Mellék utcák

Kezdtem magányosnak érezni magam, ezért ellátogattam a közelben nyílt menhelyre. Az ajtón belépve keserves nyüszítés ütötte meg a fülemet. Egy kis kutya volt az, aki nem rég veszítette el a mamáját. Elég gyengének tűnt, szinte remegett szegényke. Az eladót rögtön magamhoz hívtam. - Őt szeretném! - mondtam neki, de ő megrázta a fejét és azt mondta, hogy mivel úgy is el fog pusztulni pár napon belül, ezért nem adják oda őt, mert hát ha már kifizetem, akkor ne egy beteg állatot adjanak. Ezen elnevettem magam és megmondtam, hogy márpedig nekem ő kell. Ezen meglepődött a fickó, de sikerült meggyőznöm, így haza hozhattam a kutyust. Tényleg elég ramaty állapotban volt, de nem adtam fel és mindennap foglalkoztam vele. Az első este az ágyam mellett csináltam neki egy kis kuckót, ahol békésen tud majd aludni, vagy is azt hittem én naiv. Lefeküdtem aludni és ő nyöszörögni kezdett, majd vonyítani. Nem igazán bírtam ettől aludni. Felkeltem és az ölembe vettem. Simogatni kezdtem és reggel arra ébredtem, hogy az ágyban fekve szorosan ölelem a kis jószágot. Aggódva pillantottam rá, s mikor láttam, hogy csak békésen szunyókál, megnyugodtam. Pár napon belül egész rendbe jött. Játékos lett és rengeteget mozgott és rágcsált. - Már csak egy név hiányzik neked! - mondtam neki, amire rám nézet. Fura, de olyan, mintha értené azt amit mondok. Nevettem el magam. - Na gyere. nézzük meg, hogy mivel is állunk szemben. - hát igen, a pár nap alatt nem sikerült eljutnom odáig, hogy megnézzem, hogy kislány, vagy kisfiú a pici. - Szóval lány vagy! - simítottam végig óvatosan a pocakján. - Nézzük csak milyen lány neveket ismerek. - tettem a földre. - Bogyó? - kérdeztem tőle, amire nem felelt. - Pöttöm? - ez nem igazán tetszhetett neki, mert elszaladt és inkább az ágy melletti szőnyeggel folytatott egy kisebb játékot. Jó pár lány név után véletlenszerűen csúszott ki a számból. - Brie! - a kutyát, mintha villám csapta volna meg. Elém szaladt és boldog ugatásba kezdett. - Tetszik ez a név? - nevettem el magam, amikor érezni kezdtem, hogy a nagylábujjamat kezdi nyalogatni. - Jól van! Jól van! - mosolyogtam rá.

Egy sivatag közepén álltam, vérszomjas ninják vettek körbe. Nem mondták, de éreztem, hogy meg akarnak ölni. Semmi víz nem volt nálam, csak az elmúlt évek összegyűjtött tapasztalata a küzdősportokban. Éppen készültem szétrúgni néhányat közülük, amikor a ninják fákká változtak, a sivatagot pedig pillanatok alatt felváltotta egy erdő. Olyan ismerős volt.
Ahogy lépdeltem előre, majdnem megcsúsztam és akkor vettem észre az alattam tátongó szakadékot. De egy két az utolsó pillanatban visszarántott és a magasba emelt.
-Te kis rossz csont! Hol vannak a szüleid pindurka? -Niku nézett vissza rám, hatalmas, mosolygós szemekkel. Hirtelen nem tudtam mit feleljek, az arcomon patakokban folytak a könnycseppek.
-Az anyukáddal? Örülök Brielle, az én nevem Niku. -kezet nyújtott nekem, én pedig csak meredtem rá. Mintha egy régi videó felvétel demójába kerültem volna. Bármit csinálok, bármit mondok, Niku szinte észre sem vesz.
-Én.. én... azt hittem elhagytál. Miért hagytál magamra?! -kérdeztem, szinte hisztérikusan sírva. De Niku nem is figyelt rám, csak mondta az előre "megírt" szövegét:
-Na gyere! Keressük meg anyukádat!
Miért beszél anyámról? Hol vagyok egyáltalán?!
Amikor távolabb került tőlem, akkor láttam meg mellette egy szőke kislányt. Egymás kezét fogták, nekem pedig hirtelen leesett: ez egy emlék. Amikor először találkoztam Nikuval az erdőben.
Követtem őket, egészen addig, amíg el nem szaladtam a vaddisznó eset miatt. Niku rohant utánam, én pedig utánuk.
-Az állatokat nem szabad bántani. -sírt a kislány a karjaiban. Elégedetten elmosolyodtam... nem is emlékeztem, hogy kislányként ennyire magabiztos voltam. Ám ekkor Niku megfordult és hirtelen már nem önmaga volt. Egyenesen rám meredt. Démoni alakzatot öltött és egy hatalmas pengével indult felém. Földbegyökerezett a lábam, Ő pedig hajthatatlanul közeledett.

Sűrű légzés közepette kinyitottam a szemem, a nap besütött a szobámba. Csak egy álom volt, csak egy álom volt...

Már hónapok teltek el mióta Brie megvan nekem. Egyszerűen imádom. Majdnem mindent együtt csinálunk. Esténként együtt alszunk, napközben velem van és segít az ügyeimben. Csodás ez a kutya, szeretem. Igen, szeretem. Nehéz ezt elismerni, de szeretem és kötődök hozzá és ő is hozzám. Hála neki, egy csomó új érzést tapasztalhattam meg nem csak magamon, de őt elnézve is egy csomó új dolgot tanulok. És nem csak a jó érzéseket tanultam meg tőle, hanem a szomorú, gyötrő érzéseket is. Például a hiányzást, rajta láttam először, amikor elmentem egy napra és ő nem jöhetett velem. Azt hittem, hogy semmi baja nem lesz ettől. Minden ugyanúgy történt, mint mindig. Együtt keltünk, megreggeliztünk. Ő a minőségi kutyakajáját, én meg egy tojásrántottát ettem, miközben a reggeli híreket néztük a tévében. Ezek után elmentem felöltözni és fogat mosni, ahova követett ő is. Miközben az elektromos fogkefémet zümmög-tettem, addig ő ugatott. Mindig ezt csinálta. Ezek után csak vigyorogva megpaskoltam a fejét, mint mindig, ám amikor az ajtóhoz léptem észrevette, hogy nincs nálam a póráza, mint mindig. Szomorú nyüszítésbe kezdett. - Hé, hagyd abba! - mondtam először szánakozva, majd egyre mérgesebb lettem rá, hogy nem hagyja abba. - Nem megyek el sok időre! - mondtam, majd becsaptam az ajtót, amit én is megbántam. Miközben lassan hagytam el a házat, még hallottam, ahogy keservesen ugat. Valamiért Brieről, Brielle jutott eszembe. Sokszor van, hogy én is nyüszíteni tudnék a hiányától, hogy nem látom azt a lányt. Vajon neki is hiányzom? Vagy már elfelejtett? Hogy gondolhat rám azóta? Utál? Vagy még szerelmes? Sajnálom, hogy el kellett hagyjam, de ennek így kellett lennie... Remélem... Bár csak láthatnám őt, csak egy percre.

Lélekszakadva rohantam fel az Akadémia lépcsőjén, amikor az egyik lépcsőbe beleakadt a lábam és hatalmasat estem. Arccal előre. Papírok röppentek fel körülöttem, amit néhány kedves diák, egy kis kuncogás kíséretében, jól meg is taposott. Nem is tudom, hogy a szégyentől vagy a fájdalomtól ég-e jobban a fejem. Ez annyira ciki.
-Öhm... megsérültél? -kérdezte egy árnyék felettem. Megráztam a fejem, de nem tágított. Összeszedegettem a dolgaimat, a srác pedig felém nyújtott egy papírlapot. -Vérzik az arcod... gyere, elkísérlek az iskolaorvoshoz.
Éppen elég határozottan ellenkeztem volna, amikor elkapta a kezemet és magával rántott. Száguldottunk az emberek között, akik elég megvető pillantásokkal illettek. Az iskolaorvos ajtaján a Rögtön Jövök című tábla díszelgett, úgyhogy leültem a legközelebbi padra. A srác továbbra is kitartóan követett és leült mellém. Éreztem, hogy bámul.
-Nash vagyok. -rápillantottam. Sötétbarna szemeivel a tekintetemet kereste és hatalmas mosolyt villantott rám.
-Aha. Köszi a segítséget. -válaszoltam határozottan, de nem akartam bunkónak tűnni. Vagy annak akartam?! 
-Téged hogy hívnak?
-Brielle. -feleltem kurtán és jobban összehúztam magam a padon. Mi a fenéért nem hagy békén?
-Tudod.. ez a fekete nagyon sápaszt Téged. Nem hordasz világosabb színeket?
El sem hiszem, hogy ezt a mondatot kiejtette a száján. Elvigyorodtam.
-Te meleg vagy? -néztem rá nagy szemekkel. Nash őszintén elkezdett nevetni, azt hittem leesik a padról, annyira röhögött. A hatására én is elkezdtem nevetni, úgy nézhettünk ki, mint két idióta a padon.
-Nem vagyok meleg, csak próbáltam veled beszélgetni.
-Hát, ez elég béna szöveg volt. -vágtam vissza mosolyogva. Végül sikerült egész jól elbeszélgetnünk, ez az incidens kicsit megtörte a csendet. Közben megérkezett az iskolaorvos és amint meglátta a vérző arcomat, intett, hogy menjek be.
-Öhm.. most megyek. Köszönöm, hogy, tudod. Szia! -hebegtem és beléptem az ajtón. A vállam fölött visszapillantva még láttam a mosolyát.

Teltek múltak a napok. Nem igazán volt mostanába munkáb, így a napom nagy részét Brievel töltöttem a közeli parkba. Csendes volt a park, alig járt arra néhány ember, ezért tökéletesen kitudtam élvezni a kis pihenést. Egyik ilyen nap tartottunk hazafele Brievel, amikor is a postaládából egy levél kógott ki. - Vajon kitől jöhetett? - sóhajtva kérdeztem meg magamat, miközben kihalásztam a borítékot a ládából. Mikor megláttam a hátoldalán a viaszpecsétet, már egyből tudtam, hogy ki lehet az. - Remus...- mondtam unottan és a levéllel, meg Brievel bementünk a házba. Ott nyugodtan ültem le az asztalnál álló egyik székre, és kibontottam a levelet. A levélben Remus arról tájékoztat, hogy hamarosan itt kötnek ki a hajójával és mivel már unja a hajón az alvást, szeretné az estéjét szárazföldön tölteni, vagy is nálam. Mindig ezt csinálja... Hiába hív a barátjának, sajnos nagyon jól tudom, hogy én csak neki egy biztos hotel vagyok a szárazföldön, akinél bármikor meghúzhatja magát.
El is telt az a pár nap, sajna elég gyorsan, így a kellemes pihenésemet meg is törte Remus. A szokásos öltözete volt rajta. Fehér ing, piros kabátka, barna lazább gatya, a hosszú csizmái. A szőke fürtjei úgy lobogtak a szélbe, mintha valami isten féle lenne. Nagy vigyorral közeledett hozzám. Mikor a közelembe ért, már tudtam, hogy valahova el akar rángatni. - Niku! De rég nem láttalak! Hogy vagy? - kezdett bele a manipulációba. - Nagyon fárasztó volt ez az úgy, valahova nincs kedved beülni? Ihatnánk valamit! - nyújtozkodott, mintha fájna a háta.
- Legyen! - mondtam felsóhajtva és neki vágtunk. Egy kocsma szerűségnél álltunk meg és betértünk oda. Bent az egyik asztalhoz leültünk és Remus már is rendelte a piákat. - Muszáj volt nekem is eljönnöm? Úgy is pár percen belül leszólítasz pár nőt és azokkal fogsz szórakozni! - mondtam neki unottan.
- Jaj már! Olyan muforc vagy mindig... Kicsit élvezd az életet! - jött meg éppen akkor a pincér és letett először egy-egy korsó sört elénk, majd a sörök mögé sorakoztatta a többi már töményebb italt. Nem telt bele pár percbe és Remust egy csomó lány vette körül. Na ezért nem akartam jönni... Könyököltem az asztalra. - Lányok! Ő itt az egyik legjobb barátom Niku! Niku egy félvér démon. - kezdett el fényezni engem és én inkább éreztem kellemetlenül magamat, mint hogy büszkének. Az egyik lány mögém lopakodott és elkezdett maszírozni.
- Ne haragudj... Megtennéd, hogy nem folytatod! - állítottam le az engem maszírózó lányt, amire Remus megszólalt.
- Csak nincs barátnőd? - torzult el az arca. - Azt hittem te sem hiszel a monogámiában!
- Ne fárassz Remus... Nincs barátnőm és nem is akarok! - jelentettem ki, majd felálltam az asztaltól. - Én haza megyek... Tudod, hogy hol lakom, majd ott találkozunk. - És elindultam, amikor Remus utánam rohant.
- Várj! - fogta meg a vállamat. - Csak nem Reyes lánya jár a fejedben? - kérdezte meg gúnyosan.
- Miért járna? - söpörtem le a kezét a vállamról. - Ő még csak egy kis lány, ráadásul már hónapok óta, sőt évek óta nem láttam... De minek is magyarázkodok neked? - jöttem dühbe. - Egyszerűen nincs kedvem holmi cafkákhoz... Nem vagyok olyan, mint te.
- Értem... - mosolyodott el. - Biztosan önszántadból nem találkoztok, igaz?
- Hagyjál már! - zártam le a témát kettőnk között.

A kilátóban ücsörögtünk, a nap lassan eltűnt a magasan ágaskodó épületek mögött, halvány fénnyel bevilágítva a várost. Először narancssárgán, később erős bíbor színben. Nash egy sörösüveget lóbált a kezében a pad tetején ücsörögve és épp egy elképesztő sztorit mesélt a fociról, nagy gesztikulációkkal övezve. Már a felénél elvesztettem a fonalat, leginkább csak mosolyogtam rá és nagyokat kortyoltam a saját sörömből. Kissé keserűnek találtam az ízét.
Sokat beszélgettünk, de valahogy Niku sosem került szóba. Szerettem volna beavatni és mesélni róla.. de valamiért nem ment. Niku mára egy árnynak tűnt, egy emléknek... valakinek aki sosem létezett. Fájt a hiánya, de leginkább az, hogy szó nélkül lelépett az életemből.
Nagyon érdekes arcot vághattam, mert Nash közelebb húzódott hozzám és lelohadt a mosoly az arcáról.
-Mi a baj?
Megráztam a fejem. Szerencsére nem szokott faggatni. Ezt kifejezetten kedveltem benne, érezte, hogy hol vannak a határaim és soha nem is akarta átlépni őket. Az engedélyem nélkül legalábbis.
Belenéztem a sötétbarna szemekbe, amiket ebben a fényben különösen szépnek találtam. Vadul dobogott a szívem, valahányszor megéreztem az illatát: édes volt és mégis férfias.
Percekig nézhettük egymást, nem tudom, elszállt az időérzékem. Elvesztem a barna szemekben.
Amikor felém hajolt, hogy megcsókoljon, lecsuktam a szemem és ösztönösen visszacsókoltam. Olyan volt, amilyennek mindig is képzeltem. Teljesen belefeledkeztem az élménybe, eltűnt körülöttünk mindenki a világon, csak ketten maradtunk.

Hetekig volt nálam Remus és egyre idegesítőbb volt. Minden este elrángatott valahova, aminek az volt a vége, hogy egyedül hagyott, míg ő elszórakozott az aznapi prédáival. Sajnáltam az időt, amit itt töltöttünk, hiszen addig is egyedül volt Brie otthon. Pont ezért volt, hogy ahogy Remus eltűnt én kifizettem a saját számlámat (nem vagyok én szeretett szolgálat, hogy másokét is fizessem) és szépen haza battyogtam, ahol már Brie lázasan várt. Így történt ez az utolsó estén is, haza mentem és Brie már az ajtó előtt ülve várt rám. - Megjöttem! - nyitottam az ajtót és rám ugrott a boldogságtól Brie. Nem is tudom miért, de eszembe jutott, mikor Reyesékhez mentem vendégségbe, Brielle is hasonló képen ugrott rám. Nem lehetett ő se nagyobb akkor, mint most Brie. Olyan 6 éves, talán 7 éves lehetett. Mosolyodtam el és leültem a kanapéra, majd az ölembe hívtam Briet, aki pillanatok alatt mászott bele az ölembe. - Akár egy macska! - nevettem fel és beletúrtam a bundájába. Imádtam a puha szőrét simogatni, talán engem jobban megnyugtatott ez, mint maga Briet. Másnap Remus keltegetésére keltem fel. Furcsállva tekintettem körbe. - A nappaliba aludtam el? - ásítottam fel. Még alig ébredtem fel igazán, de Remus már siettetni kezdett és közben hadarva beszélt hozzám. - Neked honnan van ennyi energiád? Én is későn jöttem haza, de te... Te egyáltalán aludtál valamit? - kérdeztem grimasszal az arcomon.
- Ezt hívják úgy, hogy a nők csodája! - vigyorgott rám. - Ha te is ezt csinálnád, sose lennél fáradt! - kacsintott rám. - Viszont gyere segíteni, mert lassan indulnom kell, viszont van még egy dolog, amit egyedül nem tudok a hajóra felvinni!
- Jó.. jó.. - mondtam nagyot sóhajtva és kikeltem a kanapéból. Pár perc alatt felfrissülve és új ruhába álltam Remus előtt. - Induljunk!
Lesétáltunk a kikötőhöz. A hajója mellé sétáltunk és ő rá mutatott egy hatalmas sziklára. - Nos azt kéne felvinnünk!
- Minek neked az a szikla? - néztem rá elképedve.
- Üzlet! Ez nem egy sima szikla, de legyen a beszédből ennyi elég, csak segíts nekem! - mondta most már komoly hanggal.
- És ezt miért nem az embereid csinálják?
- Mert ők nem tudhatják ez mi és bennük nem bízom annyira, mint benned! Ezért is hívtalak ide téged ilyen korán.
- Áh... már minden világos! - mondtam cinikusan, és oda léptünk a szikla darabhoz.
- Akkor háromra! - fogtuk meg a követ. - Egy... Kettő... három! - emeltük meg és óvatosan Remus kabinjába vittük.
- Tudod ezt értem, hogy én tudtam neked segíteni ebbe, hogy felhoztuk, meg, hogy nem tudhatnak róla az embereid, de így kivel fogod levinni ezt? Remélem nem akarsz rávenni arra, hogy veled menjek.
- Áh dehogy! - vigyorodott el, olyan Remusosan. - Majd Reyes segít nekem! - karolt át és vissza sétáltunk a kikötőbe. - Viszont még van egy pár dolog, amit el kell intéznem! - szólt felém, miközben elengedett.
- Tőlem aztán... - mondtam nem törődöm stílusba és már fordultam is meg, hogy elinduljak haza, amikor megzavart.
- Briellenek üzensz valamit?
Megfordultam és csak fapofával ennyit mondtam. - Örülök, hogy találkoztunk, remélem többet nem jössz a nyakamon lógni! - intettem felé és végre elindultam.

-Nash olyan kedves fiúnak látszik. Van valami baj vele?
-Nincs vele semmi baj. -sóhajtottam. -Nem vele van a baj.
-Hát?
Fancsali arcot vágtam. Nyilván velem.
-Nincs veled semmi baj. -mintha kitalálná a gondolataimat.
-De igen! Szerinted normális az, hogy ennyi idő után is... hogy egyszerűen nem tudom elfelejteni? -neki szegeztem a kérdést, de nem is igazán vártam rá választ.
Ezt is megérezhette mert csendben maradt.
Közénk telepedtek az elhallgatott dolgok, a titkok... szinte üvöltöttek a csendben.
-Én mondtam neki, hogy menjen el. -olyan érzelem ült ki az arcára, amit azelőtt még soha nem láttam.
-Mi? -értetlenkedtem. -Te? De miért?
Kicsit kifakadtam, de hirtelen bent ragadtak a szavak. Nem tudtam mit mondani. Könnyes szemekkel elmesélte az egészet. Hogy Niku nem szeretett engem... soha sem szeretett.
-Azóta megbántam. Nem kellett volna elküldenem. -szipogott.
-Anya... -vigasztaltam. -Nem haragszom Rád. Megértelek.
A legfurcsább az egészben, hogy ezt halálosan komolyan gondoltam. Emlékszem milyen voltam közvetlenül utána... miután elment. A folyóba akartam fulladni, a szüleim láttára.. jézusom. Azóta sem gyógyult be minden heg, amiket az akkori ringes bunyókból szereztem.
Anyára nem haragszom. Soha nem is tudnék.
Nikuról ugyanezt már nem tudom elmondani...

A postaládából újabb levél kupac vigyorgott rám. El is felejtettem... hónap eleje van, ilyenkor érkeznek a számlák, hogy hova mennyit kell befizetni. Kivettem hát a ládikából a leveleket és széppen becammogtam azokkal a nappaliba. Behuppantam a kanapéba és megnéztem a leveleket. - Vízművek! Gáz! Lakbér! - miközben átnéztem a leveleket Brie szaladt oda hozzám és szépen a lábaim mellé kuporodott. Mikor megéreztem bundáját, ahogy a lábfejemet melegíti, lenyúltam és megsimogattam és ezek után folytattam a posta átnézését. - Bírság! Remus... Már megint nálam akarja meghúzni magát? - sóhajtottam gondterhelten és elkezdtem kinyitni a levelet. Igaz már most tudtam mi áll benne, de mindig reménykedtem, hogy talán nem azt írja,  hanem mondjuk, hogy elsüllyedt a hajójával együtt, vagy valami ilyesmi. Végre sikerült kiszabadítanom a levelet a boríték fogságából. Neki is álltam az olvasásának, amikor is a közepénél megálltam. - Mi? Mi van Reyessel? - olvastam el még egyszer a levél azon mondatát, hogy Reyes kórházban van és még nem ébredt fel. Hajamba túrtam és elő kotortam a régen eldugott pipámat, hiszen elvileg leszoktam a dohányzásról. Meggyújtottam és gondterhelten tekintettem Briere. - Szerinted mi legyen? Meglátogassam Reyest? Költözzek vissza pár napra a régi házamba? - néztem a kutyára és választ vártam tőle, bár tudtam, hogy ő úgy sem ad választ a kérdésemre. Pár hosszú percen keresztűl szívtam a pipámat és gondolkodtam azon, hogy most mit tegyek... Hiszen Nilelanak megigértem, hogy többet nem megyek vissza oda.
 Mikorra észbe kaptam, már a bőröndömet megpakoltam és a póráza is rajta volt Brien. - Hát akkor induljunk! - néztem a kutyára és elindultunk.

Ha Apa egyszer felébred, elhozom ide. A régi híd alá. A régi hidam alá. Annyira sokszor jártam itt, hogy már építészi pontossággal meg tudnám rajzolni.
Az elmúlt hetek történései kavarogtak a fejemben. Eleinte segített feldolgozni az egészet, hogy nem is emlékeztem rá mi történt... teljesen önkívületi állapotban cselekedtem. Nem hagyhattam, hogy megölje Apát. Nem hagyhattam. Az egész családomat lemészárolta volna! És Sophiet is. Nem, nem bántam meg...
Néha a rémálmaimban még látom Jason gúnyos mosolyát, ahogy belém döfi a kést. Az a heg sem fog soha begyógyulni. Aztán pedig újra jön a látomás... az a szörnyű látomás, amit az erdőben láttam. Ami nem történt még, de még mindig kísért. 
Sophie megkeresett. Kért tőlem egy szívességet... illetve a segítségemet. Jobb is lesz ha vele megyek, muszáj elszakadnom innen. Minden fűszál Apát juttatja eszembe, aki tehetetlenül fekszik a kórházban és kitudja, hogy felépül-e.
Ha egyszer felébred, elhozom ide... Anyával együtt. Soha nem mutattam meg nekik ezt a búvóhelyet, de most már készen állok rá.

El se hiszem, hogy visszatértem, ennyi év után újra itt állok a házam előtt. Ilyen boldog az elmúlt időben nem nagyon voltam. - Nézd Brie! - simogattam meg a buksiját. - Itt laktam, mielőtt hozzám kerültél volna. - elindultam hát a régi házba és körbe néztem. Minden teli volt pókhálóval és a szaga is olyan ázott volt. Ezeken a dolgokon kívül minden pont ugyan olyan volt, mint amikor elmentem. A székek ugyan úgy ölelték körbe az asztalt. Kivéve egyet, amin az utolsó napon ültem, mielőtt elindultam volna. Ott ittam meg a kávémat, azt a keserű, erős kávét. Befejeztem a nosztalgiázást és letettem a cuccaimat. Brie szabadon futkosott bent a házba és ismerkedett az új hellyel. Az egyik táskát kinyitottam és jól beletúrtam, majd kivettem a Remustól kapott levelemet. -Melyik kórházban is fekszik? - olvastam újra végig a levelet, majd miután megtaláltam a kórház nevét, szépen átöltöztem és rendbe tettem magam. - Brie! - hívtam magamhoz a hűséges barátomat. - El kell mennem egy barátomat meglátogatni, ahova sajnos te nem jöhetsz. Kérlek légy jó kislány és foglald le magad addig, míg haza nem jövök, rendben? - néztem mosolyogva a jószágra. - Sietek ám vissza hozzád! - simogattam meg a meleg bundáját, majd az ajtó felé indultam meg. Még visszanéztem Briere, aztán kiléptem a házból és elindultam kocsival a kórházhoz.
Zárva.

-Seth. -bár a folyosó nem visszhangzott, ez a név mégis ott keringett a levegőben, megállíthatatlanul és fenyegetőn.
-Nem cseng ismerősen. -rándítottam meg a vállam és felvettem a legsemmitmondóbb arckifejezésemet. Utána váltottunk még pár szót, de gondolatban már eltűntem az épületből. Első gondolatra még mókásnak tűnt, hogy ilyen csinos, szőke lányok keresgélnek a nagyvilágban, de nem tudom ki rejtőzhet az elragadó pofi mögött. Valaki, aki tud a tetoválásomról. A képességemről. Talán egy fejvadász...

Másnap reggelre múlónak látszott a gondolat, de valamiért nem hagyott nyugodni. Muszáj többet megtudnom. Valószínűleg csak egy idióta használná arra a szabadnapját, hogy a munkahelyén lófráljon, én most mégis ezt teszem. Bár kint jó idő volt, mégis egy hosszúujjú mellett döntöttem. Nem kellett sokat várnom az aulában, hogy újra feltűnjön a szöszi.
-Jó reggelt. -kicsit meghökkent, hogy megint én vagyok az. Szeretett volna átlátni a napszemüvegemen, legalábbis ezt vettem le a hunyorgásból, de jobbnak láttam, ha nem hívom fel magamra a figyelmet. -Sikerült megtalálni az illetőt?
-Nyomon vagyunk. -felelte elmosolyodva, de a szemében láttam, hogy hazudik.

A kis otthonos kávézót, mintha egy magazinból szedték volna. Csodásan nézett ki, kis hely volt galériával és csigalépcsővel, sok sütis dobozkával, olyan étlappal hogy attól éhes leszel hogy elolvasod a napi ajánlatot. Kiültünk, kis kocka faasztalokhoz, amiket leterítettek kockás terítőkkel, kihajtható fa székekre. A napnak még gyengébb sugarai voltak, simogatták a bőrt. Teát kértem, feketét, enni pedig egy csoki darabkás sütit. Brie kávét kért és pirítóst. Lazán csevegtünk amíg meg nem kaptuk a reggelink. Utána Brie említette hogy megint látta a szobapincér srácot.
- Hm - gondolkodtam el. - Talán tetszel neki és össze akart veled futni. - mosolyogtam rá. - Hogy néz ki? - Reméltem hogy az egyikünk találjon valaki normálisat.

Amint Brie említette a helyet, azonnal tudtam, hogy ott lesz majd. Eszembe jutottak azok az esték, amikor Seth nálunk aludt a kanapén, persze titokban, mert kimaradt estére - állítása szerint kizárták a szülei, de most már sokkal inkább hiszem azt, hogy kiszökött. Én kitisztítottam és bekötöttem a sebeit pizsomában a konyhában, emlékszem, a nappaliból áthozott olvasó lámpa nyújtott csak csekély fényt: a szüleim mindig érzékenyek voltak arra, ha egy lámpa is ég este "takarodó" után. Az öklei voltak mindig a legcsúnyábbak, néha felrepedt a szája vagy az arccsontja. Ez a vége fele volt, inkább abban az évben, ami az utolsó volt hogy otthon éltem. Sosem keresett kifogásokat, én pedig nem kérdeztem, még azt se, hogy bekössem-e a sebeit.
Elképzeltem, ahogy ütik az arcát, világos bőre felszakad, rövid tincsei a homlokához tapadnak.
- Rendben. - mondtam, közben a csészémen tartottam a tekintetem. - Ma este odamegyünk. - Belekortyoltam a teámba, mert a torkom égőn kiszáradt.

Megint átfordultam a másik oldalamra. Már kényelmetlennek hatott az ágy a sok fekvéstől és helyezkedéstől. Felültem, elnehezedett végtagjaim sikítoztak. Nagyon fáradt voltam testben, de az agyam.. folyton kattogott, nem akart leállni. Bevettem a második altatót ebben az órában, és ez este alatt a harmadikat, de csak csak nem akarta az agyam felmondani a szolgálatot. Visszadőltem, megfenyegtve magam, hogy ha nem alszom húsz percen belül, beveszem az egész dobozzal. De az utolsó percben, mielőtt elaludtam is ugyanarra gondoltam mint egész este: Seth nem is várt rám, és nem tárt karokkal fog fogadni.
A reggel úgy csapott le rám, mintha fejbevertek volna. Nem keltem olyan korán és Brielle már fent volt, ágyazott. Kilenc múlt pár perccel.
- Azt hiszem másnapos vagyok - nyögdécseltem, ahogy felültem. A fejem szét akart robbanni, vagy inkább mintha már a robbanás pillanatai nagyon lassan játszódnának le a fejemben. Eszembe jutott, hogy tegnap este alkoholra vettem be gyógyszert, gondolom az ütött meg. Pedig már megszokhattam volna, a régi bálokon a bor mellé fájdalomcsillapító sem volt hatással rám.
Bevettem egy fájdalomcsillapítót.
- Találkoztál a sráccal? - Valami kacér csillogás volt  Brielle szemében, és meglepően friss volt, kiíváncsi voltam, miért.

A torkomban dobogott a szívem, amikor az ajtóhoz értem. Túl esek rajta, túl esek rajta.
-Nem, sajnos. De ha összefutok vele, kifaggatom. -harsány női hang szólalt meg az ajtó túloldalán. Ez nem Sophie, talán a szöszi. Léptek közeledtek, ezért arrébb léptem, a következő folyosó sarkára. A szőke lány volt az, elindult a lépcső felé. Egyedül.
Vártam pár percet, majd újra az ajtóhoz léptem. Vagy bekopogok, vagy a szívem kiugrik a helyéről. Bekopogtam.
-Ki az? -gyanakvó hangnem.
-Szobaszervíz. -feleltem kissé mélyebb hangon mint szerettem volna. Mit gondoltam? Ha kinyitja úgyis megismer. Pár percet hezitálhatott, mert láttam az árnyékot az ajtó előtt, de mégsem nyílt ki. Örökkévalóságnak tűnt a várakozás.
Amikor kinyílt és hirtelen szembe találtam magam Sophieval, olyan érzésem támadt, mintha sosem váltunk volna el. A létező legnagyobb seb szakadt fel a szívemben, szorított a mellkasom. Minden erőmre szükségem volt, hogy a szemkontaktust tartva belépjek a szobába és rezzenéstelen arccal becsukjam magam mögött az ajtót.
-Miért kutatsz utánam? -ismét ez a hülye mély hang. Fenébe.

Brie felajánlotta, hogy elszalad reggeliért. Azt felelte, még nem találkozott a sráccal, de arra megy, amerre legutóbb látta és reménykedik. Én megfésültem rövid hajam, felöltöztem és megvetettem az ágyam. Mielőtt befejeztem, kopogtak. Nem Brie, ilyen gyorsan nem ért volna vissza, és nem ilyen erőszakosan kopogtat. Megkérdeztem ki az, és meglepődtem, a válaszon. Átfutott az agyamon az az eset, amikor Briellel egy szállóban kihallgattuk Adrew-t, aztán ránk törtek és majdnem megöltek minket. A bal kezem a pisztolyhoz emeltem, ami a komódon volt, és magam mellett lógattam a fegyvert, tettre készen, a másik kezemmel az ajtóhoz mentem. Kinyitottam az ajtót, és... nem lehet..
Majdnem szívrohamot kaptam Seth-től. Mintha magasabb lett volna és sokkal izmosabb, és a haját is megnövesztette és összefogta. Láthatóan nem itt dolgozott, gondolom csak viccből mondta, hogy szobaszerviz.
 - Hogy találtál meg? - választoltam kérdéssel a kérdésre. A hangja furcsa volt, olyan.. nem tudtam eldönteni, hogy feldúlt-e, vagy mérges. Nyilván saját élete van és felbolygattam én, mint egyszemélyes múlt. 
Becsuktam utána az ajtót és intettem, hogy üljön le, de nem moizdult, dzsekije alatt csípőre tette a kezét, és az arca is azt üzente "nem nem, várok, mondd csak, miért jöttél tönkretenni az életem". Najó, talán kicsit túlzok, de komolyan, a szívem egyszerre le akar állni, és ki akar ugorni a helyéről, ha nem ölelem meg most. Nem tudtam mire vélni ezeket a gesztusait.
Keresztbefontam a karjaim, így kényelmesen védtem magam, vagy nem is tudom, és előtte gondosan a farzsebembe csúsztattam a pisztolyt, hogy meg ne lássa. Mindig irtóztam az erőszaktól, sőt, szinte az erőszakos, ahogy ellene voltam, ne most lásson pisztollyal a kezemben, mert akkor hallgathatnám. Vagy lehet hogy szimpátiát érezte miatta? Ebben mindig külömböztünk, ő szerette a harcot, én amolyan érvelősen igyekeztem védeni az igazam. Néha sehogy.
 - Nézd, nem akartam neked galibát, zavarni sem akartalak. Én csak látni akartalak. Tudom, abban egyeztünk meg, hogy nem látjuk egymást többé, hacsak nincs valami baj. Seth, láttalak meghalni. Megakartalak keresni, és.. Csak meg akartam nyugtatni magam hogy jól vagy. - A szemébe néztem, és azon gondolkodtam, milyen lehet neki ezt hallani.

Semmit nem változott. A szemei visszarepítettek a múltba, amikor a legnagyobb problémám egy érdekházasság volt. Ráadásul egy olyan emberrel, akit teljes szívemből szeretek. Bár ma is ilyen egyszerű lenne az élet.
Köhintettem egyet és megrántottam a vállam.
-De gondolom láttad, hogy élek. -elbizonytalanodott. Észrevettem a zsebében pihenő pisztolyt. Mi szüksége lenne ilyen védelemre? -Tegnap. Tudod, a harctéren.
Kicsit reménykedtem benne, hogy nem látta a villámlást. Vagyis, hogy nem tudta összekötni velem. De miért is ne tudná? Seth, nem vagy normális.
Lassan elindultam a szobában lévő ablakhoz, a kezeimet hátul összefogva. Kilestem az ablakon.
-Mi a francnak neked pisztoly? Valami zűrös ügybe keveredtél? -kérdeztem határázottan, bár a hangnemtől kicsit megrovásnak tűnt. Hirtelen nem tudom mit akartam, mit higgyen rólam. A nők valahogy megneszelik a férfin ezt a bizonytalanságot, ezért minden erőmmel próbáltam keménynek és hidegnek tűnni. Fogalmam sincs miért.

- Igen, láttunk... - Elhallgattam, reménykedtem, hogy utaltam a hangsúlyommal arra, a villámot is láttam. Az ablak felé fordult, ezért nem láttam az arcát, és ez bosszantott. Meglátta a pisztolyt. Én meg a villámát, egy-egy.
- Megváltozott az életem, mióta nem találkoztunk. - válaszoltam. - Igazából minden megváltozott, nem az vagyok mint régen. -Ezt lágyabban és halkabban mondtam, reméltem, érti hogy érzek most. - Gyerek voltam amikor elváltunk, hibát követtünk el. És nagyon sok minden történt velem, megváltoztam. Túl sok mindenen mentem keresztül.

-Hehh. -szinte kibuggyant belőlem ez a hangos felhökkenés. Megváltozott. Megváltozott. A számban ízlelgettem a szavakat, de csak egyre jobban szorította a mellkasom és tépte szét az agyam.
-Pontosan, azóta minden megváltozott. -erősítettem rá, komoly hangnemben. Megfordultam és a szemébe néztem. Még mindig ugyanannak a kislánynak láttam, mint régen... ugyanígy nézett rám akkor is, amikor a szökésre kért. Arra a kurva szökésre.
-Sajnálom, hogy nehéz volt Neked. -mondtam gúnyos hangnemben. -Nem én kértem, hogy fogd magad és cuccolj el mindentől amit ismertél.
Éreztem, hogy kezdek kicsit bunkó lenni, de nem érdekel. Nem érdekel, nekem is bőven eléggé fájt ez az egész.. az elmémben csak vég nélkül pörögtek a gondolatok.
-Egyébként meg nem válaszoltál az előző kérdésre. Mi a francnak neked a pisztoly? -lesütötte a szemét. Gúnyosan felnevettem. -Ellenem?

- Dehogy ellened. Az életünkre törtek már nem egyszer, Seth. És nem gondoltam hogy majd te leszel az, aki kopog az ajtómon. - kezdtem ideges lenni, láttam rajta hogy ő már az. Régen megpróbáltam volna ilyenkor lenyugtatni, de most nem. - Úgy beszélsz, mintha nem tudnád, hogy muszáj volt eljönnöm. Mi mást is tehettem volna? Gyerekek voltunk, nem álltunk rá készen. - Nem mondtam se nyugodtan se idegesen, csak a kettő között.

-Miért van az, hogy ha mi ketten beszélgetünk, valahogy mindig Te leszel az áldozat? -a szavak csak úgy bugyogtak ki belőlem, meggondolatlanul. Haragudtam rá, haragudtam magamra, a világra, mindenre.
-Most komolyan, mit számít Neked, hogy élek vagy sem? Megbeszéltük, hogy soha többet nem keressük egymást. Én tartom is magam ehhez. -csak a keserűség ízét éreztem a számban. Nem volt több lelkierőm ehhez, úgyhogy az ajtóhoz léptem és megfogtam a kilincset.
-Most mennem kell. Gondolom Neked is, megkaptad amit akartál.
Kiléptem az ajtón és a fejemben dübörgő gondolatokkal sétáltam haza.

Annyira meglepett, amit mondott, hogy nem tudtam megszólalni. Aztán rájöttem, hogy nem meglepő a viselkedése, és egyáltalán nincs mit mondanom neki. Igaza volt, én akartam elhagyni, én nem akartam látni. De ez mire jó, hogy ilyen velem? Kétlem hogy így akarna elválni. Aztán eszembe jutott hogy amikor ezelőtt legutóbb beszéltünk, a szemébe se tudtam nézni. Sokat kértem, túl sokat, amikor azt mondtam, váljunk szét.
 Már becsukta az ajtót, amikor a szemem megtelt könnyel, és a szoba egy elfolyt festménnyé vált. Mintha nem tetszene az alkotójának, ezért inkább az behajítaná a tengerbe, hogy a hullámok összemossák a színeket és vonalakat. Megtöröltem a szemem, és azon gondolkodtam, amit mondott. Tényleg mindig minden rólam szól? Fogalma sincs, miken mentem keresztül. De talán nekem sincs, hogy ő min. És annyi idő után ez lett. Látni se akar. Mit gondoltam? Hogy a nyakamba ugrik, csak mert felbukkanok?! Akkora hülye vagyok. Elveszetettem már őt rég, azon a csillagos estén, amikor az utolsó kérdése is az volt hozzám, hogy biztos vagyok-e benne, nekem pedig továbbra is a válaszom fájó igen volt. Fájt neki, mert nem akarta, fájt nekem, mert nem tudtam, mit tegyek. Akkor így láttam helyesnek.
 Talán ha akkor hozzámegyek.. akkor együtt lennénk és szeretnénk egymást. Talán lenne egy gyermekünk, szép otthonunk, a családunk. Most van egy viszonzatlan, viharos kapcsolatom, egy barátnőm, akit feleslegesen rángattam el, és szánalmas lesz bevallani, hogy eredménytelenül kell távoznunk, és ezen kívül nincs semmim. Se családom, se házam. Talán le kellene telepednem, dolgoznom. Aztán lesz ami lesz. 
 Brie ekkor lépett be a szobába, felkeltem az ágyról.

-Hát sehol nem találtam a helyes fiút, de nem adom fel. -libbentem be a szobába, Sophiera mosolyogva. Nem viszonozta, sőt. Érdekes légkör telepedett a szobába, beleszippantottam a levegőbe. Ismerős illat.
-Seth. Itt volt? -nem válaszolt, de felesleges is lett volna. Körbenéztem, mintha még mindig itt lenne, de utána lelohadt a számról a mosoly. -Mi történt? Sophie?
Szó nélkül megölelt, éreztem, ahogy a vállamon csorogtak a könnyei. Visszaöleltem és csendben ácsorogtunk pár percig.