeim lassan elaltattak a híd lábánál.
Azt hiszem kezdek megőrülni. Előre-hátra ringatóztam, ahogyan a folyó is hullámzott. Vagy talán én hullámoztattam? Nem tudom. Most kezdett csak kiteljesedni az erőm. Persze, a növényeket hiába is bűvöltem, nem mozdultak. Repülni sem tudok, csak vágyakozva nézhettem a szüleimet, amint az eget szelik.
A szüleim. Egy ideje nem beszélek velük. Csak Niku-ra tudok gondolni és arra, hogy mennyire átvert. Haragudtam rá, utáltam és szerettem is egyszerre. Szörnyen hiányzott. Beleőrülök az érzésbe. Beleőrülök!
Niku mindig dicsérte a hosszú, szőke hajam... az első dolgom volt, miután szó nélkül lelépett, hogy lenyisszantottam. Most épp, hogy a vállamat súrolják a szőkésbarna tincsek. Nem vettem csinos ruhákat, egy nagy fekete pulcsi és sötét farmer volt a társaságom minden nap. Gyászoltam Niku emlékét.

Furcsa... Mióta eljöttem néha jól vagyok és néha elkap egy fura, fájdalmas érzés. Ez az érzés olyan, mintha valaki ki akarná tépni a szívemet. Ezelőtt soha nem éreztem ilyet, talán csak akkor, amikor régebben Brielle szomorú volt. Akkor én is szomorúvá váltam és mindent megakartam tenni, hogy újra nevetni lássam az akkori csepp kis vakarcsot. Miért gondolok Briellere? Ráztam meg mérgesen a fejem. Míg nem találkoztam vele minden sokkal könnyebb és egyszerűbb volt, vagy amíg nem lett szerelmes. Amúgy is mit tettem én, hogy belém szeretett? Kortyoltam egyre többet a sakemba. Fene érti ezeket az embereket... Ezek az érzelmek csak szét idegelik az embert.. Semmi értelmük... Vettem észre, hogy az üveg kiürült. - Idióta üveg! - dobtam el messzire, és csak az üveg apró darabjait hallottam széthullani. - Mi a fene van velem?! - ordítottam el magam.

Az orrom sajgott, a számból vér spriccelt fel amikor a gyomorszájamat érte az ütés. Térdre rogytam, az előttem álló, izzadt nő pedig diadalittasan rám mosolygott. Készen állt rá, hogy bevigye az utolsó ütést. A tömeg morajlott körülöttünk, de én csak a fülemben dobogó vért hallottam. Elcsendesedett az elmém, a hangok tompának és messzinek tűntek.
A mosolyáról eszembe jutott Niku. Amikor együtt szaladgáltunk az erdőben. Amikor valami butaságot csináltam, mindig hangosan felnevetett. A bőre érintése az arcomon. Bassza meg!
Összeszorítottam a fogaimat és egy hirtelen mozdulattal kiidomítottam a földön heverő vödörben lévő vizet, majd földre terítettem vele a nőt. Nem mozdult. Hallottam a lélegzését, úgyhogy biztosan csak eszméletét vesztette.
Csend lett körülöttünk. Felkaptam a fekete pulóverem, majd kiléptem a karámból. Egy sötét ábrázatú férfi nézett vissza rám némán, felém nyújtott néhány bankót. Gondolkodás nélkül kikaptam a kezéből és felszaladtam a lépcsőn. Elosontam a tivornyázó kocsmalakók mellett, aztán kiléptem az ajtón. Szakadt az eső.
Kibontottam a hajam és hagytam, hogy a víz az arcomra tapassza a szőke tincseket. A motelig gyalogoltam, bár a jobb lábam iszonyatosan fájt. Azonnal a fürdőbe indultam, a forró víz megnyugtatta a reszkető testem. Tele vagyok kék és lila foltokkal, a jobb vádlimon pedig egy hatalmas vágás húzódik. Pár nap és begyógyul.
Eleinte azért kezdtem a különböző veszélyes helyzeteket hajkurászni, hátha visszacsalom vele Nikut. Elvégre a testőröm... Volt. Most már csak egy régi emlék. Valaki, akit egyszer ismertem.

Egyre többször érzem magam feszülten. Érzem, hogy Brielle bajban van, de nem tudom, hogy hol lehet. Egyszerűen megőrülök ezektől az érzésektől. Gyakran napokig képtelen vagyok koncentrálni és nyugodt maradni. Néha apróbb képek jelennek meg előttem. Volt, hogy néhány furcsa alakot láttam magam előtt, akik ütni próbálnak, vagy csak fájdalmat érztem. Egyre gyakoribbak ezek és ezektől egyre mérgesebb vagyok. Van, hogy ok nélkül kezdek ordibálni az ügyfeleimmel, vagy van hogy verekedésbe kerülök. Titokban egyszer visszamentem Reyesekhez. Egyszerűen nem bírtam tovább. Látnom kellett Briellet, ám amikor napokig figyeltem a házukat és ő sehol nem volt, feladtam. Úgy véltem, hogy lehet, hogy csak az elmém űz csúnya játékot velem. Lehet, hogy csak hiányzik nekem és így üzen a testem. Öklömet összeszorítottam és visszaindultam. Nem akartam, se Nilelaval, se Reyessel beszélni. Önzőség lett volna, ha ennyi idő után, újra felkerestem volna Briet. Hiszen az is lehet, hogy már rég boldog nélkülem, sőt boldogabb, mint régen. Belegondolni is fájdalmas volt.

-Boldog Szülinapot Brie! -Anya mosolya egyre szélesebbre húzódott és egy hatalmas puszit nyomott a homlokomra. Sütött nekem egy gyümölcstortát, olyat amilyet minden évben. Apa átkarolta és láthatóan nagyon boldog volt. A szemei körül apró ráncok jelentek meg, amik csak sokasodtak az évek alatt. Fekete hajában is csillogott néhány ezüst szál.
Elfújtam a 16 gyertyát, mire tapsolni és örvendezni kezdtek. Már egy ideje nem gondoltam Nikura, de ma mégis eszembe jutott. Egy évvel ezelőtt, ilyenkor még itt volt mellettem.
Később egy pokrócba csavarva kisétáltam az erkélyre és hallgattam a tenger zúgását. Vihar közeledett. Süvített a szél, szinte üvöltött. Legszívesebben én is üvöltöttem volna. Hogy lehet, hogy lassan eltelt egy év és a fájdalom kicsit sem enyhült?!
Talán megpróbálhatnám újra... talán... nagyobb bajba kéne sodorjam magam. Gondolkodás nélkül ledobtam a pokrócot és a tomboló tengerbe ugrottam. Minden erőmmel a reflexeim ellen dolgoztam, nem idomíthatom a vizet, nem menekülhetek meg... el kell jönnie értem... el fog jönni értem... ugye eljön értem?
A torkom megtelt vízzel, fájdalmasan végigcsorgott a tüdőmbe. A víz sodrása ide-oda dobálta a testem, képtelen voltam ellenkezni, lassan elhomályosodott a világ és elvesztettem az eszméletem.
Köhögve ébredtem, Anya zokogása törte meg a csendet, Apa kétségbeesetten próbált újraéleszteni. A szárnya csuromvíz volt, valószínűleg Ő húzott ki a vízből. Amikor kinyitottam a szemem, mindketten a nyakamba ugrottak és én sem bírtam tovább visszatartani a sírást. Nem csinálhatom ezt tovább... a szüleim nem ezt érdemlik. El kell engednem Nikut, Ő már sokkal régebben elengedett engem.

Mostanában nem éreztem valami jól magamat. Talán én is elkaptam ezt a fránya vírust. Napok óta lázas voltam és gyenge, életemben először voltam beteg. Több ismerősöm is ajánlotta, hogy próbáljam ki a több takarós, izzadós alvást. Gondoltam megpróbálom, hiszen nincs mit veszítenem. Így estére már, így feküdtem be az ágyamba. Túl sokat nem bírtam aludni, ezért éjjel többször is felkeltem, hol inni valamit, hol enni, hol mosdóra mentem. Olyan hajnali 4 körül sikerült teljesen elaludnom. Álmomba eszembe jutott Brielle, a csodás mosolyával, a simogató hangjával. Aztán a következő kép, ahogy a vízbe ugrik és látom őt elmerülni, szinte én is érzem, ahogy fuldokol. - Brielle! - kiáltva ültem fel az ágyon. Éreztem, ahogy az izzadság végig folyik az arcomon. Vajon ez csak egy álom volt, vagy tényleg bajban van. Lihegve másztam ki az ágyból és lassan csoszogtam a konyhába, ahol egy pohár vizet töltöttem magamnak a csapból. Aprókat kortyoltam belőle, majd megszédültem és újra őt láttam magam előtt, ahogy élettelenül fekszik a parton. A testem remegésbe kezdett és a pohár kicsúszott a kezeimből. Nem törődve az apró szilánkokkal, a földre ültem és csak a plafont bámultam. Nem tudtam mi van velem, hogy mi ez a sok rémálom, a látomásszerű foszlányok. Annyiszor eszembe jutott, hogy látnom kéne őt, csak még egyszer, hogy tudjam, hogy jól van, hogy végre én is megnyugodjak. De... de nem akartam fájdalmat okozni, hiszen ő volt az egyetlen személy, akinek nem bírtam elviselni a fájdalmát. Miket beszélek? El kéne felejtenem őt, minél hamarabb, hiszen, ha így folytatom, nem fogok tudni koncentrálni a munkámra, nem mintha most annyira menne a koncentráció, de ezt akkor sem folytathatom. Nem erőltethetem rá, a saját... a saját mim? Érzelmeim? Kudarcot vallottam.

Becsaptam magam mögött az ajtót és rögtön kitört belőlem a zokogás. A táskámat még mindig a kezemben szorongattam, majd lassan lecsúsztam a földre és a hajamba temetkezve reszkettem tovább a sírástól. Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Ennyire defektes?!
Niku most biztosan nem lenne büszke rám. Az összes küzdősportos csapatból kidobtak, ez lett volna az utolsó lehetőségem... de innen is elküldtek. Állításuk szerint "túl agresszív vagyok". Ez meg mi a fenét jelent?!
Halk kopogás. Biztosan Anya az, jött, hogy megvigasztaljon... megint.
-Igen? -kérdeztem, a fülemet az ajtóra tapasztva, de mielőtt válaszolhatott volna, éreztem, hogy Apa az. Megtöröltem az arcom, a táskámat az ágyra dobtam és kinyitottam az ajtót. Kicsit meghökkent a feldagadt szemeimtől. Durcásan leültem az ágy szélére és inkább rá sem néztem.
-Nem ez a világ vége. -nézett rám mosolyogva, de valahogy nem lett tőle jobb kedvem.
-Neked biztos. -mondtam puffogva. -Te és Anya annyira tökéletesek vagytok, soha nem csináltok semmit rosszul! -amint kimondtam, már meg is bántam, de túl büszke vagyok, hogy bocsánatot kérjek. És különben is... hagyjon békén a fenébe!
Apa őszintén nevetni kezdett. Meglepett a reakciója. Leült mellém és elkezdtünk beszélgetni. Egész este beszélgettünk, nevettünk, bohóckodtunk, elmesélte, hogy hogyan is találkozott Anyával. Ez a rész őszintén meglepett. Addig beszélgettünk, amíg végül elnyomott az álom és kivételesen nem Nikuról álmodtam.

Végre  hónapok után először akadt egy ügyfelem. A lánya tűnt el pár nappal ezelőtt. Egy nagyobb veszekedés után tűnt el. A lány körülbelül Briellel lehet egy idős. Egy ideje most jut először eszembe, hogy vajon, hogy lehet... Gondolataimat egyből el is oszlatom és az anyát jobban kikérdezem, hogy min is vesztek össze, mik a lány kedvenc helyei... Egy apró jegyzetfüzetbe írtam fel a fontosabb információkat. Az anya könnyekkel a szemébe osztotta meg velem a gondolatait. A szemeibe ugyan azt a féltést láttam, mint annak idején Nilela szemeiben. Megnyugtattam a hölgyet és kikísértem. Visszatérve a szobába a kanapéra ültem és a jegyzeteimet nézve gondolkodtam el, hogy vajon hova mehetett. Nehéz kérdés. Vakartam meg a fejem és eszembe jutott, amikor Brielle veszett össze a szüleivel és egy pár napot nálam lógott. Nehezen, de rá tudtam venni, hogy menjen vissza a a szüleihez. Olyan makacs lány. Gördült egy mosoly az arcomra.

Már egy ideje egészen kiegyensúlyozott vagyok. Csak néha mászik bele a gondolataimba Niku... és a vele való közös emlékek. Két éve, hogy elment. Két hosszú éve. Alig emlékszem már az arcára, a szemeire. Olyan, mintha csak álmodtam volna a köztünk lévő kapcsolatot.
Ilyenkor egy évvel ezelőtt még vadul küzdöttem az arénában, mindenkit le akartam nyomni. Nem féltem használni a képességemet sem. Mára megbántam ezeket a dolgokat... egy időben még Nikut is fel akartam kutatni és kemény összegeket költöttem rá, de semmi nyomravezetőt nem találtam. Eltűnt, mintha nem is létezett volna.
Amikor Anyával beszélgetek, néha akaratlanul is felhozom a témát. Muszáj, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg létezett... nem csak képzeltem. Nem őrültem meg.

Csak egy bárban ülten, kortyolgattam Martinimet. A hamutartóból kivettem az ott pihenő szivaromat és beleszívtam. A zenekar egy lágyabb jazz zenét játszott. A következő pohárral kértem volna, amikor egy nő ült mellém a pulthoz. Egy feszes ruha volt rajta, ami szépen kiemelte a dekoltázsát és a többi ékes formáját a testén. Haja göndör, barna koronaként ékeskedett a fején. Néhány kósza tincse a szeme elé huppant. Rám tekintett és elmosolyodott. A vörös rúzsa a száján már egy kicsit elkenődött. Rendelt magának egy pohár bort és én is kértem még egy pohár martinit. - Fizetem a hölgynek! - mondtam határozottan és ebből egy kellemes beszélgetés alakult ki. Meséltünk egymásnak magunkról. A végén megadta a számát és a címét. Úriemberhez méltóan szerettem volna hazavinni őt a kocsimmal. Végre sikerült vennem egy új modellt. Mosolyodtam el, hiszen Brielle mindig azzal nyúzott, hogy vegyek magamnak egyet, hát most vettem. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és betessékeltem a nőt, majd én is helyet foglaltam a vezetői ülésen. Pár perc alatt a nő lakásához értünk. Furcsa volt a habozása, mintha várt volna valamit.Én kétszer is elköszöntem tőle udvariasan, de még mindig a kocsiban ült. Csak akkor jöttem rá, hogy mit is szeretne, mikor lassan közeledni kezdett felém. Én megállítottam őt és megráztam a fejem, ezzel is jelezve, hogy én nem akarom. Nem mintha nem lenne jó nő, de mostanában nincs sok kedvem az efféle játékokhoz. Megvártam míg kiszáll az autóból és elhajtottam, amilyen gyorsan csak lehetett.

A tenger hullámzott, békésen mosta a partokat. A talpamat csikizte a homok, élveztem a hűs víz érintését. A hajam néha az arcomra tapadt a fáradt széltől, ami időnként belekapott a ruhámba is. Nem tudom mióta állok itt, de nem is érdekel. Jó érzés elmerengni a tengeren...
Eszembe jutott az a nap, amikor először mutattam meg Nikunak az erőmet. Amikor elrabolt valami vízisten és Ő megmentett. Aznap láttam utoljára. Elszorult a szívem, szorította a mellkasomat a fájdalom. Szinte égette a lelkemet a hiánya, nem is értem, hogy hogyan tud valaki ennyire hiányozni?! Valaki, akit talán sosem szerettem, csak... kislányos rajongással. Valaki, aki engem biztosan nem szeretett.
A lelkem mélyén mindig vártam, hogy egyszer csak előbukkan a fák mögül, a vízből, a kedvenc éttermünk mosdójából... valahonnan. De semmi. Mint aki nem is létezett.
(Zárva)