Eliot kikötője

Megpróbáltam befolyásoló képességemet használni rajtuk és mázlimra sikerült őket teljesen kiiktatni. A palotához közelebb érve, egyszer csak elfogyott a víz. Valami varázs burok vehette körbe az épületet, hiszen ott már két lábra tudtam állni és mivel elfogyott a kis palackomból a levegő, muszáj voltam levenni magamról. - Itt van levegő! - szippantotta egy nagyot, és közben kicsit megráztam magam, hiszen a ruhám csurom vizes lett. Egy pár perc után settenkedtem be a kastélyba. Még mindig csöpögött a ruhámról a víz, de ez sem érdekelt. Lázasan kerestem Briellet, szobáról szobára jártam, amikor megütötte a hangja a fülemet. Egy ajtó mögül hallottam, és szorosan állva az ajtóhoz hallgatóztam mi folyik oda bent. Hallottam, ahogy Brielle mérgesen szólal fel, hogy senki ne nyúljon a hajához. Csak mosolyogtam ezen, hiszen nagyon jól tudtam milyen kis érzékeny a hajára.

Kényelmesen üldögéltem a székemben, ám egy idő után ez az üldögélés unalmassá vált. Merre van már az a lány? Kezdtem bele az idegeskedésbe. - Heul! Parancsoltam az egyik szolgámra. - Menj és nézd meg, hogy mi tart ilyen sokáig! Már rég készen kéne lennie a lánynak! - csaptam mérgesen az asztalra. Rákönyököltem az asztalra és unottan bámultam az ajtót, hogy végre belépjen a lány rajta és végre szórakoztasson engem. Hiszen remek szórakozást nyújtott számomra, ezzel a stílusával.

A hölgyek, miután kb. minden rongyot rám aggattak a kastélyban, kikísértek a férfihez. A "kísértek" egy elég enyhe szó, körbeálltak és fenyegetően tologattak. Az ebédlő terem hatalmas volt, tele nagy ablakokkal a tengerre. Mindenhol márványból készült oszlopok, boltívek, arany és kék díszítéssel. Az asztal szintén márványból készült, bár a Földön ilyet eddig még nem láttam.
A székek mind túl nagyok voltak egy halandó embernek, bár én még szerencsére felértem az asztalt. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy vajon a kis hölgyek, hogy esznek itt. A férfi láthatóan elégedett volt a látvánnyal, ugyanis gőgösen elmosolyodott és intett az embereinek, hogy tálalják a vacsorát. Elkapott a hányinger.
Rengeteg szolga tűnt fel az ajtó mögött, hordták be egymás után a hatalmas tálcákat. Pillanatok alatt úgy megpakolták az asztalt, hogy szinte nem is láttam a velem szemben ülő férfit.

Mikor meghallottam, hogy valaki jön az egyik ablaknál lévő hatalmas függöny mögé bújtam és onnan figyeltem az eseményeket. Már amennyire tudtam. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam Briellet abba a díszes ruhába. Egész jól áll neki. Miket nem mondok... Ráztam meg a fejemet és miután tisztább lett a levegő, utánuk settenkedtem. Egy nagy boltívhez értem és benézve láttam azt az istent és Briellet egy hatalmas asztalnál ülni. Elkezdtem gondolkodni, hogy most mit is csináljak, hogy tudnám Briellet kimenteni innen. Kicsit belehallgattam a beszélgetésükbe és alig bírtam tiszta fejjel gondolkodni. Ez az isten nagyon felhúz ezzel, ahogy Briellel bánik.

Végre valahára meg is érkeztek a lánnyal. - Sokáig tartott! - néztem szigorúan a hölgyekre. - Foglalj helyet! - mutattam a hozzám közelebb székre, s közben végig mértem a lányt. Tetszetős! Vigyorodtam el és így követtem végig, ahogy az apró termet leül a hatalmas székre. Csak biccentettem a fejemmel a hölgyeknek, és ők már a töbi szolgával együtt hozták a fenségesebbnél fenségesebb ételeket. - Válogass kedves! - mutattam a tálakra, s közben zenét kértem. - Szórakoztassatok! - tapsoltam egyet és a szolgák hársfán és fuvolán kezdtek el játszani egy lágyabb dallamot. - Jó újra itt lenni! - mosolyodtam el lágyan. - Nos, ízlik az étel? - kérdeztem meg a lányt.

Piszkálgattam az ételt magam előtt. Különböző húsok, halak voltak felszolgálva. Kár, hogy az egész családom vegán. Gondoltam kivételesen jó kislány leszek, pár zöldséget szedtem a tányéromra és unott mozdulatokkal csócsálni kezdtem őket.
-Öhm ja. -vetettem oda a férfinak, akit még mindig eltakart egy hatalmas comb. Hogy milyen állaté lehet, azt jobb, ha nem tudom...
Amikor megszólalt a zene, a lelkem elcsendesedett. A hárfa hangját különösen szeretem, csak becsuktam a szemem és élveztem a zenét. Legalább valami jó is történik velem ezen a rémes helyen. Az első szám lecsengett, én pedig mint egy örömteli kisgyerek, megtapsoltam az előadókat.
-Nos. -fordultam az asztal túloldala felé. -Nagyon érdekes volt ez az egész meg minden, de nekem mennem kell. -lehuppantam a márványpadlóra, a cipőm koppanása visszhangzott a teremben.

Reménykedtem abban, hogy a lány végre sikeresen ki jut a helyiségből, de sajnos ezt nem hagyta az az Isten annyiba. - Franc! - mérgelődtem halkan, majd gondolkodásba kezdtem. Az egyik szolga tartott épp arra, akit elkaptam és szépen a hatásom alá vontam. - Jól figyelj rám! Menj be és hozd ki Briellet egy jó kifogással! - parancsoltam rá. - Várj! A jó kifogás az legyen az, hogy leette magát és át kell öltöztetni! És ide hozd! Hozzám! - találtam ki egy hirtelen dolgot és szépen útjára is bocsájtottam a hölgyet. Remélem sikerrel jár.

- Ki mondta, hogy elmehetsz? - néztem a lányra szigorúan, s közben a fejemmel intettem, hogy vigyék el a maradék étket. - ülj vissza míg megteheted! - parancsoltam rá, ám ekkor az egyik szolga lépett hozzám és megjegyezte, hogy ilyen koszos ruhába, hogy engedhetem meg, hogy leüljön. - Igaz! - bólintottam, hiszen tiszteltem az istenek törvényeit és az asztalhoz csak tiszta ruhában ülhet le bárki is az illető. - Ti emberek... Ennyire nehezetekre esik betalálni a szátokba? - néztem lenézően a lányra, majd hagytam, hogy kivezesse a szolga a lányt.

Már éppen nyitottam volna a számat, hogy sértések sorozata hagyja el, de akkor egy szolgáló közbelépett. Milyen rendes tőle, hogy segíteni akar. Biztosan érzi, hogy az uralkodója elveti a sulykot... Amikor kikísért az étkezőből, végig azon gondolkodtam, hogy beintek a férfinak, de lehet, hogy hiányozna az a középső ujj.
A folyosón megláttam Nikut és azonnal a nyakába ugrottam.
-Hát Te, hogy kerülsz ide?! Mindegy is, csak tűnjünk el innen. -sóhajtottam és még szorosabban magamhoz húztam. A karjaiban mindig biztonságban éreztem magam. Lassan elengedtem és a szemébe néztem:
-Remélem van valami terved.
Őszintén meglepődtem, amikor Niku kész tervvel állt elő: mivel szinte minden szolgáló a király parancsait leste, eléggé üresen maradt a kastély többi része. Csak az őrökkel kéne kezdeni valamit.

Mikor megláttam Briellet, akaratlanul is elmosolyodtam. - Csinos vagy! - jegyeztem meg és a terves kérdésére bólintottam. - Tudhatnád, hogy mindig van tervem! - mondtam magabiztosan és elmondtam a kis tervemet. Kisurrantunk a kastélyból. - Szóval, ahogy megbeszéltük! Mivel a lélekenergiámnak kapcsolódnia kell hozzá, így csak akkor tudok neked is ilyen maszkot csinálni, ha valamimet megfogod! - mondtam neki és átöleltem, közben pedig az őröket, pont úgy, mint amikor ide jöttem, elkábítottam. Szorosan tartva magam mellett a lányt úsztam a felszín felé. Mikor felbuktunk a kis maszk, mint egy buborék pukkant szét. A parthoz úsztam és szépen a mólóra kiemeltem Briellet, aztán én is kimásztam. - Nem fázol? - kérdeztem meg aggódva, hiszen csurom víz volt. - Ha akarod nézzünk neked valami ruhát! Kifizetem! - jelentettem ki.

Mielőtt a kijárat felé vettük volna az irányt, ledobáltam magamról a kilós ékszereket és lehámoztam a fehér tógát. Alatta szerencsére viseltem az eddigi göncöm.
Kissé elpirulva átöleltem Nikut, és csodálkozva pillantottam körbe a tenger fenekén. Csodálatos volt így úszni, kár, hogy nincs elég időnk megcsodálni minden korallzátonyt. A felszínre érve kissé megkönnyebbültem, hogy újra biztos talaj van a lábam alatt.
-Dehogy, hamar megszáradnak.. -sóhajtottam és kicsavartam a pulcsimat. -Tűnjünk el a kikötőből, nem akarom, hogy ez az eszement megtaláljon minket... -pillantottam gondterhelten a vízre. Megfogtam Niku kezét és magammal húztam, nehogy meggondolja magát. A folyóparti sétány felé tartottunk, bár egyenlőre nem akartam hazamenni. Főleg csuromvizesen...

Amikor a hajóra léptek, egy fiatal férfi kezdett integetni Jessamy felé. A nappali fény megvilágításában még fiatalabbnak tűnt, mint az esti kocsma fényében. Alig lehetett idősebb Lydiánál.
-Nos, üdvözlöm a hölgyeket. Jess, ugye?
-Igen. Ő pedig itt a nővérem Anne és a húgom Ly... nette. Lynette. -a lányok akaratlanul is összemosolyogtak a béna névválasztáson.
-Leonarde Worchester. -hajolt meg illedelmesen a férfi. -Nagyon örülök a találkozásnak. A kapitányom, Ivan, minden kérdésetekre szívesen válaszol, illetve Ő adja majd a parancsokat is.
-Parancsokat? -hökkent meg Anne.
-Persze. Ingyen senki sem utazhat. -vonta meg a vállát Leo, cserfes mosollyal a száján.
Lydia minden pillanatban, amikor Leo a szemébe nézett, fülig pirult. Lehajtotta a fejét, hogy a köpeny teljesen eltakarja az arcát. Nem akarta, hogy esetleg felismerjék, vagy ami még rosszabb... észrevegyék, hogy elpirult. Furcsa érzések kavarogtak benne. Egyszerűen nem mert Leo szemébe nézni, de ha mégis sikerült, akkor pedig úgy érezte, napokig bámulná ezt a kék szempárt.
-De, de... megállapodtunk! -Jessamy szinte fortyogott a dühtől.
-Ne aggódj, senkit sem dolgoztatunk halálra. -mosolygott Leo, majd eltűnt a hajókabinok között. A kapitány, Ivan, egy feltehetőleg nem tiszta múltú, nyakig tetovált, szakállas férfi, nyájas mosollyal sétált hozzájuk.
-Én.. én... azt hittem, hogy Ő a kapitány. -értetlenkedett Jessamy.
-Fenéket, Ő a hajó tulajdonosa. -morogta Ivan, majd teátrálisan közel hajolt, mintha egy szörnyű nagy titkot készülne megosztani. -Az apja Worchester gróf, egy közeli tartomány főparancsnoka.
-Ó, szóval ezért ilyen illemtudó. -mondta ábrándos hanggal Lydia.
-A ficsúri viselkedés? Gondolom. -vonta meg a vállát Ivan és egy ablak felé mutatott, amiből sűrű, ételszagú gőz tört elő.-Szóval lányok, ki tud krumplit pucolni?

Nem igazán örültem a hajónak, s talán ez az arcomra ki is ült, de ahogy észrevettem Jess sem repdesett az örömtől. A kapitány kérdésére csak lehunytam egy pillanatra a szemem és akkorát sóhajtottam, mint talán még soha.
- Mind a hárman! - válaszoltam határozottan a kapitánynak aki elmosolyodott ezen.
- No, no, az csak egy emberes munka! - rázta meg a fejét, amit a szakálla sebesen követett.
- Akkor Jess, ez a te feladatod lesz! - néztem a lányra.
- Miért pont az enyém? - hökkent meg dühösen.
- Mert én ezt mondtam, és mivel..- próbáltam virágnyelven elmagyarázni. -Én vagyok a LEGIDŐSEBB, ezért kénytelenek vagytok azt tenni, amit ÉN mondok! - emlékeztettem, hogy én vagyok a parancsnok most.
- Oh, ez a testvérek közötti hierarchia! - kuncogott a kapitány. - Kellene még egy valaki a konyhába, aki hagymát pucol és vág!
Összehúztam a szemöldökömet, ez így nem lesz jó... Én akartam a hercegnővel egy légtérbe lenni, hogy megtudjam védeni, ha bármi történne, de így már nem jövök ki túl jól. Megvakartam a fejem és a hercegnőre néztem.
- Mivel a kis húgom nem igazán ügyes a hagyma vágásában, így úgy vélem, hogy neki kéne a krumplit pucolnia és Jessnek meg a hagymát! - osztottam ki újra a lapokat.
- Lám, lám, igen csak jól beosztottad a húgaidat, viszont magadat szépen kihagytad a névsorból. - vigyorogva karolt át a kapitány. - Csak nem szegény lánykákra akarod hagyni a munkát, s te csak élvezni az utat?
A kijelentésére csikorogtatni kezdtem a fogamat. Ez az idióta, hogy meri azt vélni rólam, hogy lusta vagyok, aki kibúvik a munka alól.
- Szó sincs róla, csak a lányok jobbak a főzésben, mint én!
- Igaz is...- mért fel jobban. - Ahogy látom, te inkább olyan katonás vagy. - dörzsölte meg szakállát és még nagyobbra húzta vigyorát. - Már meg is van mibe lelem hasznodat. A legénységnek segítesz majd, s kezdheted is a hajó orrának kipucolását!
Elkapott az ideg, hogy ilyen munkát bíztak rám, s a szemem sarkából úgy láttam, mintha Jessnek is egy elégedett mosolyt csúszott volna a szájára.
- Akkor irány a munka, hölgyeim! - indított minket utunkra.
- Nagyon vigyázzatok magatokra! - néztem a két lányra, s mikor már elindultak a konyhába, nagyot cisszentettem. -Francba! - indultam el az orrba, ahol egy újabb idegen fogadott. Valószínűleg matróz lehetett, legalább is a ruhája azt sejtette. Fiatalnak tűnt, de nem annyira, mint Jess újdonsült barátja, talán én korom béli lehetett. Haja barnásszőke volt, kicsit olyan volt, mint Adriel. Milyen rég is volt már! Kúsztak elő a régi emlékek.
- Anne vagyok! - nyújtottam a kezem a férfinek.
- Ad.. - hallottam meg a nevét és a szívem megált egy pillanatra. - Adam Friedrich.
Hihetetlen úgy viselkedek, mint egy idióta tinédzser, elkéne felejtenem őt, a rendőrséget, az egész múltat.
- Takarítani jöttem! - jelentettem ki.
- Nagyon helyes, elkell úgy is egy kis segítség! - mosolygott rám.

Nocsak, nocsak.. gondolta Jess mikor a kapitány átkarolva a feszengő Anne-t osztotta ki neki a feladatot. Tudta, hogy igazából mi játszódik le a lányban, zavarta, hogy nem vigyázhatnak egyszerre a lányra. Azt mondaná "több szem többet lát, több ember jobb védelem" vagy valami ilyen hülyeséget.. és ezt biztosan teljes lényét kihúzva, szemeit a távolba valami magasabb cél irányába meresztené. A gondolattól Jess elmosolyodott. Aztán eszébe jutott, hogy igaza lenne Anne-nek. Próbálta elkapni a tekintetét, miközben mentek le a lépcsőn, de Anne-t elfoglalta, hogy bemutatkozzon valakinek.
Jess hercegnőre pillantott, aki mellette jött le a lépcsőn. Magában mosolygott, az arca pedig egész vörös lett. Megállította a lépcsőn, két vállánál fogva fordította magához és a tenyerét a homlokára csapta.
- Mi van veled, rosszul vagy? Nem meleg a homlokod, hál' istennek.. napszúrást kaptál? -A hercegnő hirtelen elsápadt, mintha megijedt volna. -Jaj, bocs, csak azt hittem van valami. Egész vörös voltál.. jobb is, hogy itt leszünk a nap elől.
Kicsit túlzásba vitte az aggódást, de hát elvileg testvérek, és egy csomó konyhás nézte őket.
- Üdv mindenki! - tárta szét a karját. - Jess vagyok, ő meg itt a kishugom, Ly.. nette. - Francba ezzel a hülye névvel, nem tudom megszokni. Rutinosan kihúzta a tokból a kését és megprörgette az ujjai közt, játékosan gonosz mosolyt vetett mindenkire. - Hol az a hagyma?
Jess már megszámolni se tudta, hányat vágott fel, hány emberrel veszett össze hogy ő nem vág más késsel, mint a sajátjával.
- Nekem ez áll kézre, Kiri! - mondta a hatalmas, tetovált férfinak, aki csak megforgatta a szemét.
- Szarom le. A kishercegnőnek szólj már, hogy igyekezzen, soha nem leszünk kész..
- Hercegnő? Hah, ez jó volt.. - Jess szeme előtt lepergett az élete, mielőtt felfogta, hogy a szakács csak gúnyból szólította így Lydiát.
Leguggolt a lányhoz és gyorsan kezdte hámozni a krumplikat.
- Mit csinálsz, ne úgy fogd a kést! - Sajnálta szegény lányt, teljesen ismeretlen terület volt ez neki, még kést se fogott életében a kezében. - Csak pár napot kell itt kibírnunk, igérem. Addig pedig Anne vagy én veled leszünk. De ha megtalálom azt a nyomorult gyereket aki átvert.. - Olyan gyorsan húzta a kést, hogy belevágott a kezébe. A víz, amiben a krumplik lebegtek, vörös lett. A hercegnő elfojtott egy sikolyt, a pucilástól remegő kezeit a szája elé kapta.
A seb inkább mély volt, mint hosszú, pont megcsúszott és a csuklóján majdnem egy ütőeret talált el.
- Huh.. gáz lett volna így meghalni - próbálta kicsit enyhíteni a hercegnő riadalmát, de a vére egyre csak folyt a vízbe. - Várj, ez jól jöhet! - Bekente vérrel a lány kezét, aki teljesen elfehéredett. Levette a kendőt a lábáról, a csuklójára kötötte és megszorította. - Hé! Valaki! - kiabált Jess, mire odament hozzájuk a nagydarab szakács. - A hugom elvágta a kezét, megyek, ellátom a sebét.
- Majd a kapitány elintézi - vágta rá, majd előrehajolt és szemügyre vette a hercegnő kezeit. Mielőtt kiszúrhatta volna, hogy semmi nincs ott, Jess megfogta a remegő kezeket. - Majd én ellátom. Én vagyok a testvére.
- Te itt maradsz. Téged meg felviszlek a kapitányhoz.
- Kiri, kedvellek. Úgyhogy ne akard hogy ne kedveljelek. ÉN látom el.
A férfi öblösen felnevetett, hatalmas kezét Jess vállára csapta.
- Nyugodj már le.. csak bekötik és visszajön, jézusom.. mindig ilyen hisztisek a tesóid? - kérdezte nevetve Lydiát miközben mentek fel a lépcsőn. Szegény lány fal fehér volt. Jessre nézett, aki mondta neki, hogy nem lesz semmi baj, de ha mégis, kiáltson és egy perc alatt ott lesz. Ez másnak úgy tűnhet, hogy jó testvéri maszlag, de igazából komolyan gondolta. Idegen helyen vannak, egy hajón, egy rakás idegennel. De nem is Anne-t és Jesst kérték volna fel, ha nem tudnák, hogy egy hajót is elsüllyeztenek a hercegnőért.

Sose voltam a két kezű munka híve és így hogy még muszájból is kell végeznem nem igazán tetszik, de legalább a társaságom pótolja ezt a szörnyű érzést.
- És te mióta dolgozol a hajon? - kérdeztem érdeklődve.
- Már egy jó pár éve. - mosolyogva válaszolt. Akaratlanul is újra és újra gyomorgörcsbe rándultam a mosolyától, pedig tudom, hogy aki előttem áll nem ő. Miközben ezeken agyaltam, a szemem sarkából megláttam a hercegnőt, amint egy hatalmas alak kísérgeti. Ugye nem jöttek rá? Rándult a gyomrom még jobban görcsbe.
- Jól vagy? - lépett hozzám közelebb Adam.
- Persze! - válaszoltam zavartan neki.
- Nem úgy tűnik, lehet jobb lenne ha lepihennél, vagy szólnánk a kapitánynak, vagy Leonak.
- Francokat! - ráztam meg fejemet, majd az ideg csak elérte célját, s kénytelen voltam a gyomromhoz kapni.
- Elég! Most velem jössz! - karolt a karomba és szint tolt engem a kapitány felé.
Talán nem is volt rossz, hogy így elrángatott, hiszen így láttam, hova is viszik a hercegnőt.
- Kapitány! - szólította meg Adam a nagy szakállút.
- Mond, Adam!
- A lány nincs jól!
- De jól vagyok, csak ez a fránya tengeri franc! - mosolyodtam el kelletlenül. - Nem igazán akartam ezt senkinek elkotyogni, de hát úgy látszik nem igazán bírom a hajókázást.
- Értem, no ebben az esetben, kénytelen vagyok leküldeni a konyhára a testvéreidhez, ott talán annyira nem érzed majd a hajó ringását.
A francokat nem fogom, de nem is baj, legalább együtt leszek a két lánnyal.
- Köszönöm! - próbáltam kicsit jobban rájátszani a rosszullétemre.
- Le kisérjelek? - kérdezte Adam.
- Végül is, igen, úgy sem tudom merre találom a konyhát.
Adam bele karolt újra a karomba és most már hagytam, hogy erőszak nélkül vezessen. Valahányszor az arcára tekintettem az ő arca villant be, de miért? Ennyi év után is érzek még valamit? Sóhajtottam csendben a gondolataim között, amikor megpillantottam Lydiát.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem aggódva, miközben Adam karjaiból kibújtam. - Nem krumplit kéne pucolnod?
- De, csak... - ránézett a férfira. - Tudod véletlenül elvágtam az ujjam.
- Oh, Istenem... Jess ennyire nem tud rád oda figyelni? - kaptam fel a vizet. - Te biztosan jól vagy? Olyan vörösnek tűnik az arcod! - nyúltam az arcához a lánynak. - Remélem nem kaptál el semmit! Gyere! - fogtam meg a kezét, s majd Adamre néztem. - Köszönöm, hogy elkísértél, de innen Ly..nett is eltud vezetni! - búcsúztam el tőle és a lánnyal elindultunk a konyha felé. - Mit csináltok Jess-sel? Elkéne kerülni a feltünést és vigyázni is kellene rád! - súgtam idegesen a lánynak.

Jess kitörő nevetéssel díjazta Kiri viccét. Mostanáig eszébe sem jutott, mennyire hiányoznak neki a matrózok, a hajó ringása.. ez az igazi szabadság, gondolta. 
A szakács meglepődésére Jess úgy szelte a zöldségeket, mint egy gép. Közben a férfi mesélt neki történeteket az előző hajóról, ahol szolgált, hogy mikbe keveredett fiatal korában csempészként, amit azért csinált, hogy legyen pénze a beteg édesanyja ápolására. A történet meghatotta Jesst, bár ellenben a legtöbb embertől, aki nem ismeri a kalózokat, azt gondolják, mind haramiák, gonoszok és tolvajok. Ez persze sokszor igaz, de nem mindig.
- ..és mindenki azt hitte, a megváltozott áramlattól lett rosszul, senki sem gondolta, hogy a bab volt. - nevetett a férfi.
- Hát ez nagyon jó Kiri! Egész nap tudnám hallgatni a történeteidet. - öntötte a szószt a zöldségekre. Egy hatalmas wokban főzte össze őket a lobogó tűzön. Az illatok csodásak voltak.
Jess a szeme sarkából látta hogy Anne a szokásos katonás járásával baktat le a lépcsőn, mögötte lemaradva Lydia, és valamiről nagyon hevesen beszélgetnek. Ahogy arra fordult, látta hogy a hercegnő a kezére mutogat, aztán Jessre. Anne a lány bekötött kezére nézett, Jess pedig az ujját a szájához emelte és Anne szemébe nézve nyomatékosította a szándékát, miszerint ezt tartsák titokban. Anne vette a jelet és bólintott. Kiri ekkor fordult meg és vette észre a lányokat.
- Á, a kistesóid!
- Én a középső vagyok. - jegyezte meg Jess.
- Eddig észre se vettem hogy hasonlítotok egymásra.
- Hát, köszönjük.. - mondta Anne zavartan. Jess elfordult, hogy Krii ne lássa, ahogy nevet. Ugyanis még a véletlen se hozta úgy, hogy hasonlítsanak.
- Éppen ideje tálalni! - szólt Kiri. - Jess, hozd a kondért. Ti ketten lányok, mit kerestek itt amúgy?
- A nővérem rosszul van, nekem bekötötték a kezem, épp Leohoz kísérem. - válaszolt halkan a hercegnő.
- Á, rendben van. Leonak ma jó napja van, úgy látszik. Ennyi szép fiatal lány járkál hozzá. - kacsintott Lydiára, aki majd elsüllyedt zavarában.
- Hát ha szembejön velem, ő lesz majd az, aki ellátásra szorul. - mérgelődött Jess. Még mindig mérges volt rá, amiért így átverte. De legalább a lányok egyenlőre megúszták a munkát ezekkel a mondva csinált ürügyekkel.
- Ne zsémbeskedj! - rázta meg a lány egyik vállát Kiri. - Inkább hozd a tányérokat és kezdj el mosogatni.
Már a forró víz hallatása is felszisszent Jess.
- Nem mosogatok. - mondta. - Majd én osztom a kaját, mosogasson ő. - mutatott a háta mögé Jess a középkorú, alacsony férfira, aki a konyha másik végében mosott fel, és ennek hallatára káromkodott egyet.
- Rendben van - vonta meg a vállát Kiri. - Akkor láss neki!

Mikor Kiri megállított, az arcomra kiült a düh. ,,Francba ezekkel az idiótákkal!” Ki sem kellett mondanom a gondolatomat, már válaszolt is rá Kiri.
- Egyedül is megoldja, ha mindig utána lihegsz sose lesz önálló! Inkább oszd ki gyorsan az ételt és igyál egy kicsit. – vigasztalóan lökte meg a vállamat.
- Cöh… - húztam el a számat.
- A nővéred mindig ilyen… karót nyelt? – vigyorogva kérdezte Kiri Jesst.
- Látod! – vonta meg vállát Jess, majd hangos nevetésbe kezdtek.
- Jól megtaláltátok egymást…- forgattam a szemeimet.
- Lazítsál már! – mondta Kiri, majd mikor a tányérok kiosztásával elkészültünk, egy nagy korsót nyomott a kezembe és Jess kezébe is. – Fenékig!
Elhúzott szájjal néztem a korsóra. ,,Mit kéne tennem? Nem tetszik ez a nagy lazaság, pláne úgy, hogy Lydia egyedül van Leoval…De nem tudok most mit tenni… Meg amúgy is csak nem lesz semmi baja.” Fogtam a korsót és egy hajtással leöntöttem a torkomon.
- Ez igen Anne! – vigyorgott Kiri rám.
Kicsit elengedtem magam, megebédeltünk és még néhány korsót lehúztam. Kicsit talán a fejembe is szállt az ital, de csak éppenséggel annyira, hogy jobban megeredjen a nyelvem. Végre elkezdtem megnyílni, s miután észrevettem, hogy a hercegnő is visszatért még inkább ellazultam.
Az ebéd lassan fejeződött be, s mindenki visszatért a saját helyére, így én is visszatértem Adam mellé. Az elején még bizonytalan voltam, hogy biztos Adam mellett vagyok, ám mikor a meleg hatására az alkohol jobban beütött, már teljesen mást hittem. Akaratlanul is Adrielnek kezdtem hívni és panaszkodni kezdtem neki, hogy mennyire hiányzik ő, Alexander és a rendőrség, s hogy milyen régóta is szeretnék újra beszélni vele, s talán az érzelmeimet is megosztanám vele. Adam meglepően nem használta ki a helyzetet, azt tudod, hogy néha megcirógatott, átölelt, s mikor elkezdett a nap lefele menni, mi a hajó orrán összebújva figyeltük azt. Arra a pár órára teljesen elfelejtettem miért is vagyok a hajón, de még is olyan boldog voltam.
Másnap reggel enyhe fejfájással keltem, két erős férfikar között. Riadtan pattantam ki Adam mellől.
- Na mi van? Most hogy észrevetted, hogy nem Adriel vagyok, már nem is kellek?
- Mi van?
- Nyugodj meg, semmi nem történt, azon kívül, hogy kisírtad magad rajtam. – mosolygott rám. – De azért sajnálom, hogy csak ennyire kellettem.
- NE haragudj a tegnapért, kicsit sokat ittam…
Összeszedtem magamat és megkerestem a többieket. A hajó fedélzeten nézelődtek.
- Csak hogy megvagytok! – szaladtam feléjük.
- Ilyen sokáig tartott megtalálni minket? – vigyorgott Jess.
- Mi? Nem! Csak az a rohadt pia… - sóhajtottam fel.
- Te jól vagy? – néztem a hercegnőre, aki olyan furának tűnt nekem. Mintha valami nyomná a szívet. – Nyugodj meg! Holnap már kikötünk! – bíztattam.

Jess kivételesen egyetértett Kirivel, Lydia legalább kicsit önállósodik az út alatt. Nemsoká visszatér a kényelembe a szolgák közé és többet nem kell emiatt aggódnia, hogy valakinek felvigye az ebédjét.
Amint Anne lehúzta a sört Jess az asztalra csapott és örömittasan füttyentett egyet.
- Ez igen, Anne! - kiáltott a grimaszoló lányra, megvárta hogy elforduljon, és Kiri fülébe súgta: - Két aranyat rá hogy ötnél többet nem bír inni.
- Állom. Még hétig is elmehet. - dörzsölte az állát a férfi.
- Á, kizárt. Az ötödik előtt már az ágyat fogja nyomni. - nyújtotta a kezét Jess, amit Kiri erősen megrázott.
Kora délután lehetett, amikor Kiri odalépett az edényeket törölgető lány mellé, és egy hatalmas hordóból kitüremkedő kis csapot csavarva engedte egy korsóba a habzó sört. Az arcán diadalittas vigyor szélesedett, amikor Jess a szemeit forgatva vette ki a zsebéből a két aranyat és csapta a pultra.
- Picsába! A hetedik ha jól számolom.. - morogta a lány.
- Úúgy bizoony! - nevetett fel Kiri. - Ez a lány aztán tud mulatni. Nem szoktatok a nővéreddel inni?
- Nem is a.. - szaladt ki Jess száján. - vagyis, nem egy társaságba járunk. Nem is tudtam, hogy szokott egyáltalán inni.
- Gondolom példát akart mutatni. - vonta meg a vállát Kiri.
Jess apja sose akart neki példát mutatni, sose akarta irányítani a lányát, megmondani neki mit csináljon és mit nem. Ezért azt csináta, amit helyesnek gondolt, sokszor rosszul, néhányszor jól sült el. "Jess, a megérzéseid jók, azokra kellene hallgatnod, nem rám." Nem is tudott volna rá hallgatni, ha sose mondja meg neki, mi hogyan megy az életben. Mégis mindig is ő volt a példaképe. Utólag visszagondolva lehetett volna inkább az apja mint a kapitánya: egy szülő, aki figyel a gyerekére, nem egy parancsnok, akit nem érdekel, mit csinál a matróza amíg megcsinálja amit kér tőle. Nem tanította meg írni-olvasni, csak térképet. Persze mostmár tud, de ez nem az apjának köszönhető, hanem a kalózoknak, akik meséltek neki ijesztő estimeséket és megosztották vele élettapasztalataikat. Ezekhez a történetekhez gyakran visszanyúlt, például, hogyha a kelet felől az Atlasz tengerre indulsz, sose menj délnek, mert ott egy több mérföldes átmérőjű sziklás rész van, vagy, hogy mindig az egyik kezed legyen a pisztolyon, a másik markodban a tőröd legyen, ha idegen helyen alszol. Jess csak ezekre tudott csak támaszkodni. A fogadott nagybácsijai szavaira.
- Mivan kölyök? - bökte oldalba Kiri a lányt, mire Jess reflexből hátratette a lábát hogy védekezzen.
Megrázta a fejét és elsöpörte az emlékeket.
- Bocs, Kiri, elkalandoztam - kivette a férfi kezéből az egyik korsót (mikor hozott mégegyet?), hozzávágta a Kiri kezében lévőhöz, és visszament az ebédlőbe, közben belekortyolt a sörbe.
Letelepedett az asztalhoz, Anne vele szemben éppen belemerült egy történetbe hogy valami fura alakok elvitték őt meg Adrielt.. ő nem tudom ki, de gondolom a munkatársa volt.
- Várj, mi? Te zsaru voltál? Olyanok még vannak? - nevetett fel Kiri.
- Nyomozó - húzta ki magát Anne büszkén, majd folytatta.
- Te mit csináltál, amikor megtudtad, hogy eltűnt? - kérdezte Jesstől egy hosszú hajú férfi az asztal túlsó végéből.
- Nem tudtam, hogy elrabolták - vonta meg a vállát Jess. Beleivott a löttyébe, és majdnem ki is köpte a felismeréstől. - Vagyis, nem azonnal tudtam hogy eltűnt, hanem napokkal később szóltak.. másik zsaruk, hogy keresik.. nagyon sokat dolgozott, néha haza sem jött napokig. - hazudott mint a vízfolyás. - Folytasd, most jön az izgi rész - nézett Anne-re, aki értetlen arckifejezéssel fordult felé. Szerencse, hogy bármilyen állapotban is volt, elég volt egy kicsit máshogy néznie Anne-re, a lány megértette, mit akar mondani.
- Jaj, igen. Szóval a gonosz Damien.. - folytatta őszinte lelkesedéssel.
Damien? Milyen név ez.. egy Damien nem tud gonosz lenni, ez annyira fura. Adriel, Ace, milyen emberekkel találkozik ez a lány..
A sztori tényleg izgis volt, Anne egész délután mesélt, és mi is vele nevettünk vagy izgultunk a történetein. Aztán a vége fele már csak Adrielről beszélt, és mindenkinek vissza kellett menni csinálni a teendőit.
- Nem is találkoztam a sráccal, és már tudom hogy a szeme majdnem fekete, olyan sötét barna, a haja rövid és olyan magas mint Adam. - nevetett fel Kiri.
Jess a hasát fogta és rázkódott a kitörő röhögéstől.
- Neked volt barátod? - kérdezte komolyan a férfi.
- Ne nevettesd ki magad, Kiri - tápászkodott fel. - Nem érdekelnek az ilyen dolgok.
- Még fiatal vagy hozzá - legyintett a férfi. - Mennyi is vagy?
- Azt hiszem 21-22.
- Nem tudod, hány éves vagy?
- Nem tartottam soha fontosnak. Kit érdekel? 20 vagy 25, nem számít. Az számít az ember miképp éli az életét. - törölgette a tányérokat.
- Hát, ebben igazad van. Szóval huszonéves. Még előtted az élet, a világ tele van helyes fiúkkal és lányokkal.
-Tudom. De nem érdekelnek.
- Még nem. Majd tudod, ha az igazi áll előtted. - mosolygott maga elé Kiri.
- Honnan tudom?
- Hát ahogy téged ismerlek, úgy, hogy majd legyőz egy csatában. Olyannak tűnsz, aki gyengének tartja azokat, akik nem tudják megvédeni magukat.
- Ez így van.
- Ezért vagy ilyen a hugoddal?
Jess lefagyott egy pillanatra.
- Mi? - nyögte ki.
- Azért, mert ő nem olyan katonás, mint ti ketten, attól még nem kevesebb vagy gyengébb, mint te.
- Fogd be, Kiri, nem is tudsz semmit. Aki gyenge, meghal. Az élet ilyen.
-Szerintem meg -fordult szembe a dühös lánnyal, szemei parázsként szórták a szikrákat. - meg kell védenünk azokat, akik nem tudják magukat.

A lányokkal való beszélgetés után visszavonultam még az előzőnapi fáradalmaimat kipihenni, ám hiába is próbáltam, alig bírtam lehunyni a szemem. Valami aggasztott. Nehéz megfogalmazni, hogy végtére is mi. Olyan furának tűnik nekem Lydia, mint akinek valami nyomja a szívét, mintha nem olyan lenne mint a hajós út előtt. Lehet, hogy ő is egyre jobban érzi, hogy közeledünk a számára kijelölt herceghez? Ki tudja? Fiatal is és még is csak egy hercegnő, biztos neki sem lehet könnyű, az a sok súly, amit a politika miatt cipel. Kicsit elszorult a szívem, ahogy Lydián gondolkodtam, olyan akár egy kalitkába zárt gyönyörű madárka. Magy sóhajok közepette, inkább felültem az ágynak csúfolt valamin és egy gondolattól vezérelve, elindultam megmosakodni. A hideg víz jót tett nekem mind fizikailag és lelkileg is. Az eddigi ruháim helyett mást kaptam magamra, mivel kikellett öblítenem azokat, amik rajtam voltak. Kénytelen voltam a kabinomban lévő egyszerű ruhácskát felvenni. Utoljára ruhát, már nem is nagyon emlékszem mikor vettem fel, talán a nővérem gyerekének a keresztelőjén. A kék ruha úgy jött rám, mintha rám szabták volna, egy kis törött tükörbe néztem meg magam. - Nem is rossz! - mosolyodtam el és tudtam, hogy ez a gönc csak a ma este folyamán marad rajtam, míg a valódi ruháim megnem száradnak. Mikor elkészültem, a hold már kacsintgatott az ég felé, míg a nap nyugovóra indult. Tudtam jól, hogy vacsora idő van, így az étkezőbe siettem, ahol már lassan mindenki összegyűlt.
- Lám, lám Anne! Csak nem kiöltöztél az utolsó hajón töltött estétekre? - kérdezte gúnyosan Kiri.
- Mi? Isten ments! Csak ezt a rongyot találtam magamra! - vigyorodtam el, majd a szemeimmel a lányokat kerestem.
Jesst nem volt nehéz megtalálnom, hiszen Kiri mellett lebzselt, ám a hercegnőt nem találtam. Komor arccal tekintettem Jessre.
- Hol van Lydi.. vagyis Lynette? Nem látom sehol!
- Ne aggódj már! Mindjárt itt lesz! - csapott a vállamra.
- Ajánlom! - sóhajtottam fel.
- Ez az utolsó estétek, kicsit mulassatok már, bár ne annyira mint tegnap! - nézett rám Kiri.
- Menj a pokolba! - nevetve válaszoltam neki és hagytam magam, hogy megint belerángassanak egy kis ivászatba.

Miután Jess egész nap lent a konyhán segédkezett Kirinek, szüksége volt egy kis friss levegőre. Amint felért a lépcsőn, nyújtózott egyet, mélyet szippantott a friss tengeri levegőbe. A holdtölte olyan fényt adott, hogy az egész fedélzet tisztán kivehető volt lámpások nélkül is. A hajó orrban két sziluett rajzolódott ki. Talán Anne meg az a srác akit tévesen Adrielnek hívott, gondolta Jess, gúnyos mosolyra húzódott a szája. Az egész napos beszélgetés után nem volt kedve további csevelyekhez, úgyhogy a hajó farába ment, felült a korlátra, talpát a léceknek vetette, nehogy leessen. Már kiskora óta ez volt a szokása esténként. Csak ülni, nézni, ahogy a víz habzik a hajó mögött, érezni a hátszelet, ahogy a vitorlákba és az ember hajába kap a sós levegő. A tenger egyenletes moraja, halk beszélgetések odalentről. Olyan békés ilyenkor minden. Ez Jess kedvenc pillanata a napból.
Órákig ülhetett ott, és amikor álmosodni kezdett, elment lefeküdni. Hamar álombamerült, szinte azonnal. Álmában a saját hajóján volt, ott volt az apja is, Anne-el sakkozott, Lydia pedig a szüleivel reggelizett egy kis asztalnál, gyönyörű terítékkel. Kiri, az elsőtisztje jelentette neki, hogy megtámadták a hajót, és a hercegnőért jönnek. A víz csendes volt, sehol közel és távol egy hajó sem. Jess legyintett Kirinek, aki egyre csak győzködni próbálta az igazáról. Jess nem hitt neki, csak bámulta a vizet tovább. A férfi egyszercsak megrángatta, és az asztal felé fordította, ahol eddig a királyi család nevetgélt, de már senki nem ült ott. Jess apja felborította a sakktáblát és a lányával kezdett kiabálni, felelőtlennek és gyerekesnek nevezte. Anne csalódottan ingatta csak a fejét, Kiri pedig mindeddig abba se hagyta a beszédet, hogy meg kell menteni a hercegnőt.
Jess arra ébredt, hogy leesik az ágyáról. Arccal csapódott keményen a padlóba. A hirtelen földetéréstől és a gyötrő rémálomtól beletelt jónéhány percbe, mire össze tudta szedni magát. A nap már felkelt néhány órája de még nem köthettek ki a hajó mozgásából tippelve.
Felvonszolta magát a fedélzetre, ahol mindenki pakolászott. A part már közel volt. Egy órán belül már kikötnek.
Kiri széles mosollyal üdvözölte.
- Álomszuszék - mondta neki.
- Tudod, Kiri, a fiataloknak több alvás kell - viccelődött. Erre Kiri meglökte a dobozzal, ami a kezében volt, és ahogy elsétált, hahotázva rázta a fejét.
- Hé, látta valaki a tesóim? - kiálott körbe Jess. Akik felnéztek a munkájukból vagy a vállukat vonták vagy a fejüket rázták, a többiek rá se bagóztak. Biztos még alszanak, gondolta Jess, és a lépcső felé fordult, hogy lemenjen a kabinokhoz, amikor meglátta, hogy Anne rohan felé a lépcsőn, és ijedt szemekkel felnéz rá.
Jess sokkolva nézett rá vissza. A szive kihagyott párat, levegőt is elfelejtett venni. Anne sokkolt tekintete elmondott neki mindent.
- Megnézted mindenhol? - kérdezte Jess. Egyértelmű volt, Lydiáról van szó. - MINDENHOL?
- Persze, hogy mindenhol.. Már órák óta rohangálok és őt keresem. - idegesen nehezkedett egyik lábáról a másikra és kapkodta a tekintét, hátha mégis meglátja valahol.
- Anne, nyugodj le, mert ettől az izgés-mozgásodtól én is besokallok! - megfogta a vállát. - Váljunk szét, nézzünk szét alaposan, kérdezzünk meg mindenkit. Fél óra múlva találkozunk itt és megnézzük a mentőcsónakokat, felszereléseket.
Anne komoly arccal bólintott, szétváltak, Jess-é volt a fedélzet és a kabinok. Mindenkit megkérdezett odafent, de senki nem látta. A kapitányt is megkérdezte.
- Ki is az a Lydia? - tanakodott.
- A HUGOM. - felelte idegesen. - Nincs meg a kishugom. Barna haj, alacsony, sötét ruha, köpeny.. Nem láttad? - Idióta..
- Nem is emlékszem rá, nem hogy még láttam volna most reggel. Amúgy te nem láttad Leot?
- Kit érdekel az a barom, felőlem a tenger fenekén is lehet! - fakadt ki, kiviharzott az irodából, becsapta az ajtót és lement a lány kabinjához. - Üres.. - mormogta, mérgében belerúgott az ágy lábába. Leült a szélére és próbálta kitalálni, mi történhetett. Körülnézett a szobán: dulakodásnak nyomai sincsenek, az ágya is rendezett, szépen visszahajtotta a takaró szélét a párnánál.. várjunk csak.
Volt egy papír a takarón. Hogy nem vette eddig észre! Egy levél..
Jess elkezdte olvasni, minden sor után egyre jobban forrongott a dühtől.
Felment a fedélzetre, odament Anne-hez, aki már várt rá, majd a markában összegyűrődött levelet a kezébe nyomta.
- Az az elkényesztetett kislány már "nem tart igényt további szolgálatainkra" - idézte. - MIT gondol magáról? - Közben Anne figyelmesen olvasta a levelet. - Elszökött! Hogy lehet ennyire felelőtlen.. - erről az érzésről eszébe jutott az álma. Mintha megálmodta volna a jövőt. Mintha a tudatalattia figyelmeztetni akarta volna, de ő nem halgatott rá, ahogyan az álomban nem hallgatott Kirire.. megrázta a fejét, hogy elhesegesse ezt a borzalmas bűntudatot.
- Utána kell mennünk. Jess, meg kell találnunk. - szólt Anne aggodalmasan.
- Ó, még szép hogy utána megyünk. - kivette a kezéből a levelet és a zsebébe nyomta. - Hogy ezt megetethessem vele. Gyere, mindjárt kikötünk.
Kiri a semmiből termett ott mellettük, az ő arca is gondterhelt volt.
- Csak nem Lydia miatt vagy így ki? - lepődött meg Jess.
- Leo is eltűnt.
- Majd meglesz, lehet egy szekrényben bújkál a felelősség alól. - forgatta a szemét Jess.
- És mi van, ha..? - nézett Anne hol Jessre hol Kirire.
- Az lehetetlen.. - mondta Kiri elgondolkodva.
- Mi? MI? - kapkodta a tekintetét Jess.
- Leo és Lynette ugyanakkor tűnne el? Nem lehet véletlen.. láttam őket beszélgetni tegnap este a hajóorrban.
Tehát azok ők voltak, és nem Anne meg az Adam gyerek.. Jess a fejét fogta. Ott voltak előttem, megelőzhettem volna, elronthattam volna a tervüket, ha odamentem volna.. miért? Miért miért miért nem mentem oda..?
- Jess - fogta meg a vállát Anne - szedd össze megad! Ki kell derítenünk hogy hova mentek.